2650 – Báthori Csaba, Csokonai Attila, Hegedűs Imre János, Szakonyi Károly
Báthori Csaba: NAPOK ÉS UTAK SZALAGJÁN
I
Mit néz fenn, ha nem engem az a sárga
nap-szem? Reggel is letört tíz körömmel
ragaszkodom ahhoz, ami Teremtés.
Egy sebzett karvaly sértett guggolása,
az életem. Még nem ütött kilencszer
az óra, és én már valakié
lenni szeretnék. Mondom, engemet nézz,
Nap, ragyogj úgy, ahogy szemem szeretné!
Mondd, tudja-e a kés, hogy élezéssel
öregszik? Ki álmodik a kötetlen
anyagban, mi lüktet az atomokban,
egyik vad a másikhoz mért kötődik?
A fény bennünk szabadság-e vagy kényszer?
Miért gyanítunk lelket a szemekben?
A kínok miért örömbe takartan
jönnek, s mért tartanak örök időkig?
Nézz rám, Nap, sorban számold meg a csontom,
míg el nem oldom. Szent Balázs simítja
homlokom már. Ki szól a horizonton
majd ha felhőkkel együtt elmosódom
és némán és megvakulva szeretnék
még egyszer lenni, ki egyszer se voltam,
vagy felderengni, mint a zsenge emlék
más szívekben, a maradék vadonban.
Régen vagyok itt, nem tudok beszélni
még arról, ki voltam. Talán a hosszú
út segít majd, s Nap útján Phaetonnal
álmodom bár, biztosan nem zuhanni
térek magasra. Az a szakadékkal
szegélyezett fény várjon, halleluja,
amit fennhangon annyian ígértek
a hitemet halasztó szép szirének.
II
Nézz le rám, Nap, bölcsőmre, sírhelyemre:
világíts meg, te égő, állhatatlan
csillag a szememben és a magasban,
legyen való életem a halálban
fényedtől ne híg, sóhajtalan álom.
Ápoljon, ha majd elsöpört a lenge
idő, az ingatlan föld, fehér mivoltom
űrje a sose látott válaszúton.
Nappali ragyogásod, szélszegélyzett
láváid izzása soha nem öntött
halált fekhelyemre! Mézzel a méhek,
harmattal füvek, így ősz hajjal évek
teltek, minden izgalom puszta táj lett,
saját világunk elszívták a gödrök,
de te megmaradtál, nappali bolygó
öröklét, te láthatatlan bolyongó.
Te ugyanaz vagy, itt a tarka földön
akar csak más lenni minden. Ki voltál
ifjúkoromban? Őrölt-e időköz
temérdek erődből, forró idegszál
tömbjeidből, saját szíved emésztő
titkaidból? Izzanak és vakítnak
hajnali harsogó csóváid, s esti
ested déli műveid nem felejti.
Tavaszi, téli visszfényed a múlttal
elszövődve ring el ma is, akár a
tegnap útjain. Amikor mi nemzünk,
te vak vagy, s amikor mi mindenünnen
elhalunk, te tüzet vetsz a világra
újra. S míg mi ülepedünk az űrben
s testünk kis halálunkkal visszaszökken
az anyagba, te tündökölsz időtlen.
Ha van Nap s nincs is isten, létezik
a jóság. Oly óriás, hogy botorság
őt aléltan dicsérni, – bizonyosság
elég, hogy naponta megreng a semmi
s látjuk a rettegés pillanatait
ritkulni, sötétben is létre lelni
az embert. Mindenki felfedi arcát,
s a Naptól tündököl, ha igazat lát.
Ó, napjaink! Szálló dirib-darabra
zúzott semmiségek! Jaj, volt-e útja
részeg, igazság-ittas tébolyunknak?
Mind hiszi, Nap világított az úton…
Föld a Naptól, Nap a Földtől tanulja
szél lobogását, s ami szerteszórtan
világlott életünkben, meteorként
süvített, az hirtelen lobogó fényt
sugároz, s megtanítja elviselni
még az éjszakát is. Nézz le reám, Nap!
