Vlagyimir Nabokov: Nagypapa
Dráma egy felvonásban
A cselekmény 1816-ban Franciaországban játszódik egy jómódú parasztcsaládban. Tágas szoba, ablakai a kertre nyílnak. Ferde cseppekkel esik az eső. Bejönnek a házigazdák és egy ismeretlen férfi.
Feleség:
… tessék, ez a vendégszoba.
Férj:
Hozunk Önnek bort. (A lányához) Giulietta, szaladj csak le a pincébe, élénken!
Egy utazó (Körülnéz):
Ó, milyen kellemes Önöknél…
Férj:
Üljön le – ide…
Utazó:
Világosság… tisztaság… faragott utazóláda a sarokban… falióra búzavirág díszítésű számlappal…
Feleség:
Nem ázott el?
Utazó:
Nem, egyáltalán nem. Még sikerült beugranom egy tető alá. Ilyen záporesőt!… Nem zavarok? Megvárhatom Önöknél, amíg eláll? Utána rögtön…
Férj:
Nagyon örülünk…
Feleség:
Idevalósi?
Utazó:
Nem. Vándorlok… Csak nemrég tértem haza. A fivéremnél lakom, a Merival Kastélyban… Itt van, nem mesze…
Férj:
Á, ismerjük… (A lányához, aki bort hoz): Tedd ide, Giulietta! Így! Igyon, nagyságos uram! Ez nem is bor, ez maga a napfény!
Utazó:
(Koccint): Egészségükre!… Ejha, micsoda illat van itt! És a lányuk is – csinos! Giulietta, lelkem, hol van a Rómeód?
Feleség:
(Nevet): „Rómeó”? Az meg micsoda?
Utazó:
Hát… egyszer majd ő is megtudja…
Giulietta:
A nagyapóval találkozott már?
Utazó:
Nem, még nem…
Giulietta:
Ő – egy jó ember…
Férj:
(A feleségéhez): Tényleg… hol is van most éppen?
Feleség:
Alszik, és álmában cuppog, mint egy kisgyermek…
Utazó:
Nagyon öreg a nagyapó?
Férj:
Olyan hetvenéves körül… Nem is tudjuk…
Feleség:
Még csak nem is a rokonunk. Mi neveztük el nagyapónak.
Giulietta:
Gyöngéd…
Utazó:
De hát végül is, kicsoda ő?
Férj:
Akárki legyen is, nem tudjuk… Valahogyan tavaly ősszel a faluban megjelent egy öregember, láthatóan messziről érkezett. A nevére sem emlékezett, minden kérdésre félénken elmosolyodott… Giulietta kísérte ide. Megetettük, megitattuk az öreget; turbékolt, hunyorgott, nyalogatta magát, boldogan szorongatta a kezemet – értelemnek semmi nyoma benne; az esze hagyta el… Itt hagytuk, maradjon nálunk… Giulietta könyörgött… Azt meg kell mondani: elkényeztetett, édesszájú… Sokba kerül nekünk.
Feleség:
Ne beszélj már így róla, férjem! Olyan – öreges…
Férj:
De hát mit… Nem úgy gondoltam – szóval: igyon, nagyságos úr!
Utazó:
Köszönöm, köszönöm! Iszom… Egyébként is hamarosan el kell indulnom… Az eső is már… A földjük mindjárt fellélegzik.
Férj:
Hál’Istennek! Ez csak olyan kis játék – nem is eső. Nézze, a Nap már át is süt rajta… Ó…
Utazó:
Arany füst… Milyen csodálatos!…
Férj:
Csak gyönyörködjön, nagyságos úr! De mit jelent ez nekünk? Hiszen mi – a föld vagyunk. Minden gondolatunk – magának a földnek a gondolata… Ha nem is nézünk oda, érezzük, hogy duzzad a mag a barázdában, hogy kap erőre a termés, ahogyan hőségben izzik és megrepedezik a föld – nagyságos uram, ugyanúgy repedezik fel a tenyerünk is. Azután, amikor megjön az eső, milyen izgatottan hallgatjuk, és magunkban imádkozunk: „Zúgj csak, frissen zúgj! Csak nehogy jégverést hozzál!” És amikor az ablakpárkányunkon meghalljuk a pattogó koppanásokat, akkor bedugjuk a fülünket, s mint gyáva ember, ha távoli lövéseket hall, fejünket a párnába fúrjuk! Igen, nagyon félünk… Most is, nem is olyan régen, féreg rágta be magát – óriási, szemölcsös zöld ördög… Amott meg, ni, hideg nyálával levéltetű pusztítja a fiatal ágakat… És a végén már belefáradsz.
