Próza

június 24th, 2026 |

Keck Mária: Egy flamencotáncosnő feljegyzései (részletek)*

*A könyv napokon belül megjelenik Cédrus-műhelyünk gondozásában

2009. MADRID, SPANYOLORSZÁG

Az utca tág, befogad.
Az utca mély, elnyel.
Az utca mindenkié, könyörtelenül őszinte.
Az utca sokat ad és sokat elvesz.

Thiago Vázquez, a brazil flamencogitáros olyan, mint egy kissé elhízott, egzotikus hősszerelmes. Büszkén beszél andalúz cigány gyökereiről, és mindig kiemeli, hogy autodidaktaként tanult meg flamencót gitározni. Gyakran mesél spanyol származású flamencogitáros nagyapjáról és arról, hogy a vér nem válik vízzé.

Amikor Thiago egyszerre játszik és énekel, a rockoperák viharban lobogó hajú férfikaraktereit idézi fel közönségében, amikor viszont elfárad, egy szeretetreméltó, csüggedt buldogra emlékeztet, aki a végsőkig kitart.
Megtanított, hogy az utolsó leheletünkig küzdjünk szívvel-lélekkel az utcai kis színpadunkon, ami egy félszer egy méteres falap.

Amikor először levitt a térre, Gladis Lee táncolt ezen a zsebkendőnyi területen. Leesett az állam a brazil lány táncát látva. Gladis, ez az alig húsz éves, karcsú, magas lány, Brazília örökös napsütését hordozta a bőrén, és úgy mozgott azon a semmi kis színpadon, mint egy párduc, aki zsákmányát bűvöli. Egy hosszú, bonyolult táncot adott elő dacos szenvedéllyel, forgásokkal, dinamikus mozdulatokkal, erős lábtechnikával fűszerezve, és mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem volt hiányérzetem a helyszín korlátai miatt, egyszer sem merült fel bennem, hogy hol vagyunk, csak földbegyökerezett lábbal figyeltem a lány varázslatát. Mert Gladis kétségtelenül varázsolt. Thiagóval valamiféle édes, de feszes összhangban hullámoztak, egyszerre vonzották és taszították egymást. Gladis egy híres brazil harcművész lánya, apja nyomdokaiba lépő bátyját pedig egyenesen Bruce Leenek nevezték el, nem csoda hát, hogy az ő mozdulataiban is érződött egy elegáns vad megfeszített önuralma vagy éppen kirobbanó ereje.

Összeszorult szívvel gondoltam arra, hogy Gladis után lépjek a színpadra. Semmilyen gyakorlatom nem volt egy ilyen miniatűr deszkán való mozgásban, soha nem táncoltam még igazán az utcán, és bármennyire is bolondságnak tűnt, arra gondoltam, hogy a flamenco őshazájában most fogok először színpadra lépni kopogó cipősarkaimmal, önmagamat átadva, kiadva, odaadva a publikumnak.
Az ellentmondás különösen abban rejlett, hogy az utcán egyszerre voltam egy utolsó senki, és mégis egyszerre voltam Spanyolország fővárosának főtere kellős közepén A flamencotáncosnő.

Fullasztó nyári melegben csattogok papucsomban a Plaza Mayor macskakövein. Bátortalan szellő kap bele a szoknyámba, ahogy a tér hatalmas épületeinek pazar boltíve mellett elhaladok. Ma délelőtt már táncoltam, a délutáni forduló közepén járunk. Átmegyek a tér közepén álló III. Fülöp lovas szobra mellett, bal oldalamon a kövér Pókember, előttem srégen a kattogó állkapcsú kecske, tarkán csillogó papírba öltözve. Elsétálok az öreg festő mellett, akinek néhány giccses festményén saját magam táncoló figuráját veszem észre, jobbról pedig az asztalon fekvő fejekkel ijesztgető férfi köszön rám. Most magam is egy vagyok az utca emberei közül. A Museo del jamón felé közeledek, hogy megvegyem aznapi vacsoránkat, a szokásos sonkás-sajtos croissant-okat. Két városi rendőr néz felém, emelt fővel tovább sietek. Időről időre harcolnunk kell velük, már csak megszokásból is. Néha megtiltanak ezt-azt, kérdőre vonnak, vagy ha végképp nincs mit a szemünkre vetniük, akkor csak rosszallóan keringenek körülöttünk, mint a keselyűk. A sonkaház közelében lévő cukrászdából rám mosolyog az eladónő, sokszor hősiesen vállalkozik a tengernyi pénzérménk papírpénzre cserélésére. Visszamegyek a tér közepén ücsörgő Thiagóhoz, felveszem a tánccipőmet, és fellépek a színpadra.