Legyen hiányod is édes jutalmad,
ha majd a halált kapjuk örök útnak!
Bűvölj fel, ha semmivel elegyedtünk,
vezesd minden határon át a testünk,
s legyen boldog mindenki, aki eltűnt,
legyen út előttünk és Nap fölöttünk!
Csokonai Attila: From(m)
Ki segít, mi segít felidézni múltjaimat? Drónom nem száll az egykor ismerős táj felett, repülőgépre soha többé nem ülök, arról különben sem látnék jól kivehetően semmit, helikopterét ugyan ki ajánlaná fel nekem a környékbeli oligarchák közül?!
(Közbevetőleg: Tudom, merre járt itt, s kinél szállt meg Csokonai Vitéz Mihály.)
Guglizom tehát.
Csakhogy az nem mutatja meg gyerekkori gyalogútjaimat. A távot a kutasi állomástól a szülőházamig, amelyben apai nagyszüleim laktak, s a másikat, az anyai nagyszülői háztól a segesdi szőlőhegyig tartót. Amit ugyancsak jó párszor megtettem, ha nem is annyiszor, mint az előzőt, s többnyire verőfényes nyári napokon. (Szüretkor a szekéren ültem.)
De hát mi végre szolgálhat múltjaim felidézése? Fromm híres könyvének címét parafrazeálva: Menekülés a szabadságba. Erről lenne szó?
Hiszen dehogy voltam szabad! Csak úgy éreztem.
Az ember a múltjába kell hogy meneküljön? A gyerekkorába, amit szabadnak érzett? Hatvan fölött mégis hová előre?
Inkább lássuk, emlékeim szerint milyen volt az a táj!
Dimbes-dombos. Változatos. Nyáron tarka, télen legtöbbször fehér. Akkor csak a szánkózni váró domboldal várt, s a hóvár bármelyik ház teres udvarán. Meg a célirányosan kialakított útvonalak: kúthoz, favágitóhoz, istállóhoz, pajtához, és a szemközti trágyadomb mellett árválkodó budihoz. A mezőre ilyenkor természetesen nem jártunk ki. A falun belül közlekedtem: az élelmiszerboltig, esténként a tejcsarnokig, vasárnaponként a „Kultúr”-ba, ahol egy vaskályha jól „be volt durrantva”, mozizni. (Hol volt akkor még a Tejút, az Öldöklő angyal, A szabadság fantomja?!)
Erdőben, réten, szőlők mellett vezetett a kocsiút, jobboldalt a kitaposott ösvény a gyalogosoknak. Azóta megépült a kövesút, busz jár, ami a néhány utasért, utassal bekanyarodik – maximum negyedórás kitérőt téve – Kisbajomba. Ez az út persze jól látszik a Google-on.
A másik irányba, Belegből a szőlőhegyre sohasem mentem egymagam. Mindig sötét ruhás, parasztasszony „öreganyám” mögött lépdeltem, felvéve az ő tempóját. A környezet itt is kellőképpen változatos. Gombát termő, lombos erdő, napsütötte, virágos, kökénybokros rét, zörgő levelű kukoricás, a sekély Rinyán átvezető fahíd. Nagyanyám vállán kapa, annak a nyelére akasztva a konyharuhába csomagolt hideg élelem. Én is viszek valamit, tán egy korsót. A kifakult, már töredező fűz-fonatú, árnyékba állított, sötétzöld, vastag üveg sokáig védte a kútvíz hűvösségét.
Eltelik a munkára szánt idő, lemenőben a Nap, mire hazaérünk.
Az istállóban Papa kocsmahangon zsoltárokat énekel. Mami a tyúkjait, kacsáit, libáit látja el. Majd asztalra teszi a vacsorát.
Én már előbb rávetettem magam a regényre, amelynek olvasását előző éjjel megszakítottam.
Könyv: a szabadság másik hordozója.
Ma már gyanakodva nyitom ki bármelyiket.
Ellopták minden illúziómat? Meglehet.
Különösen, ha ilyesmit olvasok:
„… az individuális emlékek úgysem felelnek meg a valóságnak, s az objektív valóság manipulálása voltaképpen az emberi elme védőmechanizmusa, s ha az ember nem manipulálhatná a múltat, akkor sokkal hamarabb meghalna.”