Utazó:
De milyen büszkeség, micsoda öröm – vérvörös, illatos köszönettel hálálják meg a fáik!
Feleség:
A nagyapa is… milyen kitartóan vár – nem tudni, milyen kinyilatkoztatásra; fülét hol a fakéregre tapasztja, hol a sziromleveleket hallgatja… Úgy tűnik, mintha azt hinné, a halottak lelke a liliomokban és a cseresznyefákban tovább él.
Utazó:
Nincs kifogásuk az ellen, hogy elbeszélgessek vele?… Szeretem ezeket a szelíd megszállottakat…
Feleség:
Ahogy Önre nézek, nem tudom, hány éves lehet. Mintha már nem lenne fiatal, és mégis… nem tudom…
Utazó:
Nos, akkor saccoljon, találgasson!
Férj:
Biztos, hogy nyugodt élete volt. Nincsenek ráncok a homlokán…
Utazó:
Hogy-hogy – nyugodt élet? (Nevet) Hát, ha mindent leírnék… Időnként én magam sem hiszem már saját múltamat! Ugyanúgy berúgok tőle, mint az Önök borától. Oly sokat és sokszor ittam az élet kupájából… No és persze időnként a halál is belém-belémkönyökölt…Hát, tessék! Akarják hallani? Kilencvenkettő nyarán Lyon-ban, de Marival – egy arisztokrata, áruló stb… hogyan menekült meg a guillotine-tól.
Feleség:
Mesélje el, figyelünk!
Utazó:
Húsz esztendős voltam abban a viharos évben. A mennydörgő hangú bíróság halálra ítélt – azért-e, mert púderozva volt a hajam, vagy mert a nevem előtt volt egy kis hozzátoldás – nem tudom: oly kis dolgokért végezték ki az embereket. Ugyanaznap kellett a vérpadon megjelennem – fáklyalángok fényében. Egyébként a hóhér ügyes volt, igyekvő: művész, nem is hóhér. Mindenben párizsi kuzinját, a nagy Sanson-t* utánozta: ugyanolyan kocsit hozott, a levágott fejeket hajuknál fogva ugyanúgy meglengette… És akkor elővezetett engem. Már sötétedett, a sötét utcákon végig kigyúltak az ablakok és a lámpák. A zötyögős kocsiban a szélnek háttal ülve és gémberedett kezeimmel a kocsirúdba kapaszkodva, mindenféle dolgokon gondolkoztam: azon például, hogy nem hoztam magammal zsebkendőt; azon, hogy útitársam – a hóhér – egy tiszteletre méltó politikusra hasonlít… Az út nem tartott sokáig… Az utolsó forduló – és elém tárult a fenyegetően kivilágított tér. És ekkor, amikor a hóhér bűntudatos udvariassággal segített leszállni a kocsiról, és megértettem, hogy vége az útnak, rémület szorította össze a torkomat… És a tömeg vészjósló – az is lehet, csúfolódó zúgása – (nem hallottam) – a lovak farának a mozgása, a kopják, a szél, a lobogó fáklyák fojtogató füstje álomként vonult el előttem, és csak egy dolgot láttam, egyetlenegyet: ott fönn, a fekete égbolton, acél szárnyú, ferde, súlyos kés függött két oszlop között, készen arra, hogy aláhulljon, és a pengén a csillanó fény, mintha máris vérben lángolna. És ahogy a távoli tömeg zúgása közben elindulok a vérpadra, és minden egyes lépcsőfok másként reccsen, levették rólam a csuhát, a nyakát a tarkómig körbe vágták… Az állvány, mint valami felnyitott híd: tudtam, oda vezetnek majd fel, a hidat leengedik, egy koppanással lehull, az oszlopok között a fa nyakörv lecsap rám, és akkor, a halál egy villámgyors csattanással onnan felülről rám zuhan… És nem tudtam lenyelni a nyálamat. Már éreztem, eltört a nyakszirtem, a halántékom zúgott, a reszketés és a feszítő dobogás szétrepesztette a mellemet; de kívülről nyugodtnak tűntem…
Feleség:
Ó, én kiabáltam, kapálództam volna – ha kiabálok, biztosan megkönyörülnek rajtam… De hát végül is, hogyan menekült meg?