Miközben Thiago a gitárját hangolja, felnézek az egyik tetőtéri erkélyre. A Plaza Mayort körülvevő épületeken kétszázharminchét erkély helyezkedik el, én mégis mindig ugyanazt a tetőtéri erkélyt figyelem. Most a lebukni készülő nap vöröslő fénye világít át az erkélyen lévő asztalon és két kicsi széken. Elképzelem, hogy ki szokott ott ülni, és milyennek tűnhet onnan a tér, ami egykor bikaviadaloknak, bajvívásoknak, színházi előadásoknak, kivégzéseknek adott helyet, és ahol most a sok utcai művész tarka forgatagában egy magyar flamencotáncosnő jeleníti meg az utca népének az örök, spanyol cigánylányt.

Az utca sosem hazudik. Gyűlnek körénk az emberek, már talán hatvanan is vannak, és feszülten figyelnek bennünket. Jó pár nap küzdelmébe került, amíg sikerült megszólítanom a táncommal a járókelőket. A mozdulatoknak, gesztusoknak, érzelmeknek ki kell tágulniuk ahhoz, hogy eljussanak hozzájuk a színes zűrzavarban. Az utcán senki sem tartozik senkinek, ha nem tetszik valami eléggé, egy másodpercig sem maradnak tovább. Így hát amikor kisebb csődület áll körül bennünket csillogó tekintettel, kipirult arccal, sokszor nagyobb ajándék, mint egy színházi vastaps. A pillanat valósága, őszintesége mindkét oldalról kulcsfontosságú: ha nem vagyok jelen a táncomban istenigazából, ők sem lesznek jelen befogadókként. Először van lehetőségem igazán tanulni a flamenco nyelvezetét, ez napi nyolcórás, kemény táncimprovizációt jelent Thiago énekére és gitárjátékára már vagy másfél hónapja. Talpam sajog, ruháim nedvesek a kánikula és a tánc hevétől, izmaim megfeszülnek, hallásom kiélesedik Thiagót keresve a közönség kurjongatásain, bekiabálásain át: összefonódó madarakként játszunk a ritmus medrében Thiago, a közönség és én. Felrepülünk, vijjogva a mélybe zuhanunk, továbbgördülünk, suhanunk a magasba újra, kirobban a közönség tapsa. Akkor elernyedünk, ereink megtelnek a körülöttünk állókból sugárzó fénnyel, és pár percig erőt gyűjtünk, hogy újra bontogassuk szárnyainkat, felrepülve, az eget szelve, és a végén mindig újra megpihenve a földön.

Lassan beesteledik, ezernyi fény pislákol a teret körülvevő épületek homlokzatán, erkélyein. A négy megtermett állólámpa fénye visszatükröződik a macskakövekről, már csak néhány ember téblábol a Plaza Mayoron. Összepakolunk, a tánccipőm túlcsordul az éjszakai fénytől aranyló pénzérméktől. A színpadunkkal, gitárral, táskákkal, székkel felmálházva öregesen ballagunk Thiagóval hazafelé, mint a vándorcigányok, jófajta fáradtsággal a testünkben, jófajta emlékekkel a szívünkben.

2010. december, MADRID, SPANYOLORSZÁG

A madridi éjszaka örökifjú, végtelen. A város ilyenkor éled csak fel igazán. Hatalmas, élő szervezete milliónyi apró ér szövevénye, amiben dübörög a vér, az élet, a szabadság.

Álmatlan éjszakákon elindulok Madrid szívébe. Malasañai manzárdszobámból messzire ellátni az épületek tetői alkotta szőnyegen. Sokszor figyelem felülről a várost innen, az ablakpárkányon könyökölve, de ilyenkor, álmatlan éjszakákon, hív Madrid, az örökmozgó, a csillogó hangyaboly, és én elindulok. Gyalog megyek, hogy közben kiszellőztethessem a gondolataimat.

Egyedül más ebben a városban élni, és én még sosem voltam ilyen egyedül. Magam mögött hagyva lavapiési[1] életemet Claudióval, Madrid még hatalmasabbnak és idegenebbnek tűnik, mint azelőtt. Család, barátok, társ, anyanyelv és megszokott ismerős környezet nélkül igencsak elárvultam, a város lassacskán mégis belopta magát a szívembe: legmagányosabb, legfájóbb pillanataimban az éjszaka mindig magához ölel.

