Lajtos Nóra: „Azóta rakom a tornyot, az éveket”
(Lukáts János: Évek tornya, novellák; Hungarovox Kiadó, Bp., 2020)
Az elmúlt fél évtized (2015–2020) alatt született rövidprózai alkotásait rostálta egybe Lukáts János Évek tornya című tizenhatodik kötetébe, melynek alcíme műfaji kategória kijelölése is egyben: novellás könyvnek nevezi szerzője azt a gyűjteményét, amelybe harminchét írását vette fel. Ezek a szövegek öt különálló ciklusra osztva kerülnek az olvasó elé. A ciklikus rendezőelv mindig egy megkomponált szövegszerkesztési eljárást is sugall. A harminchét novellából tizenöttel már folyóiratok hasábjain (Búvópatak, Hetedhéthatár, Kortárs, Magyar Napló, Napútonline, Szegedi Lap) találkozhatott az olvasó, de így, egy kötetbe rendezve, az eddig külön szereplő szövegek most egy koherens kötetegész belső darabjaiként funkcionálnak.
Műfajelméleti aspektusból vizsgálva ezeket a darabokat, elmondható róluk, hogy a hagyományos 20. századi kisepika, annak is leginkább a Tamási Áron-féle tündérromantika vonulata felől érdemes közelítenünk az egyes kimunkált szövegdarabokhoz, novellákhoz, amelyek az angol short story és a német Kurzgeschichte rövidprózai alkotások karakterjegyeit viselik magukon. Egyenes ívű elbeszélőtechnika, gazdag miliőteremtés, kevés szereplő jelenléte határozzák meg ezt a fajta szövegcsoportot. Lukáts János novelláiban leginkább a leíró (pictura) jelleg dominál: szívesen elidőz akár egy fa (pl. tölgyfa) bemutatásánál, ahogyan egy festmény ekphrasziszánál is. Az olvasó ráérősen olvassa ezeket az aprólékos, minden parányi részletre kiterjedő precizitásról árulkodó szövegrészleteket, amelyek a műegész felől közelítve akár kicsinyítő tükörként (mise en abyme) is betölthetik szerepüket.
Az Évek tornya szerkezetét tekintve abban is sajátosságot mutat, hogy az előszó és utószó szövegrészek helyén egy-egy novella áll. A címadó írás önállóan szerepel a kötet élén: máris megteremti azt a lírai atmoszférát, ami a soron következő darabokra is jellemző lesz: „Nekem a hideg a csontjaimba bújt, a félhomály a szemembe fészkelt …” A perszonifikáció mellett a paralelizmusra is találunk példát: „Kanyarog a vonat, percenként vált erdőt-mezőt, kanyarog a történelem, percenként vált évszázadot, évezredet.” Az út-vasút-életút hármasa olyan szimbolikus szemantikai hálót fon, amely méltán fog „kifutni” a végállomás-végálmodás szójátékra. A nyitónovella kulcsszava a körkörösen vissza-visszatérő idő, amely relevánsan készíti elő a címben szereplő időbeli metonímia „évek tornya” kifejezést. A 14. bekezdésben írja a szerző: „Az évek tornya magasabbra hágott… […] Azóta rakom a tornyot, az éveket.” Korábban már felteszi a „költői” kérdést: „És vajon években kell-e mérni az időt, vagy eseményekben, netán építményekben? Amíg ők emlékeztetnek, az idő nem fogyhat el?” A filozofáló szerző lírai tónusú önszemlélődése pedig ekképpen hangzik: „Arcomat nézegettem az ablaküvegben, a hajam ősz, és ősz a szakállam is. Rövid haj, kurta szakáll, de ősz. Van ilyen. Nekem ilyen van.” A valóság visszatükröződésének, az ablaküvegben történő megkettőződésének problematikája messzire vinné el eme kötetelemzésünket, így csak annyit jegyzünk meg, hogy az ősz haj látványa szintúgy az idő kategóriáját húzza alá, ha immanensen is. (Ahogyan a Tátika vár rám… című írásában ekképp fakad ki az író az ősz homonimájával: „Az ősz megőrző és habzsoló, szeretnék ősz lenni. De hiszen ősz vagyok!)
