Szisz Róbert: Apám emléke (versek)
Sikátor
Szegény város sikátora, hol a reggelnek
nincs hajnala, az éji este alkony nélkül,
mint vaklámpa-fényű sötét hamu,
úgy hullik a házakra. Elapad a holdfény is,
meghalnak a csillagok is, angyal-menny
itt nem csillog, itt ördög-pokol dübörög.
Itt nincsenek évszakok, csak házak közé
szorult dühödt szagok. Golyó által halt
házak, élő sebek, melyek ma is, malter-vért
gennyeznek. Itt törvény a törvénytelen,
rend a gettófegyelem, a rendőrautó
csak átrobog, szirénája: néma halott.
Kétoldalt szürke falak,
sebesek, mint a rozsdás vasak,
felül összeborulnak, fogaskerék
mód kapaszkodnak a részeg fogak.
Dohos szag leheletük, ködcsorda
a járdán dübörög, mint lápi gomoly
úgy hömpölyög, úgy nyalja körül a
neccharisnyás vékony combot.
Daru-lány áll egy lábon, macskaháttal
dől a falnak, szembenéz a semmivel,
olcsó, kelleti magát, de nem kell senkinek.
Szürke, ráncosrepedt aszfalt pofa,
rajta csikk-ragya elszórva,
mellette álldogálnak a maszk alatt
verítékező rabmadarak,
barna fogak, ólom-merevek,
a szemhéj nélküli tekintetek.
Aszfalt popó kanálisba szalad
a friss kutyapatak, öreg asszony,
öreg kutyája, hátsó lábát feltartja,
véleményét a ház falára így rója,
kutyavilág, kutyaélet, jó ideig
ott marad, mementóként az utókornak.
A sikátornak nincs kapuja, szegények
otthona, innen ki elmegy, halva megy,
ide ki jön, örökre jön és a sírás vele megy.
A legszebb ruhám
Lelkem az egyetlen szép ruhám,
mit nem szennyez se vér, se sár,
ha isten elé kell majd állnom,
ez lesz, miben színe előtt térdem
hajtom. Voltak szép ruháim,
ifjúságom fehér inge, melyen
úgy csillogott fiatal korom
tisztasága, mint tábornokok arany
stráfja. Virág is nyílt ingemen,
szerelmes szívem fekete, jó földjében,
ezer szirmot is nyílott, mi fájt
az lehullott, hullva halt magába,
nőtt rá bánat fája. Emberesedve,
futotta szebb szövetre, súlyosabbra,
keményebbre, mert gondolat lett abba
beleszőve. Árnyék gondja, kornak súlya,
szövedéke, mi szöveteimet belepte.
Nincs már szép ruhám egy se, mit
szó mocska be ne fedne, ráragadt
évek gúnya, hazug szavak minden
súlya. Lemosni sem lehet, átok
magát belerágta, ahogy
beleszövődött takács keserves álma.
Egy ruhám maradt tiszta, fehér,
azt ládába rejtve óvtam, széltől,
sártól, hazugság fiától. Tartogatom
új szóra, új korra, vagy ha nem,
hát oda fel, a fenti útra.
GONDOLAT-FOSZLÁNYOK
Bolondokháza
Süt a nap, de minek, kinek,
mindenki lót, fut, rohan,
család és munka
munka és család,
pénz kell sok,
ez a Turáni átok.
A koldust kikerülik,
le se köpik, haljon meg,
nem hiányzik senkinek.
Ez a bolondok háza,
nem, ahol a bolondok,
vannak bezárva.
Kénköves bűzös lehelet,
a városban terjeng,
a sátán dörzsöli markát és
röhögi az ostoba embereket.
Kocsmai pofon
A kocsmában pofon vágtak
valakit. Aki kapta, a csillagokat
látta. Csillagokkal lett tele
a kocsma plafonja, így lett
planetárium a koszos kocsma.
Ki mer
Ki mer, toronyház
peremére behunyt
szemmel kiállni?
Ki mer, zúgó szélben
sziklaszirten, kitárt
karokkal a napba
bámulni?
Ki meri, a királyt
gyalázni, ha hóhér
azt mondja, még
nem ittam vért ma.
Apám emléke…
…mint vetítőlencse torz füstköd
képe úgy foszladozik énemben,
míg fakó alkonyba derengő
temető hidege bontja a bennem
kallódó fiúi szerelmet.
Képek képekbe fonódnak,
nyakláncgyöngy fűzért alkotnak,
fehér falak, a fehér kórházi ágy
és fehér párnáján pihen apám.
Hangtalan hanggal akart szólni,
de arca vonásaiba magát befúrva,
akár fa kérgébe a téli lárva,
vég csatáját dúlta: már a halál.
Vele voltunk, de ő már Istenhez szólt.
Tán varrt még kicsinyt tompuló
emlékébe, mint tette mindig,
hajnaltól késő éjig; de már kész a férc,
a tű megállt, a gép sem kattog
muzsikát, szeme felrebbent
egy percet, majd visszatompult
a szendergő elmúlás. Fogai közt
a fakó panasz csak néma csend,
lehelete elsuttogott sóhaja, s két
üveg karjában a kék ér alig pulzált.
Nem siet, időt ad az Istennek,
hogy a jónak szépet tegyen,
mert jó volt ő, mint ki várja fent,
a haldoklónak járó utolsó kegyelet.
Fehér falak, fehér kórházi ágy,
fehér párnája néma ravatal,
sikít az üres csend, csak egy halk
hang szól valahonnan: ő már elment.
Teste fent újra szép, göndör hajú
szép legény, táncos lába, ha járt,
mosolyogott mind, ki körbe állt.
Ember volt itt lent, magasztos lett
ott fent.
Szisz Róbert a 2021-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: G. Klimt
Ezek is érdekelhetik!
Hegedüs Anna: A bukott angyal (versek) →
Zimonyi Zita: Anyámmal kézen fogva →
Aknay Tibor: Legközelebb →