Utazó:
Csoda történt… Ott álltam tehát az emelvényen. A kezeimet még nem csavarták hátra. A szél megdermesztette a vállamat. A hóhér valami kötélfélét bogozgatott. Hirtelen egy kiáltás: „Tűz van!” – és a korlát mögött láng csapott fel; abban a pillanatban a hóhér meg én kitámolyogtunk, és a tér szélén birkóztunk egymással. Egy csattanás – az arcomba forróság csapott, a fogva tartó kéz szorítása engedett, valahol elestem, valakit feldöntöttem, elvegyültem a tömegben, csúsztam-másztam a füstfelhőben, az ágaskodó lovak és az összevissza őrjöngve futkározó emberek között. „Tűz van! Tűz van!” – mindvégig csak az el-elfulladó, boldogító kiáltás! De én már messze voltam! Csak egyszer néztem hátra futás közben, és láttam, hogy gomolyog a sötét égen a bíborvörös köd, hogy lángolnak még az oszlopok is, hogyan dől össze a tűz emésztette penge!
Feleség:
Micsoda szörnyűségek!
Férj:
Hát, igen. Aki egyszer szembekerült a halállal, az már sohasem felejti el… Emlékszem, egyszer tolvajok hatoltak be a kertbe. Éjszaka volt, sötét. Félelmetes volt… A kampóról leemeltem a puskát…
Utazó:
(Elgondolkozva félbeszakítja) Imigyen megmenekülvén, hirtelen mintha megvilágosodtam volna… Addig szétszórt voltam, félszeg és közönyös… Az élet, a mi drága életünk színes porszemeit nem értékeltem – de amikor olyan közelről megláttam azt a két oszlopot, a nem-létbe vezető szűk kapukat, a visszfényeket és a félhomályt… És Franciaországot süvítő tengeri szélben elhagytam… És Franciaországot mindaddig elkerültem, míg fölötte a hideg Robespierre zöld kísértete lebegett – míg poros seregek tűzbe meneteltek egy korzikai szürke tekintetéért és homlokára fésült hajzatáért… De nem könnyű az élet idegenben: a komor-ködös Londonban a párbaj tudományát oktattam. Oroszországban egy barbár fényűző házában hegedültem… Azután Törökországban és Görögországban bolyongtam. A gyönyörű Itáliában éheztem. Sok mindent megtapasztaltam. Voltam matróz, szakács, fodrász, szabó, és egyszerűen csak – csavargó… Mégis, most minden pillanatomban hálás vagyok Istennek az átélt nehézségekért: az útszélen susogó kalászokért, a mellettem elhaladó emberi lelkek suttogásáért és meleg lélegzetéért…
Férj:
Mindegyikéért, nagyságos úr, mindegyikéért? De elfeledte-e annak a gonosz mesterembernek is a lelkét, akivel akkor, ott, a vérpadon találkozott?
Utazó:
Nem, őt nem felejtettem el. Rajta keresztül nyílt meg előttem a világ… Akaratlanul is ő nyitotta meg…
Férj:
Nem értem. (Feláll) A vacsora előtt még be kell fejeznem a munkát… egyszerű vacsora… De, talán…
Utazó:
Ugyan már, nem utasítom vissza…
Férj:
Akkor rendben. (Kimegy)
Utazó:
Bocsásson meg, hogy itt fecsegek… Félek, felzaklatta az elbeszélésem…
Feleség:
Hogy gondolhatja, nagyságos úr; hogy Ön? …
Utazó:
Nemde babafőkötőt varr?
