Mányoki Endre: Önszócikk
A nevem Doktor Mauyori Euobe Özépeletai Atomredaktor. Én fogom megírni Mányoki Endre élettörténetét. Cseppet sem érdekes, hogy a Doktor nem név, az Özépeletai és az Atomredaktor pedig jobb esetben jelző meg foglalkozás; a nevemet Mányoki találta ki és használja jól-rosszul. Ő írt meg engem, most én írom meg őt. Így méltányos.
(me) 1954. augusztus 14-én született Budapesten. Apja postatisztviselő volt, édesanyja – a kor szóhasználatával – háztartásbeli. Hárman voltak testvérek, mára (me) a családja egyetlen élő tagja.
A Vörösmarty Gimnáziumban érettségizett 1972-ben, orosz tagozaton. Ugyanabban az esztendőben második helyezett lett az Országos középiskolai tanulmányi versenyen, természetesen orosz nyelvből. E fejlemény egyenes következményeként az ELTE BTK magyar-orosz szakán folytatta tanulmányait. Itt másodéves korától három éven át a Magyar Irodalmi Tudományos Diákkör titkára, továbbá a Jelenlét című egyetemi folyóirat szerkesztője volt. Diplomamunkáját Eötvös József A karthauzi című regényéből írta, s védte meg 1978-ban.
(me) tanárnak készült. 1978 volt az első év, amikor már csak pályázat útján lehetett középiskolában elhelyezkedni. De (me) ’77-ben megnősült, s Annát a munkája (és Gergő, a születendő fiú) Pesthez kötötte; állás pedig csak Pécsett és Keszthelyen kínálkozott. Ekként lett (me) munkanélküli.
Bekopogott hát kedvenc tanárai, Alexa Károly és Kulin Ferenc szerkesztőségébe, a Mozgó Világba, hátha akad számára külsős munka… A katonaidejét töltő Szkárosi Endre helyén olvasószerkesztő lett, egy évig, hogy aztán ’83 végéig, ’84 tavaszáig – a „régi mozgó” betiltásáig – előbb munkatársként, később a versrovat szerkesztőjeként ott is maradjon. Élete döntő fontosságú korszaka volt ez az öt év. Nem csupán azért, mert az új, modern magyar irodalom (képzőművészet, szociográfia) születését követhette napról napra nyomon, vagy mert a szerkesztőség estjeinek állandó résztvevőjeként bejárta az országot a kis falvaktól az egyetemi városokig, hanem azért, mert az az emberi és szellemi közösség (Kulin és Alexa mellett Szabados Árpád, Veress Miklós, Margócsy István, Berkovits György, Tárnok Zoltán, később Gergely András, Czakó Gábor, Reményi József Tamás, Kocsis Zoltán) mindenre mintát adott, amit az élete során megélt vagy megmunkált.
Innen a Lapkiadó Vállalat szuterénjébe, a sajtódokumentációba száműzték. Néhány hónap múltán – Siklósi Norbert, a vállalat igazgatója különös kegyelméből – megbízták a Rubik‘s magazin helyét betöltő, Játék című kulturális havilap szellemi arculattervezésével, ám a Mozgó Világ újjászervezésének vádjával rövid úton fölfüggesztették, majd ’méltányosságból’ a Moszkvában gyártott KGST Információs Bulletin magyar szerkesztőségébe toloncolták.
Hányattatásai idején (me) számára az egyetlen fix pont a TIT volt. 1981 és ’86 között Nyíregyházától Szombathelyig számtalan kortárs irodalmi előadást tartott a József Attila Szabadegyetemen.
Mindeközben megválasztották a – korlátozott – autonómiát kivívó József Attila Kör vezetőségi tagjává, ahol is kísérletet tettek egy saját jogú nemzedéki folyóirat és könyvkiadó indítására – ez volt a későbbi JAK-füzetek névtelen jogelődje.
Ezidőtájt támadt Veszprémben országos hatású helyi periodika alapítására igény. A módszert egy – már kiadási engedéllyel rendelkező – mozgalmi híradó tartalmi átalakítása kínálta. (Lapalapításhoz engedélyt a Tájékoztatási Hivataltól kellett volna kérni – de nem adtak.) (me) ’titkos főszerkesztő’ volt, akinek a nevét sem lehetett az impresszumban föltüntetni. A Visszhang átalakítása azonban túlságosan is jól sikerült; négy szám után a merészségétől megriadt KISZ-apparátus (Szekeres Imrével az élén) megszüntette.
1986 végén a KGST-kötelékből végre sikerült átmenekülnie a Fotó című folyóirathoz. Az itt eltöltött három év – Kaján Mária védőszárnyai alatt – (me) számára a vizualitás iskolája volt. A Fotó hagyományosan a fotóamatőrök otthona volt, ám (me) kitágította a horizontját; a lap a fiatal fotográfus nemzedék (Jokesz Antal, Szilágyi Lenke, Zátonyi Tibor, Halas István, Stalter György, Várnagy Tibor és mások) formanyelvi kísérleteinek fóruma lett.
Ugyanerre az időszakra (1987-89) esett (me) televíziós megbízása is. A Film főosztály szerződéses munkatársaként az akkori csehszlovák, szovjet és bolgár mozifilmek televíziós forgalmazása volt a feladata. A kihívás, hogy újabb médiumot vonhatott be vizsgálódásai körébe, elemi erejű volt. A korszak filmtermése lenyűgözte – akkortájt nyíltak fel Kelet-Európa-szerte a „dobozok” – a tévét mégis otthagyta, nem tűrvén szelleminek alig nevezhető belvilágát.
