Búzás Huba: Beszéljünk másról, emberek (versek)
Beszéljünk másról, emberek
Úgy ám, mindenki össze-összenéz,
nem is legyint, minek, csupán nevet,
kis rezzenet, ha összeér a kéz,
tudjuk, miről szabad vagy nem lehet.
Olykor riaszt a gyűlölségetek,
apró-cseprő dühök, dorong-szavak,
távol mindenkitől, de köztetek,
elostobulva, unva, tikkatag.
Akár a néhai harámbasák
röhécselünk, iszunk, mi nagybeteg,
és újra tölt a sánta sandaság.
Elég! beszéljünk másról, emberek.
Február
Ilyenkor még sötét a reggel és az ember
petyhüdtebb szemhéjába tömködi kaján
üvegszemét, kinéz ~ micsoda ég! ~ mereng el,
hol, mik vagyunk, hol itt a Nagykörút ~ mamám! ~
aztán a zsibra megy Lee Cooperért s a játszi
kuplékat unva már a hugyoldák falán
fonnyadtan kukkol át, be jó ~ donjózsi-mázli! ~
kasul-bakul hosszúkarajjal hálhatott,
nem szörnyellákkal köll naponta franciázni,
mert mára agg a vén és mélyen meghatott.
No, tán, azért… a mén, csak egyszer bírja lába
száguldna hágni föl zabálva láng-zabot
kancákra, hegyre, hej ! ~ s ha késő? … mindhiába?
csillagra gyújtana egy üstökössel ott,
oszt’ elhajítaná a csönd kanálisába.
Csácsogunk a hálón
Ki vagy, ki véled ~ véled összegombolyodnék?
biztos lehetsz magadban, tűz a nádtetőn!
aranyzabod se szirmahullató még?
izzajtó lázleány vagy? égetőn
ölelsz? mint Róma fényei?
s a termeted? görög? a forma éltetőm,
a jussát nálam követelheti,
rogyok, mi szép, előtte térdre;
sámán szavam, mint kései
regösé, kérve kérne,
de tudd, lávám borítaná be száz csodád,
alvó tűzhányó búcsú-kitörése,
tüzét rakom, akár egy félnomád…
jöhetnél szombat-estebédre,
csapunk egy véres lakomát.
Ahová sietni kell
(oda nem érdemes elmenni)
inkább mennék tizenkét kurva lagzijába,
mintsem suvadjak nálatok előkelőn,
csábíthat nőtök fény-fara-pilácsa
nagy cote d’azur-ös asszony-legelőn
rablópoloska állatok!
fürkészetek legyek, mint annyi őselőm?
melót még fekbérért se vállalok,
hol árnyékszékét adja bérbe
már majd mindenki nálatok;
minek a lét e kérge!
vagyon, pénz söpredéke, gyilkos álmaik,
legföljebb – tán – egy kis hordócska kéne,
hogy tudjátok, a pásztor hol lakik
– úgy Diogenész méretére –
lehetne benne bor nyakig
Suttogások
– későn elalvóknak –
láztestű álmokkal ribanckodom?
emlék előtti hang-robinzonád
futamlik át a hallóhúromon?
vagy hullócsillag, csöppnyi fényzsarát
e hang? egy nő, ki szól, a csillanat?
– óh, érzem szinte lágyékhajlatát –
amint susogva szívemen matat,
hozzám tapad, ha éjfél-gong előtt
fuvallat táncol át a fák alatt,
halk sóhaj-sasszé, vágyba, kéjbe szőtt
mosoly… kívánom hallani szavát,
a csókba andalító éltetőt,
s ha már verítékben az Ararát
a mámoros gyönyörrel lüktetőt,
a nagy sikolyt, ha csillagokba lát
Csellengők
jó falka napja bágyadunk, mihaszna, agyrém,
hangyányit mégis izgatott vagyok, egek,
fenéklikas nadrágban lenn az allén
zilált jelképei e semminek;
mely ágról szakadtam vajon,
na, né’! hogy rólam ily csúf árnyak csüngenek,
mint szél hátán tucatnyi hőballon:
kipukkanó lélek-ragyáik
ledéredő, link unalom,
mi lassan szertemállik
e planetoidán… de lékolunk az üszkön át
együtt a nagy drogambulanciáig
zabálva fényt, eget – ezer karát! –
füttyögve – hé! miért e pánik?
az élet elmenő farát
Illusztráció: “Nem, köszönöm!” (fh. Monsiau-részlet)
Ezek is érdekelhetik!
A válasz – Marton Árpád versei →
Kárpáti László: Kirakat (haiku-ciklus) →
Varga-Göcz Nikolett: Sebezhetőség, Magnólia →
