Reke Balázs: Négy
Feleségemnek
1
Itt vagyunk,
míg szét nem hordanak minket a tévelygő szelek.
Kitapintom lábnyomaid, lassan melléjük lépek e sikamlós agyagon.
Látod, hol emelkedtek sárból és szalmából ezek a falak,
és a tető fenyőbordái, a szútalan szelemenfák?
Ismered a kezeket, a lekoptatott térdeket, az inakból kipréselt utolsó
erőfeszítéseket, a derekat mi hamuvá lett végül –
téglák közé szorította nekünk a tüzet.
Emlékeink szőkülnek, akár a mész.
Nézz most a távolba! Igen, valahol ott lakhat a nap.
Csak a szél, a szél dühöng s tőle lúdbőrzik a táj,
nyög s fújtat, mint sarokban a dúvad
csontvelő sikolyával szétveri a délutánt.
Varjak gyűlnek itt – dióbelet, férget lakmároznak
s földből kihantolt, meztelenül síró magot.
Ebben a dermedtségben megfeszülnek karjaim
mint a szálfák s látom az isten boldog odafent –
ránctalan gyermek, tejszínsűrű felhők ágyán;
vadul szürcsöli az alvó holdat
s gyomrában érleli a kelő napot.
Ma beosztjuk amink van – talán holnapra is marad valami.
Fekszünk a Perseidák alatt, letaposva a kéklő gyep.
Testünk közül kiszökött az utolsó csepp tér,
ujjaink egymásba gabalyodva vesszőkosárként.
Most a miénk minden;
az ég megszenesedett vászna, a lecsorgó csillagok.
Nyolcszáz négyzetméter a világegyetemből,
percenként ötven üstökös, a körénk dagadó éjszaka,
egy verítékcsepp, mi utat kutat homlokom ráncai közt.
Számoljuk kívánságaink, szemünk az égen.
Hangosan kattog a vérem, dobol fülemben
le a szív felé, a bordák csontketrecébe –
oda zártalak –
itt óvlak, a bíborkörök otthonában.
2
Itt vagyunk,
míg szét nem hordanak minket a tévelygő szelek.
S tombol a szél, vérvörös vitorlákká dagasztva az ég színét,
ismeretlen partok hullámok korbácsai alatt nyögnek,
csontjaimban visszafordul a langyos, rózsaszín velő.
Álmomban már jártam itt –
valósnak vélt falakba ütköznek a képzelet gépkocsijai,
felverődik a köd, lapályon a nap tojássárgája,
nádasok madárfészke, a falkáka tömődött felhők.
És jönnek majd a Leonidák,
szántókra szórja csillagait az ég –
ott állunk e ragyogásban, gondtalan,
mint egy csecsemő, kiürített rúgkapáló aggyal.
Torkomban fagyott jégcsapok a szavak.
Pórusaim betokosodott, reszketeg falak.
Retinám kilyuggatva, benne szálkák a vérerek,
de nyújtom a kezem, járhatsz bármerre –
visszaloplak a szívembe.
Nézem a megvarasodott mezőket, zománcos fákat,
a táj vaskos hamuköpenyét, sebektől vérzik az ég.
Lidérckeményen indul meg a fagy. Jéghártyás szélvízen,
cuppogó lábnyomokat hagy maga után az isten.
3
Itt vagyunk,
míg szét nem hordanak minket a tévelygő szelek.
És lám a tavasz!
Mily könnyű és otthonos – mézzel kikent odú.
Belefészkelünk, mint téglák a kötésbe,
jól ismert lépteink beisszák a földek.
Nézd! Olyan kék ma minden, koponya húz
benne vizenyős fáklya a szem.
Tajtékot vetnek vizek, s az egek
csorba csontú madaraktól feszülnek.
Onnan, ahonnan állunk
kendők s takarók nélkül látszanak a hegyek,
ezek a fröccsöntött cukorsüvegek.
Elfog egy érzés, ha arra nézek.
Megismerek mindent; követ, sarat, tavat, mocsarat,
torzsás szántót, rügyektől kipattogzott ligetet.
Egy lélegzetvételnyit hátralépek,
hogy szemeid erről a tavaszról el ne vonjam.
Szeretem a tekinteted, mikor acélkéken –
vagy már mint a lazúrkő –
beleveszel a fákba, a fénylő avarba,
lehantolt kéreg keserű illatába.
Ahogy körénk simul csendesen az alkonyat,
s lekölykezett suták hajtják borjukat a földeken át,
ebben a tompaságban, makacsabbul fogjuk egymást.
S értünk jönnek az órák,
szűzfehérek, akár a paracetamol magánya –
és antibiotikum ízű könnyek, lábak a fémtiszta pántokban,
jódtinktúra-hideg, a vér barna pecsétjei, hipószagú kezek.
Itt nem sertepertél az isten.
Csak hideg tekintet,
mintha ló izzadt szüggyel,
tajtékosan figyel.
Egy tűhegyre feltapad minden
–
ketten;
kinőtték a bőr kifejletlen tereit,
átlesnek egy másodpercig
a létezés léckerítésein.
Hol vagy? Mely vidéken keresselek?
Hol jár tekinteted?
Hagyod megtörténni?
Merre kódorogsz, én istenem?
4
Itt vagyunk,
míg szét nem hordanak minket a tévelygő szelek.
S hirtelen borul ránk sudaras nyár,
hajunk csomókba szedi a nyugati szél.
Lassan tévelyeg, zümmög a szembogár.
Túl gyors év, mint hangtalan testbeszéd,
átsiklunk rajta; pikkelyes órák gerincén.
Türelem, szerelmem! Ez kattog fejemben.
Nevess és szeress! Beforrnak a sebek.
Hova nézel a távolba, hol csordába gyűlt füzek
lakmározzák a kivérző alkonyi napot?
Hol indákkal, páfrányokkal átszőve, a vadon
nevel vérbő paradicsomot?
Ajkam ajkadra tapad, s hiába tép,
szaggat mindent a szél, eszét vesztő kutyaként –
a táj majd mindig lecsendesül másnapra.
Otthon vagyunk ebben az irdatlanságban.
Reke Balázs a 2022-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott alkotója
Illusztráció: cím nélkül
Ezek is érdekelhetik!
Németh Erzsébet: Ö T S Z Ö R Ö K →
Egy darabka belőlem (Óczy versei) →
Hogyan kérj bocsánatot a macskádtól (Balizs Dániel versei) →
