Pálinkás Mihály: Szabadulás (két kispróza)
Magyargárdista
Este volt, a trolin nem voltak túl sokan, aki akart, ülőhelyet is talált. Ilyenkor békésebb a troli fedélzete, mint például reggel; az emberek általában szórakozni utaznak, vagy találkozóra, esetleg haza a vásárlásból. A feleségemmel a barátainkhoz tartottunk. Nem volt időhöz kötve a megérkezés, nyugodtan bámultam, hogy az utcai fények pókhálószerű köröcskékre törnek a novemberi nedves levegőn, jóleső borzongással figyeltem a nagy forgalmú keresztúton torlódó autókat, dicsérve előrelátásomat, hogy nem autóval indultunk útnak. Azon a soron ültünk, amelyen két ülés van egymás mellett. Az előttünk levő ülésen két fiatal nő cseverészett. A mi üléseink a hosszú, csuklós jármű hátsó részén voltak, amely gumiharmonikával és a padlón egy korongszerű szerkezettel kapcsolódik a troli első részéhez. Sokszor elképzeltem, hogy ez a hátsó rész menet közben leszakad, és két keréken, önállóan gurul tovább, az első részben utazók bámulatára.
Az első részen álló gárdistát azonnal kiszúrtam. Fekete nadrág, fekete kabát, alatta nyilván ott a jellegzetes fekete mellény, hátára hímezve az éppen feltápászkodó oroszlán. Szembeötlő volt a Bocskai-sapka és a jellegzetes hosszú szárú bakancs, amivel szépen lehet menetelni, de rúgni is nagyot lehet vele. A fiú huszonéves lehetett, állt a járművön – bár voltak ülőhelyek –, és kibámult az ablakon.
A troli haladt, néha megállt, ajtajai nagy szusszanásokkal nyitódtak, csukódtak, de a megállókban kevés fel- és leszálló volt. Beszélgettem a feleségemmel, de időnként a gárdistára pillantottam. „Mit keres ez itt?” – gondoltam, és figyeltem a többi utast, hogyan viszonyulnak a fiúhoz. De nem volt semmi különös.
A Magyar Gárda számomra visszahozta a húszas-harmincas éveket, Mussolini feketeingeseit, Hitler barnaingeseit. Egy párt rohamcsapata volt. Ezt a képzetet erősítette jelszavuk: „Hit, erő, akarat”. Hivatalosan a magyar hagyományokat ápolták, céljuk erkölcsös, nemzeti gondolkodású fiatalok nevelése, a magyar katonai hagyományok őrzése volt. Valójában a cigányok elleni fellépés, a „cigánybűnözéssel” szembeni harc volt a fő tevékenységük. Több balhét is csináltak már, például „vonulásokat” rendeztek kis falvakban, ahol állításuk szerint már nem lehet élni a magyar embernek, mert eltűnnek a tojások a tyúkólból, sőt gyakran a tyúkok is, eltűnik a gyümölcs a fákról, a paradicsom, a paprika, a káposzta a kertből. A rendőrség, a hatóságok, a kormány tehetetlen volt. A gárdisták erőt mutattak, felálltak csatasorba, feszítettek a fekete mellények, dobbantak a bakancsok, az utca mentén rendőrök álltak és be voltak szarva, hogy történik valami, a menet érintette a cigánysort is, ahol a purdék visítoztak, az asszonyok sopánkodtak, a borostás férfiak sötét képpel, véreres szemmel bámultak ki a kerítés mögül, a rendőrök még jobban be voltak szarva, mi lesz, ha balhé lesz, melyik verekedő fél mellett lépjenek fel. Többnyire nem történt semmi, legfeljebb szócsata volt. Az egyik faluban viszont vasvillás cigányok várták a gárdistákat. A rendőrök nem avatkoztak be. Végül a gárda lemondott arról, hogy a cigánytelepen is keresztülmasírozzon, s a cigányok is lecsillapodtak. A feszültség azonban az egész országban nőtt, az értelmiség cigány–magyar háborúról beszélt, akkoriban megjelent egy regény is, amelyben a háború már tényként volt említve. Előfordult, hogy a gárda mellé lőtt. Egy alföldi kisvárosban például eltűnt egy diszkóból hazafelé tartó lány, s a gárda egyből a cigánybűnözésről harsogott. Miután a lány holttestét megtalálták, s kiderült, megerőszakolták őt, a harsogás harci indulóvá erősödött, a kisvárosban fáklyás tüntetést is szerveztek. Azután kiderült, hogy a lánnyal egy ferdehajlamú férfi végzett, nem cigány, hanem magyar. Az is nagy derültséget keltett, amikor az egyik gárdista lányról – mert nők is jelentkezhettek a Magyar Gárdába – megírták, fotókkal illusztrálva, hogy korábban keményen pornózott. Ami igaz, az igaz, szexi volt rajta a gárdista egyenruha is.