Hegedűs Imre János: Profán Naphimnusz
Istenke! Köszönjük neked a Napot, köszönjük a fényt, az esőt, a gondolatot, a betűt,
az álmot, a mosolyt.
Te rejtőzöl a Napban, Istenke, s a Nap benned lakik. A Nap a te szemed, a Nap a te
orcád, a Nap a te forró szíved, Istenke.
A Nap fáklya szent kezedben, Istenke!
Megvilágítod az Utat, a mindenség útját.
Végtelen a te körpályád, keringsz önmagába visszatérő ellipszisen, kirajzolod a
porszem-ember számára a véges tért a végtelen térben, ezzel figyelmeztetsz halandó
voltunkra, s ébreszted föl bennünk a végtelenség érzetét.
Tűzmáglya, tűzgolyó, tűzcsóva vagy, felforrósítod a rőt sziklákat, melegíted a lankás
mezőket és a tarka réteket, te emeled magasba a tornyos felhőket az óceánok
vizéből, te támasztasz szelet, hogy vigyék az áldott esőt, moccanjon a csíra,
szökkenjen szárba a búza, piruljon a mag. Rejtélyesen munkálkodsz a zöld levelek
vegykonyhájában, megalkotod ezáltal a Föld legnagyobb csodáját, fotoszintézist.
Igazságos vagy, Napisten! Ismeretlen számodra gőg, megcsókolod a pocsolyát, a
moslékos vályút, a szűzlány arcát, a szentkeresztet. Mocsár és katedrális számodra
egyre megy.
Gondoskodsz az ég madarairól, izmosítod a sasok szárnyát, zöld, piros, kék bogyókkal
táplálod az apró népséget, a cinegét, a rozsdafarkút, az aranysármányt, az
ökörszemet, és gilisztát hizlalsz a barázdabillegetőnek.
Napraforgók tányérját csókolod, ringó rozsvetéseket simogatsz, édesíted a
szőlőszemlevét, pirosítod a borízű almát, hamvas lesz sugaradtól a nemes barack
héja.
Megnyitod a virágok kelyhét, feldíszíted a kertet, a mezőt, a havast, az encián, a
gyopár, a tubarózsa, a nárcisz, a jácint, a gyöngyvirág szín- és illatszimfóniája száll fel
hozzád, Napisten!
Hajnalban ébreszted a fecskéket, a pacsirtákat, az aranytorkú rigókat, a bujkáló
sárgarigót, s hallgatod szent füleddel a dicséretet.
Felhők, szelek járását irányítod mesteri kézzel. Ha haragszol, vihar támad, jó
kedvedben puha szellővel szárítasz izzadt homlokot. Örül minden teremtményed,
tüzes táncot jár kedvedért a göndör szőrű bárány, a fényes hátú kiscsikó, a
szerelmespár.
Jóságos vagy és gondos, Napisten! Este lecsukod a világ szemét, pihenésre inted az
akarnok embert, az örökmozgó hangyát, bogarat, a tarka tehenet, a büszke pávát.
Éjszaka aranyszegekkel vered ki az ég boltozatát, csillagösvényeddel mutatsz irányt
hajósnak, vándornak, párját kereső legénynek.
Ajándékba kaptuk tőled a Földanyát, a Holdat, ha kikönyököl az ég tornácának
párkányára, barlangok, vermek mélyére iszkol a sötétség, lágy, puha, szelíd fény
vándorol hegyen, völgyön át.
Köszönjük neked az Árnyékot, Istenke! Antinómia ő, arcod ellentéte, Fehér Lucifer, de
feltételez téged. Árnyék nélkül nincs fény, rettenve, hőkölve gondolunk az árnyék
nélküli fára, toronyra, emberre.
Megtanítottál minket, Istenke, mérni az Időt. Bolyongó porszem Idő nélkül az ember,
a napóra volt emberré válásunk egyik nagy lépése. Nem tévelygünk azóta vakon,
látjuk, érezzük, tudjuk a múltat, a jelent és a jövőt. A napórában egyesíted Istenke,
lényed esszenciáját, a Fényt, s lényeged ellentétét, az Árnyékot.
