Erdélyi Z. János: Post mortem
Nem kell ahhoz púp, hogy igazat szólj
és átkot szórj a világra,
mint századok múltán Rigoletto,
távoli kollégám a jövőből,
miután haldokló megesett-szűz-leánykáját
kihámozza a zsákból.
Korábban élt pajtásunk, Till Eulenspiegel,
a tükrös-baglyos kópé sem hordott
semmit a hátán, mégis okos volt.
Egyébként is, én már úgy átlényegültem
egyetlen koponyává,
alsó állkapcsomat visszafeledve a múltba,
hogy ha lett is volna púpom –
mint ahogyan sohasem volt,
noha ama jövőbeni Rigoletto után
az emberek mind azt gondolják,
hogy szükségszerű velejárója
az udvari bolondnak –,
nos, ha lett is volna púpom valaha,
már a fejem búbjára se férne,
pedig úgy néznék ki vele,
mint egy félrefittyedt tarajú kappan.
De mivel nem létező púpom
nem billeg jobbra-balra koponyatetőmön,
úgy fázik rég összeforrott kutacsom,
mintha újszülötten tűrném
balsorsom minden nyűgét s hidegét.
Valaha minden más volt.
Alsó részem – értem alatta
alsó fogsorral ékes mozgó állkapcámat –
hozzásegített, hogy mindenkor
megmondhassam a frankót,
ha uram-királyomnak épp úgy hozta
felséges kedve,
hogy figyelmezzen egy bolond szavára.
*
Ó, az még a legelső Hamlet király volt,
atyja a másodiknak, ki oly gyalázatos
halállal távozott e földi létből
az örök gyehennára.
Első Hamlet királynak gőze se volt afelől,
hogy ifjabbik gyermeke, ki születésekor
egy régi római császár nevét
kapta a keresztségben.
s lett Claudius ezáltal,
minő ármánnyal teszi majd jégre a bátyját
s bújik a friss özvegységre jutó
királyné öl-melegébe,
hacsak nem tette már azelőtt is,
midőn testvére még a trónon ült,
az asszonyi hűségben bízva gyanútlan.
*
Jaj, mennyi mindent láttam
e szemre szép, de roskadt erkölcsű palota
díszes födémje alatt!
Messzire láttam el én,
el egészen harmadik Hamlet királyfiig,
kit zsenge gyerkőcekorában
úgy hordoztam akkor még egyenes
és szilárd hátamon,
akár kis lovasát a ló;
ezüstös gyermekkacaj volt az istráng,
mellyel engem jobbra-balra vezérelt.
*
Huszonhárom évig,
huszonhárom végtelen évig vártam,
hogy földdel teli számat
ismét átjárja az Ige,
a szó igaza,
vallva múltról, jelenről s oly jövőről,
minőt óhajthat a kegyes,
amiről egyszerű földi elme
csak remélni merészli, hogy eljő.
Ám most, hogy itt lenne a mód,
csupán a szájüreg felső boltozatával
még egyszerű hangot kiadni se tudnék.
És nyelv sincsen, amely
szóvá kerekíthetné a gondolatot.
*
De hiszen agy sincs odabent az üregben,
az agykoponyában!
Réges-rég felfalta a romlás;
kukacok, bogarak rágták a barázdák
gyűrött falait, mind közelebb igyekezve
az agy-tömb lágy belseje felé,
hol már csak anyag van,
érzületek nélküli test.
Mígnem e test is eloszlott
s földszagú űr maradt a helyén.
Akkor mégis honnan e vége-sosincs,
árként zúduló eszme-folyam?
A töprengés nem egyéb,
mint agyfunkció, mihez agy kell…
Különben mi gerjeszt értelmet
az értelmetlen, kopár semmi helyén?
A puszta csont-kupola emlékezni silány,
s ami egykor benne a kincs volt,
felélte mohón az idő.
*
És az összegyűjtött tudás hova lett?
A szürke kérget mi zabálta fel?
Tán a milliónyi apró éhenkórász
a földben, a mély-örök éjben?
És okosabb, bölcsebb lett tőle a féreg?
S az emlékek? Megannyi színezett kép
a lélek zugában? Vagy a koponya
belső falára festett látomások?
Hátha egy titokzatos kéz az,
mely letörölte mindezt,
s egy élet felgyűlt szellem-hordaléka
úgy illant nyomtalanul, akár a sóhaj.
*
És mivé válik a tréfa?
Mivé lesznek az élcek, mik a tréfát
szavakba öntött életre csikarják?
S még annak előtte miből fakad megannyi eszme-sziporka,
ami mások kedvét egekig magasítja?
Fogható-e tenyérben? Melegít-e a téli hidegben?
Vagy csak fellobban, mint égen a villám,
s nyoma vész? Hova lesz?
