Fábián István: Harmadnapra (Két vers)
Állatélet
önszánalommagyarázat
Ami gurul, zuhan, esik, bármi is: feladta.
A lent és fent értelmét veszíti, ami gurul,
kezei, ha vannak, csapódnak-pörögnek összevissza,
feje, lábai, ha vannak, ütődnek-verődnek,
csattannak a létezés szikláihoz,
míg azután – az Idő legalján – keményen csapódik,
megáll. Az a vég.
Az állat semmitlen jövés-menés, élete egyenletes.
Amíg rendben vannak a dolgok – nem rá vadásznak,
ő vadászik, szoptatja-neveli borját-kölkeit
és zöldek a mezők – az állat vízszintes időben bámul addig.
Van.
Ha gyilkosával találkozik – gyepmesterrel, sintérrel,
böllérrel, mészárossal –, akkor az állat elkezd gurulni,
hiszen tudatlan nem (ellen)őriz semmit:
lába-kezei ütődnek-verődnek egészen a kifeszült
égtájakig, az állat szemei szétnyílt szélrózsák akkor,
szemei akkor egyetlen ég-üvöltés,
míg a kés, a tagló keményen csapódik, megáll.
Onnét már semmi nem lesz: Az a vég.
Egy végesebb van: a ketrec.
Harmadnapra
a lelkiismeret idétlensége
A pőcsikes-bögölyös égben
kondás villámok kavarognak.
Csak a csecsemők vannak ébren:
szuszogva készül a holnap.
Egy az egyetlen élet,
rímel rá a baljós ígéret,
ahol dögcédulaként viseled
a tenyereidben rózsákká érett
sebet, igazolását minden
elvetélt órának-percnek,
ahol bőrödön vércseppként
árulásaid jóslatként kikelnek.
Napok rakódnak egymásra rendre,
ahogy a hagymahéj –
fegyelemre int az alkudás: adj számot:
hol az a három nap, s a három éj!
Illusztráció: a szerző grafikája
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
