Szekeres Mária: Te Deum (versek)
A Remény születése
valahol mélyen az IGE, ahogy lelkem nyitja,
s életem igazítja… valami átadás ott, hol a Lélek
tiszta. szólnak megfoghatatlan szavak, nem szóban,
nem hangban, – valahol a szeretet Örök Jelenléte,
és már nem mondom, Isten, nem mondom, Te,
vagyok én, s az Életem tétje, IGENE, Nála fehérben.
és súg, szelíden szavaimra, ahogy érzem, hallgatja, és
a válasz ott mélyen a Jövőmben, mint lágy prófécia…
felkelek, aztán a tárgyak még mozdulatlan, a perc
ott maradt, megfoghatatlan, míg mélyen él lépteim
között valami figyelem és bizonyosság-féle: a remegő
Remény megszületése…
ablakom csukva, a sötét éj titka ráncos kezemen,
s csodálkozom, míg arcom mosom, s tudom:
örökké itt van, Örök Hatalom, szelíd erővel,
mert átadom önként, örömmel, akaratom…
Látlak…
nézlek, mint magamban a csendet.
látlak: szüntelen saját kínomat.
távoli lakások magányában,
lelked engem hívogat.
egy vagyok veled,
mint hatalmas Ég
madárvágta-szele,
a mindenen győztes
Szeretet ős-lüktetése,
falakon áthatoló, láthatatlan,
átszúrt szívből áradó, izzó irgalom…
tudom…
elmosódott Jelenlét ázik:
őszi idő – tavaszkönnyei.
a homály felissza láthatatlan
lépteid, s tudom: mégis itt van,
mit nem tud hinni most a Hit…
…és a Remény
Az „ember-ségem” magasodik lázadón, robbanni kész,
míg a percek fáklyaként világítanak, sodródnak lobogva
valami álló folyó partjain… talán jég, talán valami más
bénítja mozdulatlanná ezt az ismeretlen összetételű
és természetű időfolyó-anyát, az Ős Időt, mely felmerül
napjaim során, és hívja szüntelen Szavad, Uram, némasága.
Szavaim belefagynak, bensőmben vajúdnak szüntelenül,
míg egy fotó Arcod lobbantja tudatomba, s a CSÖND felfeszül
valami láthatatlan, dadogó ima, és a Remény kitárt karjaira…
üvegszilánk idő…
üvegszilánk idő –
ezer tükörszilánk…
néz híg levegőből
egyfajta Valóság miránk.
a Lélek szomja éltet –
egyetlen életjel talán!
táncol a csöndben minden,
mint a lelkek néma táncán…
és néz a Hatalmas, lovak dobognak,
tavasz borít be mindent, átváltoznak
arcaink, minden tekintet, s rutinok
sebződve hullnak napjaink, alkonyok
megváltozott, Jelekkel terhes felhőibe….
kezembe temetett arcom simítja Isten,
„nincs semmi baj, hited segítsen”, és szól
Te Deum a csöndben, könnyeim felissza
valami csodás Jövő-sugallat hirtelen, s látom,
mutatja Valaki, Jézus közeledő lépteit a Égen…
Illusztráció: “Te Deum laudamus”
Ezek is érdekelhetik!
Németh Erzsébet: Ö T S Z Ö R Ö K →
Egy darabka belőlem (Óczy versei) →
Hogyan kérj bocsánatot a macskádtól (Balizs Dániel versei) →