Csak hisszük a létét vagy tényleg létezik is?
És hova lesz az a sok víg kacagás?
Hova lesznek a könnyes mosolyok?
Hova a dölyfös hahoták?
Ugyanúgy minden elfut a széllel.
*
Tréfák, bon-mot-k ötletelésével
telt életem java része.
Vicces fiúnak tartott az udvar apraja-nagyja,
pedig nem is hordtam azt az ostoba sapkát,
a sokszínűt, a több csúcsút, csengettyűkkel a végén,
amilyet valaki egyszer majd kitalál, gondolván,
ilyen illik a bölcs bolondhoz.
Mindenki láthatta saját szemével,
mint ritkul fejem búbján a sörényem,
meg két oldalt homlokomon,
de eszéig egyiknek se jutott,
hogy nem a tréfacsinálás hullatja imígyen a lombot,
hanem az élet gyomlálja szigorú kezével.
Olyan lettem időnek utána, mint az a játék,
melynek gombnyomásra nyílik a szája
és csokoládét vagy cukrot köp ki magából.
Valahányszor csettintett a király,
nekem is megnyílt a szám,
de cukorka helyett éles, szúrós, olykor bántó
viccet köptem a semmit nem értő
dán nagyurak italtól vöröslő bamba pofájába.
Értette ezt az én uram, első Hamlet király;
úgyszintén értette utóda, második Hamlet;
és bizonyára értette volna a harmadik is,
ha éltem fonalát idejekorán
el nem vágják a Párkák.
Pedig néki igaz barátja tudtam volna lenni.
Vicces fiúnak tartottak, noha engem
nevetni soha senki se látott, senki se hallott.
Egyetlen mosoly nélkül mondtam, amit mondtam,
de a gyatra agyúak viccnek tartották
minden szavamat,
s önnön ostobaságukon fetrengve röhögtek.
*
Szerettem ezt a végsőnek remélt
helyet (nyughelyet, legvégső menedéket).
Szerettem hallani ősszel a fűben
a hulló makk halk neszezését,
a zsongító szélzizegést
a süppedt sír hantja fölött.
Ebben a parcellában régóta senki se jár.
Egyik utolsó én voltam, akit itt temettek.
Közel emberöltő telt el azóta,
s az élők inkább vendéglik egymást
izzadságszagú otthonaikban,
mint holtjaikat látogatják a békének eme tágas,
virágillatú, fénylő csarnokában.
*
Az én síromnál nem járt soha senki.
Nem volt feleségem, gyermekeim sem,
kiknek emlékezetében még élhetnék valameddig.
Hamlet, a harmadik még túl kicsi volt,
mikor én odahagytam a földi világot.
Csak a király úr és hitvese jöttek el
végső búcsúra. A felséges asszony
fehér virágoz hozott, mely velem együtt
fonnyadt-porladt el a gödörben azóta.
A gyermek felnőtt már,
s magányos temetői sétáin
sokszor járt közelemben,
nem sejtvén, kié e horpadt, gyér füvű hant,
mert ama hat betűt is valakik
elfösvényelték a keresztről.
S nem sokkal utána, hogy megtudta, kié,
meg is halt. A sírásó, aki egykor
engem temetett s aki nemrég
kiásta csontjaimat,
emlékezett még rám egyedül,
s legalább koponyámat sikerült elrejtenie,
mielőtt többi maradványaimat
elnyelte az ismeretlenek csont-temetője.
*
Régi sírhelyemet más lakja azóta:
ifjú leányka, kiről nem tudni,
önmaga végzett-e magával
vagy véletlen balesetben érte halála.
Hajjaj, régen még volt renoméja a holtnak,
s nem háborgattak senkit, ha egyszer már
befogadta a föld! Ki hitte volna valaha,
hogy huszonhárom évnyi örök álom után
felmondják a lakást egy szemrevaló fruska
halott két szeméért?!
Én már csak koponyámban
vagyok én, vakon tátongó szemüregemmel
ki-kilesve egy törött sírkő védelme alól.
Ámde ha új sírásó jő majd egyszer a régi helyébe,
s rám akad mostani rejtekhelyemen,
ott végezem én is a többi között,
ugyanúgy névtelenül,
de másodszor még ennyire sem lesz irgalmas hozzám
az enyészet…
Szekszárd, 2021. január 15 – 23.
A dőlten szedett szövegrészek Shakespeare Hamlet című tragédiájából valók Arany János fordításában.
Illusztráció: Post mortem (fh. Frans Hals)
Ezek is érdekelhetik!
Németh István Péter: BALATONI HEXAMETEREK – édesapám emlékének →
Dancs Szabolcs: Határvonalak (versek) →
Kállay Krisztina Ágnes: Szemközt a halállal* →