Végighaladok a fenséges Gran Vía[2] felhőkarcolószerű épületei között a Callao térig, majd a Puerta del Sol felé veszem az irányt. A jobb oldali sétáló utcán ereszkedek le: áthatóan járja át a csend az amúgy nappal több száz embertől nyüzsgő helyet, itt-ott magányos utcazenészek bukkannak fel. Szürreális késő éjjel egy szál síró hegedűt vagy tétova gitárakkordokat hallani a kihalt utcán, inkább még gondolatban sem kutatom a jelenség miértjét, fejemre húzom a kendőmet, és tovább sietek. A Nap kapujának elnevezett főtér egy emblematikus kiinduló és végpont Madridban, innen nyílnak a további lehetőségek: balra a Cardamomo nevű sötét, maffiahangulatú flamencodiszkó, jobbra pedig a Plaza Mayoron át a La Latina környékén megbúvó flamencokocsmák.

A hírhedt Cardamomo nyalka cigánylegények és értük lelkesedő gádzsik[3] mulatóhelye. A fehér inges, hosszú hajú ifjak nedves fürtjeikkel már messziről illatoznak a magukra locsolt parfümtől. A rájuk vadászók többnyire chonik, azaz feltűnően kisminkelt és ízléstelenül, kihívóan öltözködő nőszemélyek. A játszmához szolgáltatott zene a flamenco pop legalja, amire különösebb megrázkódtatás nélkül lehet totyogni, vonaglani, szemezni és hódítani.

A La Latina környékén egészen más a felhozatal. Itt található az andalúz csempés Soleá és Triana Bar, ahol hajnalban kezdődik az élő zenés mulatság, és reggel hatig, néha még kilencig is eltart. Ezek a bárok 2010-11 táján már az utolsókat rúgták. Sokak szerint a túlzott droghasználat volt az oka, mások azt beszélik, hogy a Soleát egy romák közötti csúnya késelés miatt zárták be véglegesen.

A Soleától két háznyira egy nyugalmasabb hely áll: az Aljaraque. A ma már Taranta nevet viselő bárt a publikum széles skálája látogatja: részeg turistáktól kezdve helyi vidám, idős flamencorajongókon keresztül, lelkükön zenével könnyíteni vágyó romákig, bárkire lehet számítani. Az utóbbi – mármint a nehéz szív és lélek könnyítésének vágya – többnyire mindenkire jellemző, aki betér ezekre a helyekre Madrid álmatlan éjszakáin. Itt ugyanis mindenki megnyilvánulhat, ritmusérzékre és zenei adottságra való tekintet nélkül.

Lemegyek a lépcsőkön a barlangba, üdvözlöm Antoniot, a tulajdonos testvérét. Ez a szemüveges, kopaszodó ember kíséri gitáron a nagyérdemű közönséget türelmesen, szelíden. A mai felhozatal elég sivár, egy arc sem ismerős, mégis leülök, megpihenek a nyers téglákból kirakott falak között. Bekapcsolódom a taps áramába, és ellazítom az elmémet. Ilyenkor nem készülök semmire, és nem várok semmit, csak némán, gondtalanul hullámzom a ritmus keringésében. Az éneklők most nem hoznak lázba, ezért csak fél füllel figyelek rájuk, inkább csak az élmény egészének egy töredékeként érzékelve őket. Maga az élmény egy olyasféle érzést kelt bennem, mintha arcomat egy hatalmas anya mellkasára fektetve hallgatnám szívdobogását, minden mást elfeledve, magam mögött hagyva.

Nem sokkal később átsétálok a szomszéd utcába. Az Artebarban áll a bál. Anja halkan szitkozódik magában, ahogy a barlangban mulatók illuminált kívánságai között sodródik. Az asztalok tele vannak üvegekkel, poharakkal, itt-ott össze is törik, esetleg kiömlik valami, a ritmus feltartóztathatatlanul zakatol. A barlang tömve van emberekkel, tulajdonképpen be sem lehet lépni, csak a folyosóról úgy-ahogy bekukucskálni. Ahogy valaki kimegy, és felszabadul egy állóhely, belépek. A bent lévők elégedetten hördülnek fel, amikor megpillantanak.

Juan Hernando, az Artebar peñájának[4] hivatalos gitárosa derűsen ücsörög az éneklők-tapsolók körében, egy bólintással üdvözöl. Éppen Antonio énekel, egy rendkívül életrevaló cigány férfi, akinek legfőbb ismertetőjele, hogy hiányzik az egyik metszőfoga. Ettől függetlenül olyan szilaj erővel és humorral énekel, táncol és tapsol, hogy egy halottba is bármikor életet lehelne a puszta jelenlétével. Mellette Edu ül, egy szokatlanul kifinomult modorú, roma cajónos. A langaléta, ősz mókamesterről azt mesélik, hogy fiatalon nagy szoknyapecér volt, cajónján játszva csapta a szelet a csillogó szemű lányoknak. Jó pár éve viszont mindenhol párjával, Sarával jelenik meg, aki egy nála legalább húsz évvel fiatalabb gádzsi.

