Vitéz Kata: Összegzés
Eltántorogtam a konyhába.
Megálltam, és a pultnak támaszkodva
néztem az előttem magasodó rémet.
Úgy indult felém, nevetve,
s a szeme gyermekként csillogott.
Egy percre sem hittem volna,
hogy a február már tele van vele,
hogy márciusban rám lakatolja az ajtóm,
s én gyanakodva a tarkóm
dörzsölgetem,
a konyhába lépve harmadjára is
megmosom kezem,
önkéntelen, és bármikor,
ha eszembe jut, hogy nem vagy itt…
Csak a mardosó hiányt öltöztetem,
egyre díszesebb ruhákba,
egyre hangosabban az én
kicsi szobámban kiáltva,
s tudva, hogy még ezrek mérgesek
a nagy és varázsos világra,
mely az életet ugyanúgy adja,
mint elveszi. – És mégsem.
Mégsem tépem fel a rozsdásra
könnyezett lakatot,
mégsem visz az utcára a lábam,
s a mellém lebegő sok kis haragot
elaltatom.
Mert valami nagyobb irányít.
Az akarás, az engedés, a félelem,
a győzni képes ösztön
és remény, hogy egyszer újra
átölellek talán, kínzó börtön
se lesz majd a nyár;
s nem látom többé a rémet
a konyha fényes asztalán.
(A költő tizenöt éves)
Illusztráció: Várakozás… (C. Holsøe-festményrészlet)
Ezek is érdekelhetik!
Németh István Péter: BALATONI HEXAMETEREK – édesapám emlékének →
Dancs Szabolcs: Határvonalak (versek) →
Kállay Krisztina Ágnes: Szemközt a halállal* →