Talán épp a sajátos szövegelrendezés provokálta ki, már nem tudjuk biztosan, de a kötet záró novelláját (A kert), olvastuk a nyitó elbeszélés után közvetlenül: Ádám és a Tölgyisten allegorikus alakjainak egyik írásból a másikba való vándorlása kerek egésszé formázza az Évek tornyát. A madáchi Paradicsomon kívüli létállapotban tengődő Ádám alakja elevenedik meg előttünk, amint a Tölgyisten felnyitja a szemeit Ádámnak: „Nézd meg ezt a makkot, a diót, lásd meg benne, miként szerkesztődik a világ, és hogy az egyszerű miként rejti magába a végtelenség titkát és törvényét.” Egy bolgár* maximát idéznek e sorok, mely szerint: „Minden tölgy volt egyszer makk”. A teremtésre való rácsodálkozás, az idő kontinuitása és végtelensége az emberi lét végessége felől érhető tetten. (*Krasztyan Gyankov /1933-1999/ bolgár szerző aforizmája)
Az első ciklus első novellájában (Megáll az idő Héderváron…) folytatódik a múló idő, a vén idő, a fa-motivika számonkérése a történelmen: „A történelem: fölénk boruló lombkorona és érdes fakéreg.” Az Árpád-tölgy – amint azt a neve is őrzi – egyidős a magyar történelemmel. Némi József Attila-i áthallást érzünk a „Hallgatom a történelmet, vallatom a tanúkat, a csönd sok mindenről beszél” paradoxonában: „hogy fecseg a felszín, hallgat a mély”. Majd két, akár iskolai tankönyvbe, szöveggyűjteménybe is kívánkozó írást találunk. Az egyikben (Emberi szikra – Álmosdi ébredés) a gyermek Kölcsey Ferencke tragikusba forduló esetét olvashatjuk, novellává kerekítve azt, ahogyan a himlő következtében a kemencében egy kóbor szikra kioltja fél szeme világát. A másiknak a címe is igen árulkodó: Az érmindszenti gesztenyefa. A nagy szemű, barna legény alakja mintha megelevenedne Adyfalván. Némi szociográfiai adatolás is történik ebben a szövegben, melyből kiderül például, hogy 1957-ig Érmindszent volt a neve a falunak. Majd három, párbeszéd nélküli elbeszélő prózadarabot olvashatunk az első ciklusból. A Badacsonyt és a Balatont egyszerre szemlélő Tátika nevezetű várrom a szerző úti célja egyben, miközben névetimológiai okfejtést is végez: „egy regényes virág neve […], oroszlánszájnak is mondják.” Az időmetafora ebből a Tátika vár rám… című írásból sem hiányozhat: „Pereg az idő… Vagy az idő változatlan, mi pergünk ki belőle, és az időre fogjuk elpergésünket”. Az eufemizmus határát súroló „elpergésünk” igealak nagyot emel az írás „egyszerű” novella szintjén, és a lírai novella felé tolja el azt. A Barátom, a kőszarvas zárlata, mely szerint „A kő tovább él, mint a szarvas, mint az ember…”, azokat a Hamvas Béla-i gondolatokat hozzák bennünk a felszínre, amelyet a Stonehenge-ről írt esszéjében ekként fogalmaz meg, ott a megmunkálatlan kőtömbről szólva (a kőszoborra értelemszerűen az ellenkezője áll): a kő „Üres, mert nincs benne tűz és hatalom és erő és élet.” Lukáts így fogalmaz: „a kő csak látszólag él, és életében is csak kő marad. Talán addig él, amíg a vonásai, a belevésett rovátkák elhitetik, hogy szarvas él benne, hogy ember él benne.” Végül egy ’56-os novella zárja az Emberi szikra című ciklust: a Város a völgyben megidézi Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán… kezdetű, a korszak emblematikus versének nyitósorát, miközben a forradalom utáni leszámolások legvéresebb sortüzének, a salgótarjáni sortűz áldozatainak állít emléket a szöveg: „A menekülők a hátukba kapták a golyót, a vér felfröcskölt a házfalakra, a faágakra, a padokra, a gyermekhomokozó szegletkövére.”