Ezután (me) a Bíró Zoltán, Csoóri Sándor, Alexa Károly által fémjelzett Hitelhez szerződött, ahol 1988-1992 között a kritika rovatot szerkesztette. A kétheti rendszerességgel megjelenő formáció csődje után – Reményi József Tamás javaslatára – (me) útja a Kortárs folyóirathoz vezetett, aminek 1992 és ’95 között a próza rovatát vezette. Ez volt az ezüstkor. Orbán Ottó, Tárnok Zoltán, Ács Margit, Kis Pintér Imre, Szakolczay Lajos társasága – és a rendszerváltás utáni (hamar múló) szabadságmámor… 1994-ben (me) megalapítja a Kortárs Könyvkiadót, és igazgatja 1995. július 31-ig.
1991-1994 között az Iskolakultúra olvasószerkesztője.
1995-ben az Atlasz alapítvány könyvkiadójaként (me) megalkotta az 1896, Magyarország a Millenniumi Országos Kiállítás tükrében című albumot. A terjesztésben járatlan lévén, az eladásból befolyt összeg a kötet kiadásait sem fedezte – (me) kiadói karrierje ezzel véget is ért.
1995 decemberében elvállalta és 1998-ig – mások mellett Kiss Gy. Csaba, Gergely András, Szörényi László, Bod Péter Ákos, Bíró Zoltán, Jávorszky Béla szerzői közreműködésével – szerkesztette az Új Magyarország hét végi Magazinját. A lap megszűnése után fölkérték az alakuló Napi Magyarország Nézet című szombati mellékletének szerkesztésére, mely munkát a Magyar Nemzettel való összevonásig végezte. Az egyesülést követően elvállalta a Magyar Nemzet hétvégi Magazinjának szerkesztését, mely feladatot 2001. augusztus 30-ig látta el.
2000 őszén (me) újra ismeretlen terepre tévedt: projektigazgató lett az MTI-ben. Egy irodalmár számára a hírgyári munka önmagában is túlélő túrával ér föl, hát még ha igazgatni is kell az egyik részlegét. Ráadásul azt, amely eladdig, üres rubrikaként, csak az alapító okiratban és az SZMSZ-ben szerepelt. Egy esztendő alatt (me) felépítette és működésbe hozta az MTI NET-projektet, amely egy kereshető vizuális (filmes) adatbázis volt – és a próbaüzemet követően a 2002. évi választásokon már ’élesben’ működött. Hogy egy év múlva, (me) távozása után felszámolják…
Az Irodalmi Jelen hat esztendeje (2010-2015) volt (me) szerkesztői életében a bronzkor. Igaz, aetas aureának, a másodiknak indult: vers, próza, képzőművészet, fotó, és a Holt Költők Társaságában a régiek – igazi összművészeti kísérlet volt, interneten, nyomtatásban, performanszokkal, költői és beszélgetős estekkel, programokkal – a kifulladásig. Négyezer levél, bennük kéziratok százai, a többiben felkérések, lélekgondozás, kudarcos próbálkozások – minden áldott nap hajnalig. Sok lett volna, mondaná (me), akkor is, ha nem kell közben írni, és nem kellene élni is kicsit. És tanítani a hét szinte mindegyik napján.
És ez a vége: a tanítás. Mauyori itt fejezi be Mányoki életrajzát. Az egyetemmel. Mert hiszen (me) tíz évvel a Mozgó megszűnte után óraadóként elkezdte tanári munkáját a Képzőn (MKE), és folytatja mind a mai napig. Kis kitérővel: 1996-ban Zsolnai József, a Mester és Tanár, meghívta Pécsre, a Janus Pannonius Tudományegyetem Tanárképző Intézetébe íráskészséget és művészet/filozófiát oktatni. ’98-ban kirúgják, és vele távoznak a „pestiek”, köztük (me). Visszatér a Képzőre, ahol Szabados Árpád a rektor. Szabados megbízza a csupán formálisan létező elméleti tanszék programjának kidolgozásával és a tanszék oktatói gárdájának megszervezésével. A munkát elvégezvén (me) visszakéri magát a pedagógiai tanszékre, és onnan ki se mozdul azóta.
S ha nem volna elég számára száztíz nappalis és harminc felnőtt diák, (me) bizonyára iskolát alapítana. Ahogyan meg is tette 2015-ben. Azóta működik, zárt körben, igazi alkotóműhelyként a SzóKép Íróiskola, ahol az írás elmélete helyett az írás mestersége a fontos.
Mauyori most elköszön. Talán nem írta meg Mányokit olyan jól, mint Mányoki őt. (Éppenséggel a fordítottja is igaz lehet.) Hogy sikerült-e legalább hitelesnek lennie? – Mauyori kétségei erősek. Kimaradtak a könyvek, a publikációk – na de azokról bőven árulkodik az internet. És bizonyára hiányosak az élettények is. S ami a legnyomasztóbb: vajon éppen ezeket emelte volna ki a sorsából Mányoki is? És éppen így fogalmazta volna meg? Ha nem, hát legközelebb majd megírja saját maga! Méltán.
(2017)
Illusztráció: Önszócikk (fotó: Hegedűs Gyöngyi)
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Önszócikk →
Füzesi Magda: Önszócikk →
Baka Györgyi: Önszócikk →