Ha megkérdezték volna, örülnék-e, ha egy cigány család költözne a szomszédunkba, nemmel válaszolok. A Magyar Gárdát azonban gyűlöltem, mert gyűlölöm az erőszakot, a katonai szellemet, az egyöntetűséget, a vak engedelmességet. A hangoskodó, erőszakos „kancigányoknál” nálam többet nyomtak a latban a kezüket tördelő cigányasszonyok, a síró cigánygyerekek. Úgy gondoltam, a gárda a rend ellen lép fel, a gárda gondolkodó embernek nem való. Kár, hogy a pipogya kormányzat képtelen betiltani!
– Nézd csak! – mondtam a feleségemnek és a fiú felé mutattam. A feleségem nem szólt semmit.
Megálló következett. Felszállt egy szőrös, szakadt alak, és lehuppant az egyik ülésre. Az ülés a troli első részén volt, de szemben velünk. Jól láttuk az öreget – a férfi legalább hatvannak nézett ki. Részeg volt. Öklendezett, böfögött, aztán danászni kezdett. Az utasok elhúzódtak tőle. Az öreg nem zavartatta magát. Danászott, öklendezett, krákogott, egy hatalmas műanyag szatyor is volt nála, azzal zörgött néha. A szatyor az a fajta volt, amelyet gyártója az örökkévalóságnak szánt, kosárfonat utánzatú, erős műanyagkötél-fülű, de mintha már a szemétből mentették volna ki, koszfoltos volt, szakadozott. Rongyok, edények voltak benne, egy megrágott kenyérdarab, és egy borosüveg is kikandikált belőle.
Egyszer csak az öreg felfigyelt egy lányra, aki a közelében ült. Fiatal, szép lány volt, vékony, szőke hajú.
– Hogy hívnak? – A lány igyekezett tudomást sem venni a részegről.
– Piroska? – s hogy nem kapott választ, megismételte: – Piroska.
A troli haladt, az öreg megint böfögött, danászni kezdett, de kisvártatva megszólalt:
– Piroska! Én vagyok a farkas.
A lány feszengett, de megint nem történt semmi.
– Piroska! Én vagyok a farkas! Megfarkallak! – mondta, vakogva ejtve, hogy meg-far-kal-lak, mintha egy mohó állat mondaná. A lány ijedten nézett rá, és ijedten nézett körül a trolin. Mindenki elkapta a tekintetét, mintha a lány nézése olyasmibe akarná bevonni őt, amiben nem akar részt venni.
– Piroska! Én vagyok a farkas! Megfarkallak! – hangoskodott megint az öreg, és kapadozni kezdett a lány felé, és fészkelődött, mint aki fel akar állni.
– Piroska! Én vagyok a farkas! Megfarkallak! – az öreg már szinte kiabált.
– Hagyjon már! – mondta a lány bátortalanul, és most nem nézett az öreg felé.
