Suhai Pál: Egy asszonyi hajszál (Levélfa, 57.)
Levél Erős Kingának az általa forgatókönyvíróként és szerkesztőként jegyzett dokumentumfilm élményéről
2022. július 12.
Kedves Kinga! Örülök, hogy megnézhettem az általad forgatókönyvíróként és szerkesztőként jegyzett tegnapi [július 11-i] Jókai-filmet (Egy asszonyi hajszál). Ha egy kissé késve is, de külön köszönöm az értesítést – nélküle, hogy stílszerű legyek, hajszál híján lemaradtam volna. Miről is? Először is egy különös, számomra meglepő filmműfajról, amelynek persze neve és meghatározása is van: dokumentumfilm, de amely eszközeivel és beállításával az elképzeltnél bizony szokatlanabb és váratlanabb hatást keltett. Nem zanzásított játékfilmet láthattam Jókai életének egy aspektusáról, a nőinek az életében és művészetében betöltött, a korabeli szűkkeblű felfogást maga ellen kihívó szerepéről, hanem egy lebegő, valahol a tudományos értekezés és a képileg, méghozzá jórészt mozgóképileg megelevenített figura/figurák játékának határvidékén. Szemléltetésül és ugyanakkor a szavakkal elmondott/előadott szöveg támasztékául is.
Ha most Rilkére, Negyedik elégiájának elhíresült mondására gondolok, akkor a következő, általam nem először idézett sorral tudnám illusztrálni mondandómat: nem kellenek „a féligtelt maszkok, / inkább a bábu. Az telt.” Ez a film is ilyen volt – nem a valóság illúzióját akarta kelteni (amely, valljuk be, csak ritkán lehet egy dokumentálandó anyag esetében kellően meggyőző, többnyire maszkírozás), hanem megelégedett a róla szóló tudás illúziójának többletével. S ennek a benyomásnak tökéletesen (szerintem tökéletesen!) megfeleltek választott eszközei: Hansági Ágnesnek és Margócsy Istvánnak a kitűzött témáról szóló ihletett előadásai, illetve a színészek, Turi Bálint és Németh Krisztina által a figurákat nem annyira megelevenítő, mint jelzésszerűen csupán megérzékítő játéka – a tulajdonképpeni mozgókép. Megérzékítő is „csak” annyiban, amennyiben egy panoptikum alakjait megeleveníteni lehetséges. De itt ezt így igen, és kellő alapossággal. S a háttérben mindvégig ott működött a láthatatlan szerkesztő és forgatókönyvíró a választott élet- és élményanyagnak a képileg megjelenítetthez tökéletesen illeszkedő megszólalásával. Hogy ez is a film hátteréből, mintegy „díszletei mögül” kiszóló színész produkciója volt, csak növelte a sokféle hatás egységének és végső hitelességének benyomását. Mindez nyilván a rendező-operatőr, Szabó Mihály érdeme is, a sok egyéb (kellékes, jelmezes) közreműködő munkájának színre vitelében. Mindehhez csak gratulálni tudok.
A dolog pikantériája még, hogy közvetlenül az M5 eme műsora után egy hasonló felfogású olasz filmet láthattam a 19. századi pozitivizmus egyik kimagasló és ilyen hatással is rendelkező szereplőjéről, Cesare Lombrosóról (akinek válaszai mára már szinte teljesen értelmüket veszítették, kérdései azonban továbbra is elevenek, sőt húsba vágóak).
S hogy visszatérjek a „mi” Jókainkhoz, még azt is el szeretném mondani (amit nyilván tudsz is), hogy évtizedek óta a Vas utcában lakom, csak karnyújtásnyira ahhoz a Bródy Sándor utca sarkán álló házhoz, amelyben Jókaiék Laborfalvy Róza haláláig laktak. Valahányszor elmegyek az épület előtt, magam biztatásául is fölpillantok az emléktáblára. Most azonban az is eszembe jut, hogy a magyar széppróza atyjának e házban, amely a környéken meglehetősen átlagos lakóháznak tűnik, és az is, talán érdemes lenne legalább egy szobát kiállítás céljára berendezni. Hogy erre ki adná az anyagi és szellemi muníciót, ezt viszont Te nálam nyilván jobban tudod. Ezért most el is hallgatok, s a filmhez sok sikert kívánva és barátsággal búcsúzom: Suhai Pali
Illusztráció: Levélfa 57.
Ezek is érdekelhetik!
Láncra vert eső* (Levélfa, 78.) →
Keresztúton (Levélfa, 77.)* →
Csokonai 250 (Levélfa, 76.) →