Feleség (Nevet):
De igen, karácsonykor már készen is lesz…
Utazó: Milyen jó!…
Feleség: A másik picike ott van, a kertben…
Utazó (Kinéz az ablakon):
Ah! a nagypapa. Gyönyörű öreg bácsi… Hogy csillog a haja a napon. Gyönyörű… És van valami álomszerű abban, ahogyan mozog… Ujjai között bújtatja át a liliomszárakat, a virágágyra hajol… csak simogat, de nem szakít le egyetlen virágot sem, és gyöngéd s bátortalan mosolyával beragyog mindent…
Feleség:
Igen, szereti a liliomokat – dédelgeti őket, beszél hozzájuk. Még neveket is kitalált nekik: valami márkikat, hercegeket…
Utazó:
De jó… Bizonyára békében élte át az évszázadot; igen – valahol falun, távol a forradalmi és egyéb viharoktól…
Feleség:
Gyógyítani is tud… ismeri a gyógyfüveket… Egyszer a lányunkat… (Giulietta hangos kacagással ront be): Ó, mama, úgy kell nevetnem!…
Feleség:
De hát mi történt?
Giulietta:
A nagyapa… a kis kosárral… ha! ha! ha!… (Nevet)
Feleség:
De hát meséld már el értelmesen!
Giulietta:
Nevetnem kell! Tudod, mama, éppen cseresznyét szedni mentem a kertbe, és nagyapa meglátott, lehajolt, és hopp! és megragadta a kiskosaramat – azt az újat, ami viaszosvászonnal van bevonva, és már valami lé is bepiszkította – hopp! – és egyenesen a patakba dobta; az áramlat rögtön magával is sodorta.
Utazó:
Ez különös… Isten tudja, milyen hidakat szakít át az agyában egy-egy gondolat… Lehetséges… Nem… (Nevet) Időnként én is hajlamos vagyok, hogy különös összefüggéseket találjak… Így – a viaszosvászonnal bevont és a bogyóktól vörösre festett kosár – emlékeztet valamire… Pfuj! Micsoda ijesztő és félelmetes képzelődés! Hadd ne is mondjam végig…
Feleség (Nem hallja):
De hát mégis, mit?… Apuska meg fog haragudni. Hiszen húsz sou** egy olyan kosár (Kimegy a lányával).
Utazó (Kinéz az ablakon):
Már hozzák… Milyen mulatságos az öreg, ahogy így haragszik… Tényleg, mint egy sértődött kisgyerek…
(Belépnek a nagypapával)
Feleség:
Nagypapa, vendégünk van… Nézd csak, milyen…
Nagypapa:
Nem akarok ilyen kosarat! Nem kellenek ilyen kosarak!…
Feleség:
Jól van, jól, kedvesem… De hisz már nincs meg. Elment. Egészen. Ne nyugtalankodj… Nagyságos úr, szórakoztassa már egy kicsit… Nekünk a vacsorát kell készíteni…
Nagypapa:
Kiféle – miféle ez? Nem akarok…
Feleség (Az ajtóból):
Hát – ő a vendégünk. Jó ember. Ülj csak le! Miket mesélt – a lyoni hóhérról, a kivégzésről, tűzvészről… Olyan érdekes! Ismételje el, nagyságos úr! (A lányával együtt kimennek).
Nagypapa:
Mi van? Mit mondott az asszony? Furcsa… Hóhér, tűzvész …
Utazó (Félre):
Nocsak, hogy megrémült!… Eh, ostoba nőszemély, de hát miért mondta el… (Hangosan) Vicceltem, nagyapó… Inkább felelj: miről beszélgetsz a kertben a virágokkal, a fákkal? De hát miért nézel így rám?
Nagypapa (Mereven nézi):
Honnan jöttél?
Utazó:
Én – csak úgy sétálgattam…
Nagypapa:
Várj csak, várj egy kicsit! Maradj, mindjárt visszajövök. (Kimegy)
Utazó (A szobában járkál):
Micsoda egy csodabogár! Megrémült volna valamitől? Vagy eszébe jutott valami? Kezdem kellemetlenül érezni magamat… Hirtelen…Valami nagyon zavar… Nem értem… Nyilván a bor volt erős… (Dúdol): Tra-ram, tra-ra… De mi van velem? Valami… nyugtalanság… Micsoda ostobaság…
Nagypapa (Bejön):
Már itt is vagyok… Visszajöttem…
Utazó:
Jónapot, jónapot! (Félre) No, most meg milyen vidám!