– Piroska! Én vagyok a farkas! Megfarkallak!
Az utasok még inkább elhúzódtak az öregtől és a lánytól. Egy jól öltözött negyvenes férfi felállt az öreg szomszédságában levő ülésről és a troli elejébe ment. Az előttünk ülő egyik nő kényszeredetten felnevetett, s tartottan attól, hogy felénk tereli az öreg figyelmét.
– Piroska! Én vagyok a…
– Hagyja abba! – akasztotta meg egy nem hangos, de határozott hang az öreget. A gárdistafiú volt, dühösen nézett az öregre. – Nem szégyelli magát? Itt gyerekek is vannak!
– Te csak ne pofázz bele! Az ilyeneket megeszem vacsorára – morogta az öreg méltatlankodva, és mintha feledni akarná, hogy az imént torkán akadt a szó, megint hangoskodni kezdett.
– Piroska! Megfarkallak!
A gárdista fiú az öreghez lépett, lehajolt, ügyesen kikerülte kapálózó karjait, megmarkolta a két vállát, közel a nyakához, és kicsit megrázta, miközben az ülésre nyomta, mert az öreg fel akart tápászkodni. A koszos szatyor elborult, egy alma és a megrágott kenyérdarab kigurult belőle, görögtek a mozgó jármű padlóján.
– Fejezze be, mert baj lesz! Maradjon csendben!
Az öreg hőbörgött, de csak befelé rágta a szavakat, hiszen fölállni is képtelen volt. A gárdista csak akkor engedte el, amikor már teljesen elernyedt, és a hőbörgése is elhalt. Az öreg rögtön kotorászni kezdett a padlón, kereste az almát és a kenyeret. A gárdista ellépett tőle, a lányra nézett, aki talán rebegett valami köszönésfélét, és a fiú talán azt mondta, „Ugyan, ez természetes!”, de mindez nem biztos, mert messze voltak, bár a troliban nyomasztó csend volt, mintha mindenki szégyellné magát.
Szabadulás
Rosszul indult a reggel. Még sötét volt, és a hidegre ébredtem, amely átszivárgott a vékony paplanon a testemig. Fölébredtem, kibotorkáltam a fürdőszobába, majd a konyhába, arra ügyelve, hogy az ajtók ne nyikorogjanak, nehogy fölébredjen a feleségem. Csak egy pillanatra kattintottam fel a villanyt a konyhában, hogy megnézzem a faliórán az időt. Négy óra volt. Lenéztem az utcára, az autók deres tetejére, minden mozdulatlan volt, mintha egy megszálló hatalom kijárási tilalmat rendelt volna el a környéken, vagy még inkább, mintha egy mesebeli boszorkány varázslata fagyasztotta volna álomba az utcát emberestől, gyerekestől; kutyástól, macskástól, madarastól.
– Hol lehetnek ilyenkor a madarak? – dünnyögtem hangtalanul. Elhúzódtam az ablaktól, mintha félnék attól, hogy valaki észreveszi, ébren vagyok ebben az alvó mesevilágban.
Visszabotorkáltam a hálószobába – ügyelve megint az ajtónyikorgásra –, magam köré csavartam a paplant, és visszaaludtam. Ilyenkor persze már nem olyan az alvás, mint első elalváskor, lebegés inkább az ébrenlét fölött.
– Ideje fölkelni! – ébresztett a feleségem. Ebből tudtam, hogy mégis elaludtam. Zúgott a fejem a nem természetes ébredéstől, de azért fölkeltem az ágyból, felhúztam a redőnyöket. A hálószoba két ablakán át még élettelen volt a kert.
Borotválkozás, zuhanyozás, öltözés otthoni ruhába, reggeli. Még az asztalnál is kába voltam, pedig bő félóra múlva indul a busz, igaz a buszmegálló két percnyire van a háztól.