A kötet egyik legterjedelmesebb írása a Szegény Róza néni… című novella, amelyben Lőrinc nézőpontja érvényesül. A „Nagyapámat sose ismertem, ő már réges-régen elevezett a Kharón ladikján” eufemizmusa adja meg a novella alaptónusát, amelybe jól illeszkedik a nagynéni, Róza néni alakja, aki felkereste még élő családtagjait, hogy felajánlja finom körtéit, amit Lőrincnek kellett végigutaztatnia a városon egy vesszőkosárral. A mű végkifejlete nem csattan nagyot: Róza néni meghagyja, hogy ha elmegy Lőrinc a temetésére, akkor ráhagyja a megspórolt pénzét. Lőrinc viszont csak elindul a temetésre, de egy templomban húzza meg magát, amint a Nap, a por, a zaj, a hőség fojtogatja, ott várja ki a temetés végét, majd hazamegy. A második ciklus soron következő novelláiból most csak azokat a gazdag szóképeket emeljük ki, amelyek képesek talán érzékeltetni azt a lírai regisztert, amelyen ezek a novellák megszólalnak: „Múlt illata volt a víznek” (Áldott bozótos); „Odatelepedett közéjük az a nyár, az az ötvenéves, amelyet Lőrinc azóta hurcolt magában, lezárhatatlanul…” (Egy város néz le ránk…) (Ebben olvasható még egy mozzanat „a boldogság röppenő madará”-ról, ami párhuzamba állítható Sánta Ferenc Szalma-boldogság című novellájának hasonló képi világával.) „Ha a csend tudna ordítani, most ordíthatna.; „kezek közül kiszökő idő”; „Alattam hangosan öblögette torkát a Balaton.”; „Óh, mely dicső ész bomla össze itten!” – Ophélia szavai a III. felvonás 1. jelenetéből a Hamletben (Hal végén horog… Szünidei elbeszélés). „A fákon dér, ők már fölvették fehér téli köpenyüket.”; „A Balaton-part dombjait a köd mind alacsonyra gyalulta.”; „A bódésor behunyt szemmel árválkodott.” (Jeruzsálemben hull a hó …). „A folyó – és a tó is, tette rögtön hozzá – tükör, akkora tükör, mint maga a víz.”; „A csend hallgatott a végtelen víz fölött” („Ősz, örülj az ökörnyálnak…”)
A könyv középső ciklusában olvasható egy mesenovella is, a Kicsi macsek fülecskéje. Fülemülének az egyik füle fekete, a másik fehér volt, és ezt tükörbe nézésével konstatálta. „A macskák azóta szeretnek tükörbe nézni, tudják, hogy macskát látnak benne…” A Páratlan parádé pedig egy rejtélyes eset megfogalmazása: egy fél pár csizma magányos élete egy toronyházban, amelynek szárában hol lila orgona bimbózott, hogy egy borosüveg díszelgett. A már-már az örkényi groteszket súroló stílusimitációban aztán a végén visszaáll a rend, amint a csizma eltűnik, hogy egy lány lábán díszelegve élje tovább csizma-létét.
