Demeter Szilárd: Kéket kékért (9.)
Mama
Koraeste Egyszemjankó síléccel siklott le a kórház felé. A fényárban úszó épület mellett egészen barátságosnak tűnt a kis orvosi lak a konyhában pislákoló lámpával. Tóni bácsi az asztalra borulva aludt, előtte jó néhány pálinkásüveg. Egyszemjankó beóvatoskodott a hálószobába, már amennyire síbakancsokban lehet óvatoskodni, hogy köszönjön Marika néninek, de nem volt bent senki, az ágy érintetlen, sötétítők behúzva. Tóni bácsi köhögésére fordult vissza, a doki őt nézte véreres szemekkel, majd intett, hogy menjenek át a boncterembe. Kerekes hordágyon feküdt a meggyilkolt milicista, a boncasztalon Marika néni, holtukban megint találkoztak, krákogott a doki, majd leköpte a rendőrt, van igazság a földön, ez a gazember erőszakolta meg Marika nénédet, sírta el magát, nem tudtam neki megcsinálni az abortuszt, pedig próbáltam rávenni magam, ezért is küldtelek el itthonról, mondta Tóni bácsi, de képtelen voltam rá, orvos vagyok, az élet védelmére esküdtem fel, és ezt meg is mondtam neki, erre elment, és valami vajákossal kikapartatta magát, és én nem tudtam megmenteni, elvérzett, mire behozta a mentő. Egyszemjankó bólintott, majd nekifogott beöltözni. A doktor fáradtan leült egy székre, nézte, ahogy Egyszemjankó félretolta a milicista hulláját, és nekiállt lemosni Marika néni holttestét, a virágos ruháját kellene ráadjuk, próbált felállni a férfi, de visszaesett, legyintett, neki már végül is mindegy, hanem neked el kell menned innen. Egyszemjankó ránézett. Sajnálom, kölyök, de először apád, unokatestvéreid, nagymamád, Marika nénéd, a padtársad, Terike, szóval mindenki meg lesz győződve a városban, hogy fog az átok, és hát ez itt egy kórház, nem tudlak majd megvédeni. Hova menjek, kérdezte Egyszemjankó, üzent nagyapád, hogy vár, csóválta a fejét a doki, az isten se tud kiigazodni rajta.
Egyszemjankó befejezte a munkát, némán lemosdott és átöltözött, visszament a házba. A doki tántorogva követte, visszaült a konyhaasztal mellé, és szótlanul nézte, hogy a gyermek összepakolja kevéske holmiját. Egyszemjankó megállt az ajtóban, kérdőn nézett a férfira. Apád felesége, mondta erre a doki. Nagyon szép asszony volt, a Báró nagyobbik lánya, de kiderült, hogy nem lehet gyermeke. Apád meg imádta a gyermekeket, bányaorvosként körülrajongták a bányászok kölykei, mindig volt nála valamilyen édesség, és csuda ügyesen faragott kis játékokat. Egyszemjankó bólintott, neki is faragott mindenfélét az apja, minden ottmaradt a hegyen, amikor a rendőrök lehozták. Tóni bácsi meghúzta az üveget, teljesen belefeledkezett az emlékeibe, az a típusú részeg volt, akinek soha nem akad össze a nyelve, szóval apád megcsalta a feleségét, összefeküdt fűvel-fával, így ejtette teherbe édesanyádat, aki ide járt a líceumba, és délutánonként a bányakönyvtárat rendezgette. Akkor ő írt olyan szépen a katalógusba, hümmögött Egyszemjankó. Gyönyörű lány volt, nézett maga elé a férfi, talán a legszebb bányászgyerek, és nagyon jól tanult. Apád felesége ekkor már elköltözött, tudja a rosseb, hogy hová, édesanyád meg veled együtt bekvártélyozott apádhoz a gerendaházba. Aztán egy nap megjelent apád felesége, amikor apád valami politikai fejtágítón vagy mi a fenén volt a megyénél, a nő bement hozzátok. Ott feküdtél a bölcsődben, édesanyád épp kötött, ahogy mesélte, úgy meglepődött, hogy szólni se tudott. Apád felesége megnézett téged, majd édesanyádhoz fordult, és azt mondta neki teljesen nyugodt hangon, hogy elvetted tőlem, akit szerettem, hát legyen átkozott a fiatok, haljon meg mindenki, akit szeret. Azzal sarkon fordult, kiment a lakásból, és azóta se látta senki, nem is hallottunk róla.