Naponta együtt reggelizünk a feleségemmel, kenyeret, felvágottakat, kenőmájast, hozzá paradicsomot, paprikát, mikor, mit. Szombaton és vasárnap rántotta van, szalonnásan vagy kolbászosan, és néha lágytojás. Jó nagy üvegbögrém van, vagy félliteres, minden reggel abból iszom teát, a reggeli végén pedig kávét is iszom, fehér porceláncsészéből, nem is értem, hogy bírja a bélésem a sok folyadékot hirtelen. Gyakran bekapcsolom az asztal melletti kisasztalon álló rádiót, a Klubrádióra van beállítva, ez az ellenzéki rádió, „a szabad Magyarország hangja”, „a világhírű magyar adó”, ahogyan hirdetik magukat. Jó készülék a rádiónk, szinte minden adó tisztán hallatszik, de a Klubrádió recseg, serceg, gyakran éppen a lényeget nem lehet érteni. A feleségem haragszik a Klubrádióra.
– Biztosan zavarják, mint annak idején a Szabad Európát – gondolom gyakran.
Hétköznap sietni kell, a reggel percekre van osztva. Reggeli után fogmosás, átöltözés a munkahelyre, bepakolás a táskába, ajtózárak kattannak, futás… Busz, HÉV, metró, egy óra, amíg a munkahelyre érek. Gyakran dohogok, hogy miért a reggeli kapkodás – apám ilyen idős korában már nyugdíjas volt! Nagyon várom már a parttalan reggeleket, amikor mindenre lesz idő… Á, még soká lesz az, talán meg sem érem!
Aznap reggel is így volt. Mondhatni, szokásos reggel. De mégsem. Éppenhogy asztalhoz ültünk, zörgés, vergődés hallatszott a mosogatópult felől. Vagy nem onnét? Figyeltünk, füleltünk, a rádiót is lekapcsoltam. Valami vergődött… Beépített konyhánk van, egyben vannak a szekrények, a mosogatógép, az elektromos sütő a gáztűzhellyel, fölötte az elszívóberendezés. Zajos szerkezet, ritkán használjuk. Onnét hallatszott a vergődés.
– Egy madár lehet – mondtam a feleségemnek. Bolond madár, hogy kerülhetett az elszívóba?
Két éve újítottuk fel a konyhát, minden bútort, minden konyhai gépet kicseréltettünk. A gáztűzhely a beépített konyhabútor közepén van, a fölé szerelt elszívóberendezésnek hosszú, négyszögletes műanyag kivezető csöve van, amely nem azon a falon nyílik a külvilágba, ahová az elszívóberendezést elhelyezték. A több mint öt méter hosszú cső megtörik a két fal találkozásánál. Félelmetes labirintus lehet egy madárnak, teljesen sötét. Mit kereshetett ott a mi madarunk? Miféle kíváncsiság hajtotta?
A konyhafelújításkor nem ügyeltünk arra, hogy az elszívócső kivezető nyílását rács is védje. Volt ott rács hajdanán műanyagból, amit a napsugárzás törékennyé tett, a viharok és a madarak pedig idővel kitörték, szabad utat engedve a kíváncsi lényeknek a csőrendszerbe.
A konyha a ház első emeletén van, az elszívócső kivezető nyílása pedig legalább öt méter magasan, így a konyhafelújítók nem cserélték ki a védőrácsot. Szóba sem jöhetett, hogy mi végezzük el a cserét, ehhez szakember kellett volna, megfelelő létrával vagy emelőkosaras autóval, de a költségek miatt halogattuk a munkát.
Néha hallottuk a madarak motozását a csőben, de mindig csak a kivezető nyílásnál. Mi történhetett, hogy az a madár a szokásosnál messzebbre merészkedett? Jó ideig visszafordulhatott volna, hiszen a cső vízszintesen fut, egészen addig, amíg csatlakozik az elszívóberendezéshez. Ott van egy méternyi függőleges szakasz, ha addig elér, beleesik az elszívóba. De miért ment el addig?