Ezt a jelenséget senki sem érti, mivel Madridban a romák nagyon szigorú, tradicionális, belső törvények szerint élnek, amibe Edu és Sara képlete sehogy sem illik bele. A peña azonban mindenkit elfogad a maga módján, még Duendét is, egy nagyon furcsa cigány figurát, aki valószínűleg évek óta ugyanabban a szürke ingben és kifakult fekete öltönyben jár, hihetetlenül rekedt hangján énekli saját szerzeményét a „Chiquitita mare”-t, aminek az a különlegessége, hogy bár a dallama nem felismerhető, a szövege végig az, hogy „Chiquitita mare que chiquitita mare que chiquitita maaareee”, és hozzá olyanféle bizarr mozdulatokkal táncol, mintha egy tyúk lobogtatná a szárnyait. Ilyenkor legtöbben általában pár másodpercig döbbenten figyeljük, aztán kaparjuk az asztalt igyekezetünkben, hogy megőrizzük lélekjelenlétünket, és csak belülről röhögjünk fuldokolva. Duende azonban ügyet sem vet senkire, csak a saját nótáját fújja fáradhatatlanul és tulajdonképpen boldogan. A peña két fiatalabb énekes titánja Toni El Carbonilla és Jesús Romero. Tonit a flamenco világában nem túl tipikus, bársonyos hangjáért, daliás, Poszeidón-szerű megjelenéséért és hangos hahotáiért szeretjük. Jesús egy andalúz jófiú, ennek megfelelően becsületes foglalkozására nézve metróvezető, bár a szíve mélyén ízig-vérig flamencoénekes, és valószínűleg egyelőre csak a neveltetése tartja vissza attól, hogy erre a hálátlan szakmára adja a fejét.

Dani, a fiatal roma suhanc lép be a barlangba ünnepi öltözékében, ami egy fényes, királykék tréningruha, arany csíkokkal. Fekete haja majdnem olyan hosszú, mint az enyém, apró termetű, egérarcú, és nyakában természetesen aranyláncot visel. Imád énekelni, annak ellenére, hogy torkából egy cincogáshoz hasonló hang tör csak elő olyankor. Erre ügyet sem vetve, teljes beleéléssel és odaadással énekel. Ritkán táncol csak, de amikor rászánja magát, földbegyökerezett lábbal figyeljük. A sportcipős fiú nem e világi mennyiségű hangot szólaltat meg a testén sajátságos csapásolásával[5], miközben olyan zseniális ritmikákat kanyarít elénk, amit csak egy földönkívüli érthetne meg Danin kívül.

Most azonban nem táncol senki. Már vagy tíz perce hömpölyög a bulerías, amikor megérik bennem a kedv a táncra. Lassan a kör közepére indulok, lépteimet ujjongás és éljenzés követi. A közösség olyan lelkesedéssel vesz a tenyerére, mintha egész életünkben pajtások lettünk volna, pedig legjobb esetben is csak köszönőviszonyban vagyok néhányukkal. Biztató, elismerő kiáltásaik eleinte zavarttá, feszültté tettek, mára forróságként öntenek el és emelnek fel. Toni felé fordulok a tömegben, ezzel őt kérve énekre a táncomhoz. A gesztus a gyakorlatiassága mellett jelzésértékű is, nyíltan kifejezem tetszésemet Toni éneke iránt, ami elégedett morajlást von maga után. Toni mosolyog, farkasszemet nézünk egymással, majd lassan elkezd gyűrűzni torkából az ének. A hangja egy magányos férfi vágyakozó hívásához hasonló, finoman beleburkolózom, mint egy puha ölelésbe. Ahogy lassan keményedik Toni éneke, testem hozzáfeszül, és alig robban ki összehangolt indulatunk, amikor Antonio hangja hirtelen a mellkasomba fúródik. Rásimulok az új énekre, új hangra, új érzésre, végig követem, majd Antoniótól Lidia veszi át a szót, Lidiától Jesús, és így tovább. Szájról szájra vándorol a dal, már a nyolcadik hang énekére táncolok, a levegő pattanásig feszül, a vérem pezseg. A barlangot megvilágítják a csillogó szempárok: a fókuszukban izzok, de nem félek, mert már tudom, hogy hogyan tudunk mind összefonódni, tengerben ficánkoló halakként kergetőzni, kicsúszni egymás szorításából, és újra egybeolvadni. Egy emberré válik az éneklő-tapsoló tömeg ahogy megérkezünk, kipirult arccal nevetünk utána egy pillanatig, míg újra fel nem eszmélünk a szűkebb, sekélyebb valóságra.