Az utolsó előtti ciklus (Tegnap volt telihold) kilenc novellájából négyben visszatér a szerző alteregójának is tekinthető író Lőrinc alakja, a tanárnő feleségével: Violával. Egy osztálytalálkozó leírása körvonalazódik a Randevú a romtemplomnál-ban, amely helyről kiderül, hogy az egyik osztálytárs esküvőjének a színhelye is egyben, erre az eseményre szólt tehát a meglepetés meghívás. Egy másik könnyed írásban „Lőrinc pedig már egy új novella gyökereit locsolja”, miközben Viola korrepetál. (Petrezselymes kertecske). A történet végén a szerenádozóknak gyertyát gyújtó, könnyeivel küszködő Viola is feltűnik a sötétben, majd betessékeli az osztályt a lakásukba. A cikluscímadó novella az idill hangnemében szólal meg: az író-tanár házaspár egy kialudni készülő tábortűznél ül, és nézik a holdat, amely fogy és dagad, állandóan változik. Szívesen idézik fel magukban a hold-tematikájú festményeket, majd egy „ásító” felhőszájat vélnek felfedezni, amint az elnyeli az éjszaka fő díszét. Majd egy hármas rétegű filozofikus gondolatsor tűnik fel a zárlatban, melyet képszerűsége és retorikailag is tökéletesre csiszolt formája miatt idézünk most ide: „Ez az izgága hold elfogy két hét alatt, és visszanő két hét alatt, szinte kacérkodik az elmúlással… Nincs igazság a hold körül. A diófa romlik és szárad, de szórja szerte dióajándékát, sóhajtva hullatja levélözönét, aztán tavaszra ugyanannyit tár megint a világ elé, felejtve őszi fonnyadását. Nincs igazság a dió körül. Hát én. hát te? Megújulunk tavaszra, lesz-e levelünk-virágunk magunk örömére, egymás hasznára, és elfelejtjük-e az elfogyás rémületét?”
Végezetül egy olyan elbeszélést emelünk ki könyvajánlónk végén az ötödik, Szitakötő és tiszavirág című ciklusból, amelyben a szerzői fantázia és alkotókedv szervesen párosulnak. A Zsuzsánna és az ifjak cím paratextusa máris megképezi bennünk az ószövetségi Dávid könyvének jeles epizódját, a Zsuzsánna és a véneket, valamint „belső” látványként Tiziano remekét. De ez a belső képiség, ami felidéződhet bennünk, emlékeinkben, egy hosszabb bekezdésnyi ekphrasziszként is megjelenik. A restaurátor-jelölt, Lavínia” állandó kontaktusban áll a képpel, főképp Zsuzsánna arcának állandó változása keríti hatalmába, amelyben édesanyja arcát véli felfedezni, aki még Velencébe is követi lányát, és tekintetével őrzi, védelmezi azt. A mindvégig lebilincselő elbeszélésben a gyengélkedő-betegeskedő édesanya arca egyszer csak eltűnik a vászonról: „A Tiziano-festmény Zsuzsánnájának hiányzott az arca, a festék darabokra hullott a padlóra, fakón és élettelenül. A képen az üres vászon látványa riasztott, a szépséges asszonyi test arc nélkül meredt a semmibe, az elszállt időbe…” A Dorian Gray-jelenség újraírása ez, de mesterfokon. Nem tudjuk biztosan, hiszen az elbeszélés itt rövidre zárja a befejezést, és nyitva hagyja azt, de a felrepülő galambok mintha az édesanyából elköltöző lélek szimbolikus alakjaivá nőnének.
Lukáts János eddigi munkássága, amely mindhárom műnemben jeleskedő, most ismét „a pillanat formái”-ban (Thomka Beáta terminus technikusa a novellákra) igyekezett felmutatni olyan effektusait az embernek, természetnek, művészetnek, amelyben elbeszélői vénájának legjavát tudta adni. Elbeszélő- és mesélő kedvének tehetsége szinte átsüt sorain: amilyen alázattal nyúl témáihoz, olyanná formálja olvasói viszonyát is írása tárgyához. „Lényeglátó pontosság, csillámló játékosság, az édeniség képzetét keltő spirituális mélység és magasság találkozik Lukáts János szívet-lelket gyönyörködtető rövidprózai műveiben” – fogalmaz Ködöböcz Gábor könyvajánlójában.
Az Évek tornya élvezhető novellás könyv, sőt, kultúrtörténeti csemegékkel is megajándékoz bennünket a szerző. Úgy filozofikus, hogy közben a realitás tábortüzénél áll, és őrzi a parazsat, a kíváncsiság parazsát, hogy az ki ne hűljön. S közben önmagából épít tornyokat, évek tornyait, hogy a jövő akkor is szép legyen, ha éppen nem az.
Illusztráció: recenzió
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