Tóni bácsin látszott, hogy most se tud mit kezdeni ezzel az egésszel, érted, motyogta inkább magának, se hókuszpókusz, se idióta krikszkrakszok a levegőbe, mint Déni bánál, ott áll ez a nő a bölcsődnél, és megátkoz téged, mintha azt mondaná, hogy szép időnk van. Abszurd, rázta a fejét a doki, és röhögnék rajta, de édesanyád rá pár hónapra meghalt. Még én is kezeltem az utolsó napjaiban, próbáltuk megmenteni apáddal, de fogalmunk sem volt, hogy milyen betegség támadta meg, pedig apád volt a legjobb orvos, akit ismertem. Édesanyád itt halt meg ebben a házban, koppantott az asztalra az üveggel a részeg férfi, apád kérésére áthoztam a kórházból, ott aludtál mellette a bölcsőben, és akkor mesélte el, hogy átkozott meg téged apád felesége. Apád ettől teljesen meghülyült, a temetés után nem engedett senkit a közeledbe, doktor létére elvitt téged mindenféle kuruzslóhoz, hogy vegyék le rólad az átkot, csóválta a fejét Tóni bácsi, és hát ennek híre ment. Addig s addig, hogy nagyapád kitiltott a házából titeket, hiába tiltakozott Bözsi néném. Aztán apád egyszer csak kivette a pénzét a C.E.C.-ből, vásárolt egy rakás holmit, a maradékot ideadta, miután elkértem a Néptanács ARO-ját, és felvittelek titeket a hegyre. De ezt már tudod, soha többé nem jött le, a földből kinőtt fiúktól üzent, ha kellett valami, a fizetését pedig ideadták nekem, mert a Báró fia ragaszkodott hozzá, ő volt a megyei párttitkár, a Báró kisebbik lányát Csürkeláb vette el, és ezt rajtam kívül csak apád és nagyapád tudta, nektek valami rokonság, de Feri bá se bőcsködött vele, a Báró gyerekei is erősen szégyellték az apjukat, nem mintha most már nem lenne mindegy, de ez így ment évekig, a Báró fia fizetett apádnak, aki fizetett az ő apjának. Na, eridj, fiam, intett búcsút a pálinkásüveggel Tóni bácsi, ha gondolod, ugorj be helyettem is az éjféli misére, ez az átok jó nagy marhaság, ne se törődj, ládd, apád is évekig élt melletted, hacsak nem az a helyzet, hogy őt nem szeretted.
Nem tudom, hogy milyen szeretni, gondolkodott el Egyszemjankó, a görögök sok mindent mondtak róla, magának is idéztem, de hogy milyen érzés, arról fogalmam sincs. Misére nem most kezdenék járni, rázta meg a fejét a kisfiú, papból és keresztvetésből elegem lett ma Terike temetésén. Mindenesetre köszönöm a hozzámvalókat, Tóni bácsi, búcsúzott a gyermek, Isten áldja meg, azzal Egyszemjankó kilépett a hóba, felcsatolta a síléceket, és nekiindult. A keleti erdősávban bóklászott, kínlódott a síléceivel, hiába volt hó az erdőben, nehezen haladt, a barlangászásból megmaradt lámpa alig világított valamit. A Hármaskő melletti kis tisztáson letáborozott, tüzet gyújtott, várta, hogy megszólaljon az apja a fejében, mondjon valamit, de az apja nem akart megszólalni, és ebbe a semmitnemmondásba belealudt.