Fázósan húzom össze magamon a kabátot a hajnali sötét utcán. Malasaña most nagyon távolinak tűnik a La Latináról, de könnyű léptekkel sétálok hazafelé: Madrid éjszakája újra magához ölelt.

2011. június-augusztus, STUTTGART, NÉMETORSZÁG

Zajos, színes zsibongás mindenütt. Belélegzem az élet szagát, és felnézek az égre. Ezúttal a Cortijo hosszú hajú csillaga vagyok. Rejtve élek itt, a színpad fényében kelek életre, alkonyattól hajnalig táncolok. Aki betér az ajtón, nem fogja megtudni sosem a nevem, de nem hagyja majd nyugodni, hogy a mozdulataimban titkok áramlanak, a dobbantásaimból tűz szikrázik, a véremben édes fájdalom kavarog, a csípőmön angyalok hintáznak.

Magányos madridi életszakaszomban minden igyekezetemmel a flamenco útján jártam. Ahová csak hívtak táncolni, mentem, akár pár turistának szólt az előadás, akár egy egész tömegnek. Ha fél órával kezdés előtt is üzentek értem, hanyatt-homlok futottam haza a tánccipőmért, ruhámért, a metróban sminkeltem, fésülködtem és az utolsó pillanatban tettre készen estem be a színpadra.

Saját flamenco tablao előadásokat is szerveztem az Artebarban a személyes projektem koncertjein kívül, amihez plakátokat és szórólapokat gyártottam százával. Egyedül jártam velük az utcákat a hideg, esős télen, és először éreztem meg a saját bőrömön, hogy mit is jelenthet a kivert kutya jelző, ahogy néha a visszautasítástól dideregve, mégis megkeményített szívvel osztogattam saját szórólapjaimat az utca népének.

Lassan egyre többen megismertek a művészek körében, elkezdtek színpadi táncosként számontartani. Ambiciózus táncosnők rengetege gyakorolt fáradhatatlanul Madrid táncstúdióiban a közismert flamencomesterek szárnyai alatt, de többségük mégsem volt elég bátor és rátermett az éles megpróbáltatásra „odakint”. Azok táncoltunk és forogtunk az elérhető színpadok között, akiknek elég sűrű vér zubogott az ereinkben, túlságosan olthatatlan volt a szomjunk, vagy éppen erősebbek voltak az álmaink a félelmeinknél.

Ebben az időszakban kezdtek megtalálni a külföldi ajánlatok is, szinte egyik pillanatról a másikra érkeztek a telefonhívások egy-egy kollégától: Marokkóba, Törökországba kellene menni cigány zenészekkel, még nem tudni pontosan a körülményeket, sem azt, hogy meddig, talán három hónap, talán három hét, talán ennyi, talán annyi fizetségért. Szerződésnek természetesen nyoma sem volt, a helyek távoliak, referenciák sehol, a roma zenészeknek néha a szeme sem állt jól… nem mentem.

Aztán egy napon Moszkvából érkezett ajánlat három havi intenzív flamenco tánctanításra, nagyon jó fizetségért, szerződéssel, hibátlan referenciákkal. Napokig tépelődtem, hogy mit tegyek, nem szívesen szakítottam volna meg ugyanis Madridban kialakított munkáimat és életemet, az orosz munka viszont három hét múlva már el is kezdődött volna. Sajgó szívvel utasítottam hát vissza a lehetőséget, de egyben megígértem magamnak, hogy a következő alkalmat már nem fogom elszalasztani.

A bizonyos alkalom csupán pár hetet váratott magára. Májusban érkezett a hívás Stuttgartba, a Cortijo nevű spanyol étterem tablaójába. A szóban forgó vendéglátóegység Stuttgart gyöngyszeme, színpadán máig is a hétnek hat napján látható flamenco, spanyolországi művészek előadásában. A felkérés szerint két hónapnyi munka várt rám táncosnőként, szerződés nélkül, de megbízható referenciákkal.

A referenciák főleg két táncos kolléganőmtől származtak, akik előzőleg dolgoztak ott, nem is egyszer. Elbeszélésük szerint elég bestiális időbeosztás szerint folyt a művészeket igencsak kizsigerelő munka, a fizetség sem volt túl magas, bár elfogadható, a személyzet, ellátás viszonylag rendes. A két zenész adott volt: andalúzok, ezért a környezetemben senki sem ismerte őket. Ez a zsákbamacska körülmény nyugtalanított, de bíztam a szerencsémben. Az étterem tehát csak két táncosnőt keresett a nyár felére a már meglévő zenészek mellé, és rám bízták, hogy ki legyen a másik.

