Végh Attila: CSILLAGOK A KÚTBAN
(Dippold Pál: Vértérkép, Kairosz, 2020.)
Mik vagyunk hát, mi a jellemünk, ha nem születésünk óta megélt történetünk sűrített kivonata, sőt a születésünk előttié is, mert hisz prenatalis hajlamokat is hordunk magunkban? Az bizonyos, hogy múltunknak csak igen csekély részével gondolkozunk; de egész múltunkkal – ideértve eredeti lelki görbületünket – kívánunk, akarunk, cselekszünk. (H. Bergson)
Dippold Pálnak eddigi élete során három regénye jelent meg. Egyik sem a szó hagyományos értelmében vett regény. Ennek megfelelően az első írásmű (műfaj-meghatározó) alcíme: dokumentumeposz, a másodiké: saskönyv, a harmadiké: mozaikregény. A szerző nem úgy lát, ahogy a Gangesz hömpölyög. Nem érdeklik a nagyívű folyamatok, amelyek tolsztojosan fölszívják magukba az emberélet apró eseményeinek jelentését, hogy oktassanak bennünket. Őt az események maguk érdeklik, mert úgy érzi, hogy azok önmagukban olyanok, mint gyerekkorunk kihajtós képeskönyvei: az olvasó kinyitja a könyvet, melynek síkjából mesealakok türemkednek ki, és a jelenet önmagában megáll. A műfaji terminussal tehát nem érdemes tovább bíbelődni. A saskönyv is dokumentumeposz, a vértérkép is saskönyv.
Az első mű, a Schwarzenegger el volt utazva a maga idejében nagy feltűnést keltett. Az akkori dúvadak, akiket összefoglaló néven csak posztmodern legényeknek nevezett az irodalomelmélészi szakma, rászolgáltak a titulusra: jól megrángatták az alapokat, és kipróbálták, tényleg alkalmasak-e arra, hogy szópaloták épüljenek rájuk. Rákérdeztek arra, amire előttük senki nem kérdezett rá; ízekre szedték és másképp rakták össze az életet, amit a művészi szépérzésbe belepocakosodott polgárság és az ő olvasáskomfortjukat kiszolgáló irodalomtanító bácsik serege enyhén szólva úgy élt meg, mintha mindegyiküket egy-egy muraközi csődör rúgta volna tökön.
Schwarzenegger, alias Dippold Pál első szabadságkísérletének posztmodern dokumentuma 1993-ban jelent meg. Az irodalomban a posztmodern olyan, mint a punk a zenében: letakarítja a terepet. Az írói öngondolat katarzisa. Na, ez az első regény – amely, hasonlóan a másik kettőhöz, valójában nem regény, hanem létszilánkokból ragasztott tükör – annyira punk volt, hogy szerintem senki nem olvasta végig. A szerző „humán higanyként barométerezte” (copyright: Egyed Péter) olvasóit, és rajtuk keresztül, bennük, általuk, miattuk, értük a rendszert, az átkozott Kádár-érát, amelyet leváltottunk ugyan (kik?), de amely ott él azóta is minden félrecsúszott nyakkendőnkben. Jómagam, amikor letettem a könyvet, úgy éreztem, „elhagyott a közérzetem”. Ez a kötet szabadságharc volt, magánéleti, politikai és esztétikai értelemben is. Sex Pistols a magyar ugaron.
Hét évet kellett várnunk a következőre. A falu, ahol élek annak a ténynek köszönhető, hogy szerzőnk egy hetilaphoz szerződött, ahol sikerült a főszerkesztővel elhitetnie, hogy ő újságíró. Így jelenhettek meg hétről-hétre ragyogó, publicisztikának álcázott esszéi. Erre az időre Dippold Pál lehiggadt, már nem rockkönyvet írt, hanem sast, de a lényeg továbbra is változatlan volt: a higanyozás. Az álújságíró reflektált különböző eseményekre, jelenségekre, tüneteket vett észre, de mindezt nem úgy, ahogy egy igazi zsurnaliszta tette volna (tehát mindenféle lelki-szellemi érzékenységet mellőzve), hanem úgy, ahogy egy író, aki tudja, hogy aki nem az örök életre rendezkedik be, az hülye. (Még akkor is, ha örök élet nem létezik. Sőt, annál inkább.) Önmagukban is elegendő, csiszolt kis gömbök gyöngysora volt ez a kötet. Az avantgárd harcos meglelte lelki békéjét, de ettől még nem hülyült meg. Sőt. Sasszemébe belenézve mély kútba pillanthatott, aki meglátogatta választott hazájában, Zsámbékon.