Egyszemjankó másnap is csak annyira ment el a tűz mellől, amíg fát gyűjtött, mondjon már valamit, édesapám, dúdolta dallamtalanul magában, de az apja soha többé nem mondott semmit. Már kezdett sötétedni, amikor a tűz fénye odacsalogatta a nagyobbik földből kinőtt fiút, aki az erdőn keresztül menekült, mert, mint mesélte, a forradalom tényleg győzött, lelőtték a diktátort, de előtte való este még átjöttek a kiskatonák a tévétoronytól, Csürkeláb vezette őket, és elkezdtek lőni az öcsémre, öcsém asszonyára, Kagurra, ejszen ott volt Kagur is, kérdezte Egyszemjankó, ott hát, szombat reggelre ette oda a nyavalya, azóta ittunk, én éjszaka kimentem pisilni, és elaludtam az erdőben, arra ébredtem, hogy lőnek, mint a fészkes fene. Kagur nem hagyta magát, ezer ördög és még kettő szorult abba a fiúba, lelőtte Csürkelábot, és még két katonát, de maradt elég, hogy száradna le a fasza az összesnek, csak lőttek és lőttek, én meg ott lapultam, mint szar a fűben. Amikor láttam, hogy megölik az öcsémet és a feleségit, akkor iszkiri, tegyed lefelé a gerincen. Nem tudom, hová menjek, búslakodott a földből kinőtt fiú, szép kis karácsony, mondhatom, me’ mindjárt felgyújtom az erdőt, hogy világítson az Úrjézusnak, a jóistenit ennek a világnak!
Engem vár a nagyapám, szedte össze a léceit Egyszemjankó, ha gondolod, gyere bé velem, csak nem rak ki ünnepkor az utcára. A földből kinőtt fiú megrázta a fejét, jobb, ha nem megyek, anyádat csikókorában egyszer megkerülgettem egy bálban, a legszebb lány volt, akit életemben láttam, és nagyapád utána vasvillával kergetett, majdnem sikerült kilyukasztania a bőrömet, haragtartó ember. Egyszemjankó félrebillentette a fejét, nem emlékszem az anyámra, mondta, de a nagyapám hívott, hát megyek.
A kisfiú a negyedik forrás mentén evickélt be, a malomárok jegén átóvatoskodva bemászott a hátsó kerten, majd megkerülte a házat. Az ablakon keresztül látta, hogy a nagyapja ott ül egymagában az asztal mellett, az asztalon gyertya égett, az öreg mintha olvasott volna. Kopogott, kinyitotta az ajtót, csókolom, Tata, köszönt, és leverte a havat a síbakancsról. Szivarad van-e, kérdezte az öreg, Egyszemjankó elővette a belső zsebéből a fémszelencét, amiben Kagurnak gyűjtötte a cigarettákat, letette a nagyapja elé az asztalra. Az öregember komótosan rágyújtott, majd megnézte az unokáját, mintha először látná. Isten hozott, fiam, mondta, örülök, hogy hazajöttél. Majd csendben fújta a füstöt, nézte, hogy az unokája lehúzza a síbakancsot. Nagyanyádnak igaza volt, szólalt meg hirtelen, megvert a Fennvaló, mert nem hittem benne. És most hisz, kérdezte a kisfiú, hát, húzta el a száját a vénember, elég sokat imádkoztam hozzá, amikor a robbanáskor beszorultam a Báró tárnájába, sok választ ad egy olyan éjszaka. Most mi lesz, ült le Egyszemjankó a nagyapjával szemközt, mi lenne, imádkozunk, válaszolta az öregember, én nem tudok imádkozni, nézett rá a kisfiú, majd megtanítalak, bólintott a nagyapja, anyádat is én tanítottam meg. És az átok, kérdezte félve Egyszemjankó, ezért imádkozunk, nyomta el a cigarettát a vén lőmester, és addig imádkozunk, tette össze a kezét, amíg meg nem döglik az az átkozott fehérnép, aki megátkozott téged.