Lázas keresésbe kezdtem, de sajnos sikertelenül. Legtöbben már megszervezték nyári munkájukat, vagy vonakodtak a stuttgarti intenzív hónapoktól. Utolsó lehetőségként írtam egy üzenetet Sarininek, mert több táncosnőt már nem ismertem, és amikor pozitív válasz érkezett vissza tőle, a lábam is földbegyökerezett a gondolatra, hogy a hiperaktív, body builder flamenco-csodával akár pár óránál is többet kelljen eltöltenem szoros szimbiózisban, nemhogy két hónapot. A kocka azonban el volt vetve, és még így is hálás lehettem, hogy egyáltalán olyan társat találtam egy teljesen ismeretlen élethelyzet lejátszására, akit bármennyire is ismertem.

Ahogy megérkezem a repülőtérre, egy török vár rám. Először elvisz a Cortijóba, ahol rögtön be is mutat jövendőbeli andalúz kollégáimnak. A két középkorú roma rosszkedvűen ücsörög egy asztalnál. Kávézgatnak és sanyarú sorsukról sopánkodnak. Hogy minek is kell dolgozni már megint, milyen kevés a fizetés és különben is. Nem lopják be magukat a szívembe, csendesen ülök mellettük, és gyanakodva méregetem őket a szemem sarkából.

El Faico: a granadai flamencoénekes becses neve talán Antonio vagy Fernando, ez most már a homályba vész. Mint kiderült, lakhelyünket vele kell megosztanunk. Ettől az információtól kicsit megszédülök, mert bár Faico az ötvenes évei elején járhat, körülbelül úgy néz ki, mint egy mosdatlan, összeaszalódott, kétszáz éves múmia. A mentalitása és kommunikációs szokásai ezzel a látvánnyal összhangban állnak. Van egy különös szokása: egy emblematikus mondatot sző a beszédébe gyakorlatilag minden alkalommal, amikor megnyilatkozik, tehát naponta számtalanszor. A mondat jelentése mindig ugyanaz, de döbbenten figyelem, ahogy hangulatától, napszaktól, körülményektől függően cserélődnek benne bizonyos elemek. A mondat valahogy így szól: „… mert ha jóban töröd a fejed, olyan vagyok, mint egy szőnyeg, amin végig sétálhatsz, de ha rosszban sántikálsz, viperává változom és megmarlak!” Fokozottabb hangulatában olyan szőnyeggé válik, amit összevissza taposhatsz, pátoszosabb pillanataiban egy katedrális kapuja, ami tárva-nyitva áll előtted, sértettebb, zord napjain pedig egy nukleáris bomba, ami még önmaga elől is elrejtőzik.

Pepe El Marqués: a sevillai flamencogitáros, szerényen a „márki” művésznevet viseli. Cseh feleségével Németországba emigrált már hosszú évekkel ezelőtt, ahol igencsak kitűnően kereshette meg a kenyerét flamencoművészként, hiszen sikerült vennie egy házacskát is. Nagyképű, büszke és soviniszta. A kisugárzása és viselkedése világomban az elviselhetetlen szintet súrolja.

Nem túl bizakodó hangulatban kezdődik hát a stuttgarti kalandom, döbbenten veszem észre, hogy szinte repesve várom Sarini érkezését, ami másnap esedékes. Az első estén egyedül lépek a színpadra Pepével és Faicóval, az élmény várakozásaimnak megfelelően megrázó, azon kapom magam, hogy hideglelősen tűnődök, hogyan fogom túlélni az elkövetkezendő két hónapot.

Sarini érkezése azonban meglepő módon napfényt hoz mindnyájunk életébe. Ahogy betoppan a Cortijóba gyerekkori barátokként borulunk egymás keblére, és az első pillanattól kezdve elválaszthatatlan cinkosokká válunk. Sarini kirobbanó, ragyog, mindent és mindenkit kifiguráz, megállás nélkül nevet, hangos és elsöprő. A Cortijo új úrnői méltán foglalják el helyüket.

Először a lakhelyünkkel próbálunk kezdeni valamit. A bejárat utáni első, bal oldali ajtó Faico barlangjába nyílik, oda sosem lépünk be, a lakás többi részét por és kosz borítja. A fürdőkádban takarosan elhelyezett rózsaszínű crocs papucsokat felfedezve azonnal elképzeljük Faicót, ahogy bennük csattogva tisztálkodik és énekel zuhanyzás közben… a gondolat elég naiv, mert mint utólag bebizonyosodik, igen ritkán hódol a mosakodás örömeinek. A lakás tele van a Cortijóban azelőtt dolgozó művészek tárgyaival, bármilyen rendet vagy tisztaságot, lakható állapotot teremteni végtelen folyamatnak tűnik. A Cortijo jórészt török személyzete szemmel láthatóan nem sokat törődik a színpadon dolgozó művészek lakhelyének legalább két-három havonkénti kitakarításával.

