Mezítláb a csillagporban (Zöldy Pál gondolatai Stenszky Cecília kötete* apropóján)

*Sötét anya (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025)

Fénnyel stoppolt, napfény cérnával egybeöltögetett képek. A hétköznapokból ismerős szavak, mozdulatok a fényes szállal átszőve varázsszőnyeggé válnak. Vagy szitakötőnyárnyak, melyek lebegtetnek ég s föld között? A szétfoszló ejtőernyő, a zuhanás vászondarabjai angyalszárnyakká válnak s már felfelé repítenek. Írójuk Isten családi asztalánál fesztelenül s otthonosan bújik ki sarujából. Vagy ha itt időz, lábát önfeledten lóbálja. Zajtalanul érkezik éppen vagy már távozik? – egy biztos, nem cipőnyom marad utána. Csendesen mosolyogva illesztgeti tigrisek, fenevadak, mókusok és nyulak bőrét meztelen talpára. Amit akar, az lesz belőle: csizma vagy topánka. Csak egy a biztos, ami benne van: a lába. Mert azon áll, belegyökerezve az öröklétbe és az engedelmesen doromboló, bólogató halálba. Mert az is csak egy rész. Isten pedig az egész.

P.S.: Nem tudnék válogatni belőlük, mert mindegyik: az. Legutóbb viszont ezeket olvastam: Sötét anya + Messze keletről + Csipkebokor

Stenszky Cecília

Sötét anya

Keljen fel, mama, mosdatás jön
(sose öregedj meg, lányom)
Tiszta a pelus, vagy kicseréljem?
(mint erdőben a vadnyom)

Fogadjon szót, én csak jót akarok!
(enyém ez a pőre test és élet?)
Először felül, aztán alul is.
(hol hibáztam el? és ki téved?)

Ne sírjon, ez az élet rendje, mama
(mit kiabálnak annyit, jaj, hideg)
Kérek szépen egy tiszta törülközőt!
(a barackot ugye megmetszitek?)

Nem mehetünk ki a teraszra most!
(én figyelek? engem figyelnek?)
Vigyázni kell, meg ne fázzon, mama!
(de jó, hogy itt vagy. én is szeretlek)

Messze keletről

„Hiába fürösztöd önmagadban,
csak másban moshatod meg arcodat”
József Attila

tág minden perc, tág a világ
öröklétünk a halálba kucorodik
majd ha húsz év lendülete lehámlik
kiviláglik fakulóban, ki szeretett embert
ki szereti önmagát, s ki szerette Istent is

szavak fakadnak föl a mélyből
s én nem tudtam, nem mondta senki
ami erejét veszti az a szó gyilkol
ami a valótlanból jön az a szó öl
tág a világ, öröklétünk
kucorodik a halálba
onnan figyelmeztet végül

addig örvény, míg benne vagy
csak addig vonz, amíg vakít
csak addig ösvény, míg becsap
csak addig lesz igaz, amíg –

mint az az éneklő mágnes,
önmagamat rántom vissza
saját erőmből mindig rab leszek
de lámpa villan a sűrű sötétben
sosem heged be a szépség
amelyet belém ütöttél
tág a világ
belekucorodik a halálba
az öröklét

szomjazom és kutam kiszáradt
a más hozta víz sosem lesz elég
ne hordj több vizet a kutamba
ha én adok, ha magamat osztom szét
tiszta forrást, csak tiszta forrásból
sose hegedjen be a szépség
amelyet szívembe ütöttél

fekete patak a fehér erdőn
lobognak félig élt verőerek
egyszer már nyomot hagytak bennem
összeforrott lázas tenyerek

önmagával ragaszt össze
akárhányszor széthullok
s minél több bennem az Isten
és az Isten-kötőanyag
annál inkább én vagyok

tág a világ, tág a világ
öröklétünk a halálba
belékucorodik, várja
várja fényét a havon

A csipkebokor

Ne vedd le sarudat, nem szent ez a föld,
homályos őszinteség itatta homokját
vagy tiszta, mosott szenny – van-e különbség?
Van-e nap odafönt, mely ezt szárítja föl?
Talán sziklára épült ez a homokvár.

Ne vedd le sarudat, a szentség nem mindig
kézzelfogható, nem tudni, a saruból,
a lábból vagy a levegőből számítható.
Tudod, régen nem éri meg számolni.
Sohasem ott nyílik meg az ajtó, ahol.

A nedves homokból csipkebokor nőtt,
tövises, és mert nem emberi, igaz.
Kihagytam a számításból az esőt
(mondtad is, nem éri meg számolni),
mely megpucol, de talán a felszín alatt.

Mondom, nem kell, hogy levedd a sarudat.