Csörsz István: Látogatás Led Zeppelinnél
Öt esztendővel ezelőtt ezen a napon halt meg Csörsz István. Rá emlékezünk.
Műhelyünk – Csörsz Rumen Istvánnak, fiának segítségével – éppen tíz éve törekszik jelentős kéziratörökségét minél jobban nyilvánossá tenni.
Bővebben: ⇒http://www.naputonline.hu/2022/05/21/csorsz-istvan-oroszlankanyar/.
Ezúttal is köszönjük Rumen segítségét.
(A szerkesztőség)
Vas a bal oldali úton indult hazafelé. Ez egy kis kitérő volt, de miután Érden sem kapott Rezisztánt, az egész utat hiába tette meg. Az igazság az, hogy nem volt kedve hazamenni. A hizlaldánál mégis megelőzött két kocsit és a buszt. Baloldalt piros-fehér jelzőkarók álltak az útpadkán, minden másodiknak a tetején vörös lámpa égett. Szemerkélt az eső, sötétedett. A szélvédőn összegyűlt esőcseppeket vörösre színezték a lámpák.
Vas éppen befejezte a manővert, amikor leeresztették előtte a sorompót. Tudta, hogy legalább tíz percet kell várnia. Azt is tudta, hogy az asszony szóvá teszi majd a késést. Este valami grúz filmet vetítettek a tévében. Vas unatkozott, és megfogta az asszony mellét. „Hagyj most! – mondta az asszony. „Engem érdekel a film!” Vas sértődötten odébb mászott az ágyon. Reggel se szólt az asszonyhoz.
Egyre jobban esett, a vízcseppek szabálytalan ütemben kopogtak a kocsi tetején. Idegesítette a zaj, ezért bekapcsolta a jobb oldali ülésen heverő magnót, a szalagon azonban csupa régi szám volt, és már az első ütemeknél unta a zenét. Kikapcsolta hát a készüléket, és tovább hallgatta az eső kopogását.
A sorompó mögött elrohant a siófoki gyors – Vas néhány elmosódott arcot látott az ablakokban. Vágyakozva bámult a szerelvény után. Két esőköpenyes férfi átjött a síneken. A váltókezelő kinézett rájuk az irányítószoba ablakából, de nem szólt semmit.
A sorompó túlsó oldalán egy lány állt. Fakó, kék ballonkabátja átázott a vállánál. Vas bekapcsolta a reflektort: megnézte a lány formátlan lábát, befelé fordított lábfejét. Még azt is látta, hogy ráncos a harisnyája. A lány habozott, hogy ő is átmenjen-e a síneken. A sorompó még zárva volt. Mire elhatározta magát és átbújt a drót alatt, a sorompóhoz ért a pesti személyvonat. A lány a fehér rácshoz lapult, mintha nem lett volna elég hely közte és a szerelvény között. Végre átfutott a síneken, de Vas kocsijának a fényszórója úgy elvakította, hogy nem találta meg a kijáratot. Néhányszor felemelte a kezét, hogy beárnyékolja vele a szemét – mintha ócska, fehér táskáját akarta volna mutogatni.
Vas vigyorogva letekerte az ablakot és megmutatta a lánynak, hol bújhat ki a sorompó mellett.
– Hová megy? – kérdezte flegmán. Legénykorában beszélt így a lányokkal.
– Újpalotára – mondta a lány.
– Én is arra megyek – hazudta Vas. – Üljön be, elviszem!
A lány bólintott. Vas az utolsó pillanatban kapta fel az ülésről a magnót. A kesztyűtartóba tette. Vízcsepp lógott a lány orra hegyén.
– Fázik? – kérdezte Vas. – Ha akarja, bekapcsolom a fűtést.
A lány hallgatott. Melléhez szorította a táskáját, mintha valami értékes holmit őrzött volna benne. Vas bekapcsolta a fűtést. Amint előrehajolt, még az eső szagán keresztül is érezte, hogy a lány teljesen átizzadta a ruháját. A sorompóhoz most egy tehervonat tolatott.
– Nyavalyások! – mondta Vas. Nem múlt el még az előbbi rosszkedve, és ilyenkor nehezére esett a beszéd. A lány a magnót nézte a nyitott kesztyűtartóban.
– Bekapcsoljam? – kérdezte Vas.
– Nem muszáj – felelte a lány, de Vas azért bekapcsolta.
– Van a szalagon Led Zeppelin-szám? – kérdezte a lány.
– Van – hazudta Vas. Kivette a magnót a kesztyűtartóból, és a lány ölébe tette. Egy pillanatra megérintette a lány hasát: átnedvesedett a ruhája, de mégis meleg volt a testétől.
– Nyavalyás idő – mondta Vas. – Utálom az ilyen nyavalyás időt! Látta azt a filmet tegnap este a tévében?
A lány bólintott. Le nem vette pillantását a magnóról.
– Mostanában csupa hülye filmet vetítenek – folytatta Vas. – Mindenféle dilis festőkről és egyebekről. Szeretném tudni, ki kíváncsi rájuk.
– Hol van a Led Zeppelin? – kérdezte a lány.
– Türelem – mosolygott Vas. Megigazította a lány ölében a magnót – közben ismét a hasához ért. A lány észrevette, de nem szólt semmit.
– Nagyon sietsz? – kérdezte Vas. – Mert van egy másik út is a Duna felé!
A lány intett, hogy neki mindegy. Vas indított, és a Duna-part felé kanyarodott. A hetekig tartó szárazság után a homokos talaj beszívta az esőt, éppen csak egy kicsit mélyebb nyomot hagytak a gumik az utón. Elgurultak a két kődisznó mellett, amelyek a hizlalda kapufélfáit díszítették, aztán a nyomóskút mellett, amely ragyogott az esőtől. A kanyar után Vas letért az útról, két fiatal nyírfa között állt meg, behúzta a kéziféket, kikapcsolta a fényszórókat, aztán jobb karjával átölelte a lányt vállát. Néhány vizes falevél az ablakokra tapadt.
– Meg ne ijedj! – mosolygott Vas. Hátradöntötte az üléseket.
A lányon nem látszott, hogy megijedt volna. A szalagon éppen véget ért egy szám – mindketten a csendre figyeltek. Néhány másodperc alatt bepárásodtak az ablakok. A lány nem ellenkezett: tágra nyílt szemmel nézte a kocsi tetőkárpitját, mintha még mindig azt a Zeppelin-számot várta volna. Vas hirtelen megundorodott tőle. A kocsi másik felébe húzódott, letekerte az ablakot, kikapcsolta a magnót és begyújtotta a motort. Kettes sebességgel vezetett a Duna-parton, a kastélyig.
A lány közben felöltözött, és megint ölébe fogta a táskáját. Egyikük se szólt már. A buszmegállónál értek ki a műútra. A lány a megállóban várakozókat nézte.
– Busszal akarsz menni? – kérdezte Vas ingerülten. – Tulajdonképpen honnan a fenéből jössz, a kultúrházból?
A lány nem mondott rá semmit, mire Vas átnyúlt a térde felett, és kilökte előtte az ajtót. Közben még egyszer hozzáért a lány hasához és érezte, milyen meleg a ruhája. A lány kiszállt, a magnóra pillantott, aztán az eresz alá húzódott a várakozók mellett.
(’70-es évek, ’76 előtt)
Illusztráció: ~Látogatás Led Zeppelinnél
Ezek is érdekelhetik!
Kiss Benedek: EZ VAGY AZ* →
Hules Béla verseiből →
Németh András: Tanulságeposz →