Honnan tudja, hogy még él, tette össze a kezét a kisgyerek is, a minap itt járt, horkantott fel a nagyapja, az apja temetésére bezzeg nem jött el, de a háza kellene neki, volt képe itt sírni nekem, hogy a bátyját a szeku kerítésén húzták karóba a forradalomkor, nem maradt senki, aki eltartsa. És hogy még mindig szereti apádat. Hát dögöljön meg. És dögöljön meg mindenki a családjából, írmagja se maradjon, bár, gondolkodott el az öreg, ha az a gazfickó nem csinált pár gyereket, akkor csak ők ketten maradtak, mármint melyik gazfickó, kérdezte a kisgyerek, hát a barátod, hogy is hívják, mondjad na, Kagur, ő meghalt, hunyta le a szemét Egyszemjankó, meg-e no, hökkent meg a nagyapja, meg, lelőtték a kiskatonák a tévétoronytól, Csürkeláb vezette őket, legalábbis így mesélte az előbb a nagyobbik földből kinőtt fiú, annál jobb, kevesebbet kell imádkozni, nyugodott meg az öreg, de neki mi köze ehhez, kérdezte az unokája, a Báró unokája volt, azt a mindenit, lepődött meg a kisgyerek, na, hát mi van, nézett rá a nagyapja, hát Kagur izélte Csürkeláb feleségit, vagyis ezek szerint a nagynénjét, a vénember majdnem kiköpött, de eszébe jutott, hogy nincs aki takarítson, visszanyelte a nyálát, apja fia, az egész famíliának sűrű volt a vére, ez a párttitkár még a legyet is megbaszta vón’ röptibe’, addig mind járta a megyét, hogy felcsinált egy cigánylányt, oszt’ persze, hogy szégyellte a gyereket, inkább eldugták az árvaházba, ettől még úgy élt a fattyú, mint valami kis herceg, bármit megcsinálhatott, hát, ingatta a fejét a gyermek, megvolt annak az ára.
Mindennek megvan az ára, rándult meg az öregember arca, szegény Orrbelefütty, nyugodjon békében, hát hogy jön ez most ide, csattant fel ingerülten a kisfiú, nem aludni jártam délutánonként a tárnába, csendesedett meg a nagyapja. Ha nincs nagyanyád, akkor már rég kilikasztottam vón’ a vén gazember bőrit, de Bözse nem hagyta, próbált mindenkit békíteni az az áldott jó asszony, hát muszáj volt valamit kitalálnom. Egyszemjankó erre összetett kézzel megvakarta az orrát, na, akkor most már tényleg nem értem, maga csinált valami rosszat a Bárónak, vagy mi, nálam vannak a papírjai, intett fejével a kredenc felé az öreg, milyen papírjai, rázta meg a fejét a gyermek, a Báró családja nagyon gazdag volt, mesélte az öreg, még ő is annak idején, ezért bárózták a faluban, de hát akkor nem volt báró, csodálkozott el Egyszemjankó, dehogy volt, méltatlankodott a nagyapa, szabad székelyek vagyunk, a magunk földjén élünk. Hanem ezek a Báróék mocsok egy népség voltak, borult el az öregember tekintete, erőszakoskodtak az asszonyokkal, még a leánkagyermek se vót biztonságban, ha rájuk jött a kangörcs, a földből kinőtt fiúk családját megfogadták ilyen testőröknek, né, azé’ kapták azt a kicsi fődet ott fent a hegyen, marha nagydarab emberek vótak azok mind, ettől még sok bicskázásnak vót az oka, hogy a Báróék megmocskolták az asszonyt, szeretőt. És rengeteg erdejük és fődjük volt, na, a fél határt felvásárolták, zsarolták, összeügyeskedték, nekik semmi nem volt szent, ha arról volt szó, hogy földet szerezhetnek valahogy. S ezeknek a papírjait a Báró elrejtette volt, mielőtt elvitték a mocskos kommunisták. És