Nagypapa (Egyik lábáról a másikra áll, kezét a háta mögé dugja):
Itt élek. Ebben a házban. Jól érzem magamat. Például, itt van – nézd csak! – micsoda szekrény ez…
Utazó:
Jó…
Nagypapa:
Tudod, ez varázsszekrény. Vajon mit lehet benne csinálni?… Mit is lehet? Nézz csak bele a lyukon keresztül! Nos?…
Utazó:
Varázs? Elhiszem, elhiszem… Hm, milyen szekrény? De még nem beszéltél a liliomokról; miről beszélgetsz velük?
Nagypapa:
Te csak nézz a lyukba!…
Utazó:
Innen is látom…
Nagypapa:
Nem, nem… Egész közelről…
Utazó:
De nem lehet… Az asztal, ott, a szekrény előtt, az asztal…
Nagypapa:
Te… feküdj az asztalra, hasalj rá!…
Utazó:
Igazán – nem éri meg.
Nagypapa:
Nem akarsz?
Utazó:
Nézd, milyen szép a Nap!… És az egész kerted – csakúgy ragyog…
Nagypapa:
Nem akarsz? Kár… Nagy kár! Ott pedig sokkal kényelmesebb lenne…
Utazó:
Kényelmesebb? De hát miért?
Nagypapa:
Hogy miért? (Meglendíti a háta mögött tartott fejszét).
Utazó:
Dobd el! Nyugalom! (Birkóznak).
Nagypapa:
Nem!… Állj meg!… Ne zavarjál!… Ez a parancs… Meg kell…
Utazó (Leüti):
Elég legyen!… Tiszta őrület! Óóó… Erre nem számítottam… Csak mismásolt, meg dúdolt… és egyszerre csak, hirtelen… Ez már megtörtént egyszer – vagy csak álmodtam? Ugyanígy birkóztam… Állj! Elég legyen! Állj már le! Válaszolj!… Hogy néz, de hogy néz! És ezek a szőrtelen, tompa ujjak… De hiszen… már láttam ezeket egyszer!… Úgyis válaszolni fogsz! De – hogy néz… (A fekvő test fölé hajol) Nem… nem fog beszélni…
Giulietta (Az ajtóban):
Mit csinált a papával?!…
Utazó:
Giulietta!… te most menj innen!…
Giulietta:
Mit tett?…
FÜGGÖNY
1923. június 30.
Az eredetiben versformában írt drámát prózába átültette és fordította: Kun Tibor
Jegyzetek:
*Sanson: Sanson, Charles Henri: 1740 – 1793: párizsi hóhér, nevéhez fűződik, többek között, XVI. Lajos kivégzése.
**sou: régi francia fizető eszköz, értéke az idők folyamán változott
A szerzőről:
Nabokov (Szirin) Vladimir (Vlagyimir): orosz származású, de az USÁ-ban letelepedett amerikai író, költő, (Szentpétervár, 1899 – Montreux [Svájc], 1977). A bolsevik forradalom után családjával külföldre menekült, élt Angliában, Németországban, Párizsban. Regényeit magyar nyelven is kiadták, kevésbé ismert, mint drámaíró és költő.
Irodalom:
Tompa Andrea: Színház és teatralitás V. Nabokov műveiben. PhD Disszertáció, ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola „Az orosz irodalom és kultúra a Kelet és Nyugat vonzásában” című programja. Témavezető: Dr. Han Anna. Bp., 2004. 313 o. Gazdag információs és bibliográfiai anyaggal ellátott kiemelkedő munka, amely Nabokov drámáin kívül regényeit is tárgyalja. Alapmű.
Kun Tibor: Vlagyimir Nabokov, a drámaíró. Nagyvilág, Bp., 2014. 6. sz., 693 – 699 o.
uő: Történelmi – irodalmi adalékok a XX. századi orosz emigráns irodalomhoz: vázlatok Vlagyimir Nabokov művészetéhez. Valóság, Bp., 2020. 12. sz., 13 – 39.o.
Illusztráció: fh. Strydonck-részlet
Ezek is érdekelhetik!
Lukáts János: AZ ÖREG WILL →
Pekár István János – Szabó Benedek: A Fiumei úton →
Jamagucsi Szangó: A szarvasagancsos sisak →