Eltelt húsz év, és itt a szintézis. Vértérképünk megmutatja, hova valók vagyunk. Ebből a könyvből is süt a Schwarzenegger el volt utazva kérlelhetetlen belső szabadsága, A falu, ahol élek tragédiákon keresztül megtalált harmóniája, a hazáé (amely fogalmat a magukat liberálisnak nevező újbolsevikok oly szorgosan igyekeznek lejáratni), de mindezt a szeretet melankóliája lélegezteti.
Kérem az olvasót, most vegye szemügyre ismét mottónkat. „Életem főműve” – mondta a szerző, amikor átadta nekem könyvét. Igaza van. Egy ilyen könyvhöz meg kell öregedni. Meg kell érni ahhoz, hogy a híres, mára szlogenné kopott mondat: „mélységes mély a múltnak kútja”, belső bizonyossággá váljon. Dippold Pál a lelki, sötét vizet „fölvödrözi”, szétönti. Elmondja nekünk legmélyebb történeteit. Hogy aztán a csillogó tócsákból összeáll-e bennünk valami olyan táj, mint amilyen Bereményi Géza és Cseh Tamás régi Balatonja, amelynek partján akár tvisztelhetünk is a halálig, az innentől már csak rajtunk múlik. A tehetséges írónak tehetséges olvasókra van szüksége. Ezek híján a fölhordott vizet beissza a föld. Ezekre az olvasókra rátalálni: ez már nem a szerző sorsa, hanem a könyvé.
A könyvé, amelyet lapozgatva fölmerülhet bennünk a kérdés: valóban igaz, amit D. P. állít? Tényleg a történetek a legfontosabbak? Tényleg ezekből áll össze az életünk, bensőnk pre-, peri- és posztnatális sztorijaiból? És ha ezeket elmeséljük, akkor már valóban regényt írtunk? Ezek a kérdések körülbelül a hatvanadik oldal táján ültek el bennem végleg. (Ennek az az oka, hogy a 117. oldal, ahol Márquez választ ad rájuk, ekkor még odébb volt.) Ezen a tájon vette át az uralmat fölöttem a könyv. Igen, ez a térkép komolyan vérrel rajzolt. A fejezetcímekben van egy kis játék ugyan a személyes névmásokkal, az éntől a miig való eljutás stációi föl-fölrémlenek, de szó sincs semmiféle divatos irodalomelméleti marhaságról, jeleltörlődésről, elkülönböződésről, alanyi fölszámolódásról. A szerző nem a szakmának ír, hanem az embereknek. Előbbinek olykor konkrétan is odabasz: önfőhőse a tudományos-irodalmári „hol az elbeszélő?” kérdésre így felel: „anyádban van”.
Valamikor a tokaji Tisza-parton, egy csillagos éjszakán akkori kedvesemmel beszélgettünk részegen. Valahogy az irodalomra terelődött a szó. Ő megkérdezte, hogyan határoznám meg, ki a nagy író. Én így improvizáltam: nagy író az, aki önnön kérlelhetetlen szubjektivitását harmonikusan ötvözni tudja a legtágabb objektivitással. Legszűkebb énvalóságát permetezi szét általános emberi létélménnyé. Szubjektív-objektív kérdése feloldódik a remekműben. Az én-ek éneke az énekek énekévé lesz. És az olvasó, ha helyén van az esze meg a szíve, bekapcsolódhat a körtáncba. Nosza, áll a bál.
Illusztráció: Könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