maga megtalálta, csillant fel a szeme a gyermeknek, meg hát, biccentett a vénember, de nem a pincéjében, ahol mindenki sejtette, ezért ment oda Orrbelefütty is, kihallgathatta, amikor erről beszéltünk disznóvágáskor, hanem a bányában, bólintott Egyszemjankó, ott bizony, hagyta helyben a nagyapja. De minek kellettek a papírok magának, értetlenkedett a gyermek, hászen semmit se tud kezdeni velük, bosszúból, válaszolta a nagyapja. Az öreg rágyújtott, ismét összetette a kezét, úgy szívta a cigarettát, dédapád elszöktette a Báró apjának a húgát, az én édesanyámat, mesélte, és ezt se a Báró nagyapja, se az apja nem bocsátották meg nekünk, úgy gondolták, hogy folt esett a családjuk becsületén. És miután apám meghalt, még az első világégésben, kint a fronton, komorodott el még jobban az öreg, ezek addig mind ügyeskedtek, addig mind jártak anyám nyakára, hogy kiforgattak minket jó pár hektár erdőből, földből szinte ingyér’, anyám a végén már bármit aláírt, mert etetnie kellett nyolc gyereket, azzal vigasztalt minket, hogy végtére is családban marad, közben lófaszt, ostorral verettek el engem Bandival, a földből kinőtt fiúk apjával a kaszálónkról, amikor kimentem sarjút vágni az állatoknak. Hát visszavettem, ami a miénk volt, szegezte előre az állát a férfi, maga csak papírokat lopott, sóhajtott Egyszemjankó, és ezért a Báró, a maga unokatestvére megetette a disznóival az én unokatestvéremet. Súlyos csend ülte meg a szobát, a férfi és a gyermek egymást nézték.
Elég elé vagyunk, vett nagy levegőt a kisfiú, mint aki mély vízből bukkan fel, de azt továbbra sem értem, hogy miért lenne jó nekünk, ha a Báró lánya meghalna, attól megtörne az átok, vagy mi, az öreg csodálkozva húzta fel a szemöldökét, azt nem tudom, válaszolta, de legalább bosszút állnák, bosszút, már megint, na hiszen, horkant fel az unokája, maguk meg vannak bolondulva ezzel a bosszúval, Kagur is egy feszt bosszút akart állni, akkor hát csak igaza volt apám görögjeinek abban, hogy a természet szerint történő mozgásnak inkább a Viszály az oka, semmint a szeretet.
Apád megzakkant anyád halála után, vonta meg a vállát az öregember, fogalmam sincs, milyen görögökről beszélsz, nekem ilyent soha nem mondott, de így szól a parancsolat, bökött állával az asztalon fekvő Bibliára, ha veszedelem történik: akkor életért életet adj, szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért, égetést égetésért, sebet sebért, kéket kékért, kéket kékért, nevetett fel a kölyök röviden, esküszöm, hogy ezt írja, engedett fel az öregember is, így hagyatkozott a Jóisten, nagyanyád halála óta ezt a passzust olvasom újra és újra.
Imára kulcsolt kézzel ült nagyapa és unokája, mosolyogva nézték egymást az imbolygó gyertyafényben, és várták, hogy valahol meghaljon egy nő.
(Az előző részt ld. →http://www.naputonline.hu/2022/02/18/demeter-szilard-keket-kekert-8/)
(Folyt. köv.)
Illusztráció: Kéket kékért (a könyvborító s a szerzői portré [forrás: kmtg.hu] felhasználásával)
Ezek is érdekelhetik!
G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (V./V) →
G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (IV./V) →
G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (III./V) →