Most persze vergődött, próbált kijutni, de a szűk helyen nem tudott szárnyra kapni, nem tudott feljutni a vízszintes szakaszig. Verdesett a szárnyaival, ide-oda ütődött, azután egy időre abbahagyta, majd újból hallottuk a vergődését. Csak a vergődő hang, semmi csipogás, semmi „segélykiáltás”. Nem volt jó érzés.
Hétköznapokon a reggel percekre van osztva. Azon a reggelen is siettünk, indult a busz. Bolond madár! Nap közben a munkahelyen néha eszembe jutott, mit csinálhat. Reménykedtem, hogy kitart a munkaidő végéig, akkor majd kiszabadítjuk.
Munka után siettem haza. A feleségem, a fiam és a fiam barátnője, aki akkoriban szinte nálunk lakott, már otthon voltak.
– Zörög még a madár? – kérdeztem.
– Délután kettő körül még nagyon zörgött. Azóta csend van. – mondta a fiam barátnője, aki aznap végig a házban tartózkodott.
Hosszas szerelés következett: kibontottuk az elszívóberendezést, óvatosan szétszedtük a csőrendszerét, majd leszereltük a készüléket a beépített szekrényről. A csöveknél még reménykedtem, mert nem volt bennük toll és madárszar – talán nem használták olyan gyakran a madarak. Amikor a készülék következett, akkor eszembe jutottak a gyerekkori farsangi bálok az iskolában. Mindig akadt, aki madárijesztőnek öltözött be, és a fellépés része volt, hogy egy szakajtóból vagy dobozból verebeket engedett szét a teremben. A kis madarak berregve röpdöstek, a farsangoló közönség kiabált, többen sikítottak, volt, aki behúzta a fejét, volt, aki megpróbálta lecsapni, elkapni valamelyik verebet. Végül a verebek kirepültek a takarítók által kinyitott fölső ablakokon. Vártam, hogy a mi madarunk is kiröppen az elszívóból, felkészültem, hogy kinyitom az ablakot. Csend volt, a fiam forgatta a készüléket, de nem láttuk a madarat. Csodálkoztam, hogy a motor, a különböző rácsok és légterelők milyen kevés szabad teret engednek a készülék belsejében.
– Talán nap közben mégis sikerült kiszabadulnia! – mondtam, de ekkor a fiam úgy fordította a készüléket, hogy kiesett a madár, a konyha kövére. Egy cinke volt, fekete-fehér fejű, szürke szárnyú, olívazöld hátú, sárga mellényű. A lábai annyira, de annyira vékonykák voltak, nem tudom, hogyan ugrált és kúszott az ágak között olyan fürgén. Lábujjait most görcsösen begörbítette.
– Szegény cinege! – mondta a fiam.
A feleségem elővett egy reklámújságot, óvatosan a madártest alá csúsztatta és levitte a szemeteskukába. Nem volt mitől, de azért megtisztogattuk az elszívóberendezést, azután mindent visszaszereltünk. És megfogadtuk, hogy holnap veszünk a rácsot a kivezetőcsőre, majd csak kitaláljuk, hogyan rögzíthetjük.
– Szegény madár! – gondoltam. – Ha reggel van időnk, még élne. De mindig összekeverednek a fontos és a kevésbé fontos dolgok! Hogy doboghatott a kis szíve abban a sötét monstrumban! Miért nem tudott várni? Várni a szabadulásra. Nem érthette a helyzetet. Elpusztult, hogy szabad lehessen. Mi, emberek meg ezt nem értjük.
Pálinkás Mihály a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: Madárálom (fh. festmény: Busschop)
Ezek is érdekelhetik!
Györgyi Csaba: A Mars pillangói →
Noth Zsuzsánna: LÁMPAGYÚJTOGATÓ →
Pataki Edit: Elölről az egészet →
