Vasicsek János: Bűvölő (versek)
Hexameter
Gyomnak nőttem először a földön sárga mezőre.
Csiklandoztam a térdedet és Te dalolva szaladtál.
Meg ne sebezze a talpad: rátelepedtem a kőre.
Huncut tündér, hogyha kacagsz, ragyogóbb vagy a napnál!
Lettem köveken rohanó, csillámló patakocska.
Mostam az arcod, megsimogattam szomjadat oltva.
Karcsú lábfejedet merítetted tiszta habomba.
S fürge hajódat sok vízesésem messze sodorta.
Később, aztán büszke diófa koromban az erdőn
árnyékom hűvösével enyhítettem az álmod.
Mindig egy kicsivel jobbnak hitt újrateremtőm.
S minden hetyke legényre elmormoltam egy átkot.
Bár nem tudtad: mindentől megvédtelek önként.
Féltékenység bűne nyomasztott századok óta.
Sokszor, mint kis cinke mutattam előtted az ösvényt,
s megcsíptem mindazt, aki csípőd körbekarolta.
Most, amikor már emberbőrömön ott a vasalt ing,
ajkad peremén lankás gödreidet tapogatnám
szép szelíden puha számmal ezerszer, óvatosan, mint
vaksi, ha lépked az omladozó szirt szikla alapján.
Pirkad már. Csak a hajnal káprázott a fejemben.
Most még ébredezek, kezedet kotorászom az ágyon.
Nincs itt senki. A járdát mossa a zápor a kertben.
Mardos a csend egyedül, s már illatodat se találom.
Bűvölő
Fárad az este,
szép mese várja.
Pilled a szél is,
ráül a fákra.
Holdra figyel már
mind, ami élet,
ólban a gúnár
kertben a vén eb.
Égre csicserget
kis szalakóta,
szól odújából
esteli nóta.
Dallama bűvöl,
búj a szívembe.
Rám tekerőzik,
bájt bizseregve.
Lám, nem is álmos
már a madárka!
Röppen az ágról
épp be szobámba!
Várhat a másnap,
légy vigaszom ma!
Vedd le a szárnyad
s jöjj a karomba!
Eső
Szeleken szuszogó,
pocsolyán pityogó,
ölelést kileső:
kalapos, kis eső.
Hol a láp sziki só,
kapaföld kopogó,
s nem ivott kutya rég:
oda zápor elég.
Hol a menny sose sír,
falevél csupa pír,
puha por betakar:
oda kell zivatar.
Esze nincs, letarol
hegyeket, valahol
haragot vet az ég:
vihar az, csuda szép.
Mos a víz eleget,
lepucol, betemet,
ahová becsepeg:
oda megszületek.
Erdei pentameter
Zörren a bükkön egy ág, bújik alatta a szél.
Míg szuszorognak a fák, álmukat őrzi az éj.
Álmuk eső dobolás, lombokat átitató,
hód-palotán farakás, mókus ölébe dió.
Kéreg alól ki-bemász’, hangya cipel falatot,
cinke bogárra vadász, s lel dagadó kukacot.
Éhes a nagy fakopács, csőre rovart kikopog,
fűzbe kis odvakat ás, röpteti zerge, pocok.
Füttyög a hím csalogány, hajnali hős trubadúr.
Vágya repül triolán, s párja szívén lecsitul.
Csattog a szarvasagancs, harcol az asszonyokért,
fűti egy ősi parancs, s bőg, ha elérte a célt.
Ébred a dús berek ott, kelti örök szerenád.
Csörren a csermely, ahogy két kavicson csobog át.
Ég hegyiből üde fényt hint le a holduraság,
újravezényli e szép, erdei, friss muzsikát.
Jöjj, te is óvni segítsd, ember a csillag alatt,
Őt, aki felmelegít, s angyali szárnyakat ad!
El sose halhat e szent kánon a lombok ölén!
Mind, ami él, belezeng, s így dalolok vele én…
Vasicsek János a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: “Bűvölő” (fh. Cramer, Sterret)
Ezek is érdekelhetik!
Összetett tenyérrel – Ispány Marietta versei →
A válasz – Marton Árpád versei →
Kárpáti László: Kirakat (haiku-ciklus) →