Csak ellentéteiben egész a világ.
Alleluja, alleluja, Napisten!
Szakonyi Károly: SZENT MIHÁLY OLAJA
A férfi földrajzot tanított egy budai gimnáziumban, a tél folyamán keserves válóper tett pontot felesége hűtlenségére, megnyugodni két hétre Rhodoszra utazott. Egyik délben késve érkezett a hotel ebédlőjébe, már csak egy kétszemélyes asztalnál volt hely. Negyven körüli, karcsú, barna nő ebédelt egyedül, megkérdezte, leülhet-e, a nő bólintott. Látta már a hotelben, s nyilván a másiknak sem volt teljesen ismeretlen. A desszertnél már kellőképpen rokonszenveztek egymással. Az ég örökké felhőtlen volt, forrón tűzött a nap, úsztak, napozta, hűsöltek a pálmák árnyékában, sokat beszélgettek. Amikor a tanár válópere került szóba, a nő különösen megélénkült. Mindjárt a macskájáról kezdett mesélni, az egyetlenről, ami felvidítja a magányában, egyébként bankban dolgozik, a számok világában él, üdítően hatnak rá a tanár szavai, csodálattal hallgatja történeteit a kikötőben állt Kolosszusról, Helios isten szobráról, amit időszámításunk előtt kétszázhuszonhatban egy földrengés döntött le, az Égei tengerről, és egyáltalán a Nap szigetéről. Bejelentkeztek egy hajókirándulásra. Megviseltnek látszó, hatalmas komphajón indultak útnak. A fedélzeten a korlát mellett találtak helyet, de legalább láthatták az itt –ott feltűnő kisebb szigeteket, meg a török partok szürke szikláit. Symi szigetén kötöttek ki, egy csendes öbölben, amit fél karéjban ölelt a hegyoldalba épült, hajósok és szivacshalászok alapította városka. A tanár erről is sokat tudott, a nő elbűvölve hallgatta, hogy régen az asszonyok milyen aggodalommal várták a zsákmányért a mélybe bukó, a megélhetésért veszélyt vállaló férfiakat, akik éles késükkel minél több sziklafalra tapadó szivacsot igyekeztek hálójukba gyűjteni. Szerencsés feljövetelükért fohászkodtak mindig Szent Mihályhoz, a sziget védő szentjéhez. Délután ők is felkeresték Symi egy távolabbi pontján lévő templomot és kolostort, itt látták azokat a hála ajándékokat, amiket a szerencsés megmenekülésért áldoztak Szent Mihálynak. Az ortodox szerzetes kis üveg olajat is kínált, minden bajra jó orvosságot. A nőt meghatották a történetek, főleg az asszonyok ragaszkodó szeretete. Hangulatos vendéglőt találtak a város terén, roston sült naphalat rendeltek és könnyű dalmát bort, a pincér azt hitte, házastársak. Délután indult vissza a hajó Rhodoszra. A nő fáradtan a férfi vállára hajtott fejjel pihent, eltelt a hét, úgy hitte, együtt repülnek haza. Vacsora után ittak még a bárban. Éjszakára a nő nem zárta be a szobaajtót, nyitott szemmel feküdt a sötétben, várt, minden neszre heves szívdobogás fogta el, arra gondolt, hogy másnap indulnak haza, és újra a hivatal, az üres lakás, de milyen szép is lenne, ha nem a magányos esték. Könnyek csordultak végig az arcán, talán a szomorúság, talán a remény könnyei. Így aludta el. Reggel a kijelentkezéskor kereste a férfit, helyette a recepciós egy levelet adott át, a kis üveg olaj volt benne és egy lapon néhány sor. Ír minden fájdalomra. Köszönöm a hetet. Jó utat!…
Illusztráció: 2650-táblakép
Ezek is érdekelhetik!
2650 – Nemere István, Virágh László →
2650 – Demény Péter, Pusztay János →
2650 – Lackfi János, Kerékgyártó György →