A színpadi munka igazi megpróbáltatás. Mint kiderült, a zenészek a tánckíséreten kívül mindig ugyanazokat a dalokat játsszák, újra és újra. Bármilyen, ez ellen irányuló rábeszélés, fenyegetés, rimánkodás teljesen hiábavalónak bizonyul. A bizonyos dalok közül leginkább Ketama fergeteges rumbája, Vengo venenoso („Jövök, jövök mérgezően, te megölsz, én meghalok piros ajkaid közt…”) és Parrita balladája, Como una mujer („Minden jelenlévő közül ki mondhatná nekem, hogy a Hold nem egy nő…”) válik felejthetetlenné. Esténként nyolckor vagy kilenckor lépünk színpadra (attól függően, hogy a hét melyik napjáról van szó) és a teljes estét-éjszakát felosztva, öt vagy hat alkalommal tizenöt-húsz-harminc perces felvonások erejéig szórakoztatjuk a közönséget körülbelül hajnali kettőig. Szerencsére a Cortijo Stuttgart központjában helyezkedik el, így a néha másfél órára is nyúló holtidőkben a város bárjai között randalírozunk Sarinivel, illetve a Cortijo törzsközönségével barátkozunk.

A törzsközönség állandó baráti körünkké vált. Színes, különös egyénekből áll. Az olasz szakácsnő Merlin és a hosszú, fehér szakállú, német Mathias a társaság spirituális keresztmetszete. Ők állandó harcban állnak egymással, bizonygatva, hogy melyikük bölcsebb és misztikusabb. Az óriás Helmut, egy torzonborz, kékszemű, német férfi sosem szól egy szót sem, csak fényképezget és csendesen rajong értünk. Carmen, a dél-amerikai prostituált kalandjaival szórakoztat bennünket, és mindent meg akar nekünk venni hálája jeléül, hogy új barátnőkre lelt. Malandrino, a titokzatos olasz mindig olaszul beszél hozzánk, így nem tudhatjuk, hogy miről, csak az a bizonyos, hogy finom, költői modorban beszél, harsány nevetésekkel megtűzdelve. Fran, a sevillai flamencotáncos Stuttgartban próbálja megtalálni a szerencséjét, és egy másik étteremben, az Haciendában táncol.

És persze ott vannak a hódolók, akik több vagy kevesebb sikerrel kerülgetnek minket nap mint nap… török, német, afrikai, maláj, dél-amerikai rajongók támasztják a Cortijo falait minden éjszaka csillogó szemmel, virággal, italokkal kecsegtetve minket, mégsem hasonlítható egyik sem a Mogyorószeműhöz.

A Mogyorószeműt egy szerda délután fedeztem fel, az egyetlen heti szünnapunkon. Úgy döntöttünk Sarinivel, hogy megnézzük Frant táncolni az Haciendában. El is indultunk, de folyton folyvást elvesztünk, akárki is igazított minket útba, egyre kevésbé tudtuk, hogy merre járunk. Épp rajtam volt a sor, hogy kérdezősködjek, így beléptem egy étterem-bárba. A pult mögött állt Mogyorószemű. Kissé zaklatottan függesztette rám tiszta tekintetű, mogyorószínű szemét, sok volt aznap a vendég, és már firtatta volna, hogy hány személyre foglalnék asztalt, amikor előálltam kérdésemmel, miszerint merre is van az Hacienda. Készségesen kiszökkent a pult mögül, megállt mellettem nyurga, karcsú alakjával, és sajátságos kedvességgel elkezdett magyarázni. Amúgy sem értem sosem, amikor valaki égtájakról, útkereszteződésekről, jobb-bal-átellenről és egyebekről beszél, ebben az eseteben még annyira sem sikerült felfognom a szavait, mint máskor, révetegen figyeltem az arcát miközben beszélt, megköszöntem, majd elbotorkáltam Sarinivel valahogy az Haciendába.

Elég ócska hely ez az Hacienda, egy hatalmas, ízléstelen hodály, nem sokan lézengenek itt ilyenkor, Fran és kolléganője mégis teljes díszben lépnek színre, és bár Fran igen jól táncol, nem sikerül odafigyelnem rá, az elmémben Mogyorószemű kereng feltartóztathatatlanul. Visszafelé menet össze is szedem minden bátorságomat, és belépek újra abba a bizonyos étterem-bárba. Mosolyogva köszönt. Abban a pillanatban, ahogy elhívom őt a Cortijóba, mondván, hogy táncosnőként dolgozok ott minden este a szerdákat kivéve, tudatosul bennem, hogy milyen bizarr és kevéssé bizalomgerjesztő benyomást is kelt a státuszom. Ezen csak egy pillanatig akadok fenn, tulajdonképpen inkább szomorúvá tesz a felismerés, hogy állandó, színpadi táncosnőnek lenni mennyire mást sugallhat az embereknek, mint amit nekem jelent ez a belső világomban.

Telnek-múlnak a hetek, Mogyorószemű azonban sosem jelenik meg a Cortijóban, hiába lesem mindig álmodozva az ajtót a színpadról. Időközben ez a kis pódium szinte az elsődleges életterünkké válik. Soha nem éreztem még magam színpadon azelőtt úgy, mint ebben az időszakban. Betöltöttem, az enyém lett, mintha a saját konyhámban lennék. Náthásan vagy kicsattanóan, felvillanyozottan vagy álmosan, mindig ott vagyok. A mögötte lévő labirintusrendszerben rejtőzik a körülbelül kétszer három négyzetméteres öltözőnk az összes táncruhánkkal. Félig-meddig ott lakunk. Soha olyan hétköznapi még nem volt belebújni egy színpadi ruhába, megkötni a hajfonatomat, a színpadra pattanni öt perc alatt és otthonosan mozogni a fényáradatban, uralni a teret egészen az étterem túlsó pontjáig. Ebben a közegben még karakteresebb és abszurdabb a feladat, mint Madridban: spanyol, autentikus flamencotáncosnőként elbűvölni a közönséget Németországban, egy hagyományos spanyol étteremben és tablaóban.

Írom a mesterképzésem zárómunkáját két felvonás közötti szünetben az öltözőnkben a laptopomon. A zenészek felhördülnek, hogy nocsak miféle divat, hogy egy flamencotáncosnő értelmiségi legyen, írástudó, egyetemi diák, egyebek… bejönni azért nem mernek az öltözőnkbe, csak az ajtón túlról morognak. Sarini belülről az ajtóra húz egy strigulát a Vengo venenoso felirat mellé, miszerint az imént hallottuk hetvennyolcadszor. Egymás ruháit viseljük, mert már annyira unjuk a sajátjainkat. Menthetetlenül dúdoljuk a Vengo venenosót, Sarini fuldokolva röhög, miközben egy szál fűzőben hasizom gyakorlatokat végez a földön. Kibújok a tánccipőmből, felveszem a papucsomat, magamra terítek egy kendőt és kisietek. Faico ebben a pillanatban egy szőnyeg, amin végig sétálhatok, bár ha rosszban sántikálnék, ugye… Merlin már megérkezett, a nyakába csimpaszkodok, Mathias meditatívan bólint felém, rámosolygok, majd tovább suhanok. Átfutok a mesebeli kis német térre, ahol sült almát árulnak még ilyenkor is, az utcák megtelnek duruzsolással, nevetéssel, esti fényekkel, egy rövid kör után visszatérek a Cortijóba. Sarini már vár az asztalunknál. Ma tintahalat eszünk. A vacsoráink egyre egyhangúbbak, de legalább jóízűek, az óra mutatói vészesen közelegnek a következő felvonás kezdetéhez.

Sodródunk az öltöző felé, a folyosón Faico, vipera aki megmar, ha…, gyors smink, hajfonat, koppannak a tánccipők, suhognak a szoknyák, a színpadon felharsan a Vengo venenoso (hetvenkilencedszer? nem hisszük el, bár mégis), beslisszolunk a színpadra, egyenes derékkal, de rángó arccal tapsolunk, mert „te megölsz, én meghalok piros ajkaid között”, sírva nevetünk a fényáradatban, a zene medre lassan mélyül, Faico hangja körbe von, ahogy táncra emelkedek, a zsongó közönséget magam köré fűzöm, az emberek elhallgatnak, csak a borospoharak koccanása hallatszik, a testem megnövekszik, kitágul, a hajam átszövi a teret, belép Mogyorószemű, leül a színpad elé, és én ragyogok, lassan fénnyé válok a zene hullámzásában, mert most már biztos, hogy az övé leszek és ő az enyém.

⇒Videó (Maria Keck Flamenco Madrid)

Jegyzetek

[1]Lavapiés Madrid egy központi, történelmi városnegyede, délkeletre helyezkedik el La Latinától, szomszédos városnegyedétől.

[2]Madrid legforgalmasabb, legnépszerűbb útja, 1300 méter hosszú, és több mint száz éves.

[3]nem roma lányok, nők

[4]Flamencokedvelők klubja (tágabb értelemben bármilyen klub, szervezet).

[5]Férfiak tapsos, comb- és csizmaverő motívumai a magyar néptáncban.