Hlib Bábics: „Rémült kis angyalkák”
•
•
Timkó Tímea
„És ekkor született meg a fordítás”
Hlib Bábics ukrán költő verseivel az Unabook Magyarországi Ukrán Könyv Alapítvány jóvoltából ismerkedtem meg: tőlük kaptam az „Angyalkák”-at azzal a kéréssel, hogy készítsek róla műfordítást. A vers már első olvasásra könnyeket csalt a szemembe: úgy éreztem, a háborúban önkéntesként harcoló költő érzelemvilágát és mindazt, amit ezek az emberek naponta látnak, éreznek, gondolnak, átélnek meg kell mutatnunk a világnak. Ennek ellenére nehezen fogtam hozzá, sokáig el sem mertem kezdeni, vártam, hogy torlódjanak bennem a vers-keltette érzelmek. Éreztem, lesz majd egy pillanat, történni fog valami, amitől készen állok majd a mélységének átadására. De ez a pillanat nem úgy jött el, ahogy vártam: 2022 júliusának végén felhívott az Alapítvány vezetője, hogy a vers fordítása a már csak a Hlib Bábicsról szóló megemlékezés keretein belül jelenik majd meg. Néhány nappal korábban ugyanis az autó, amelyben a költő is utazott, egy aknára futott és felrobbant. És ekkor született meg a fordítás…
•
Hlib Bábics
„Rémült kis angyalkák”
Rémült kis angyalkák sétálnak az égben, mezítelen lábakkal felhőkön át.
Istenhez tartanak. Magányosak. Félnek.
„Hol van anyánk, Isten? Hol van apánk?”
Irigyek, ha jön egy teljes család….
A Mennyország kapuját Arkangyal őrzi, a látványtól keze megremeg,
Fegyverét elejti, könnyei folynak, így vezeti vakon a gyermeket,
Ez a Paradicsom? Mit fojtó füst ural? „Angyal, hát hol van már az anyám?
Keresd meg nekem, hozd ide őt is, igyekezz, kérlek, ne várass tovább!”
Ajkait néma rémület fogja. Mit mondjon erre, vagy mit tegyen még?
„Hisz mi vagyunk az őrzők, mi védjük a Földet. Mi történik, Isten? És főleg: Miért???”
“Hallgass el, gyermekem. Mindennek vége. Itthon vagy, s anyád is hazatalál.
Ne félj, már hívom is, szólítom újra. Talán kicsi szíved nem hiába vár…”
Lenéz az arkangyal, s nincs más a Földön, csak füstöt és tüzet lát könnyein át.
Mindenhol bénító fájdalom húrja. Istenem, pokollá vált a világ…
Piciny gyermeklelkek bebocsátást kérnek, félénken nézik a menny kapuját.
A szabadságuk útja, mondd, miért vezet újra véren és könnyeken, halálon át?
Az ördögök hamis keresztet vetnek, páncéltestük lángol, de törnek elő,
A szeretett földünkre záporként hullik, könyörtelen lánggal a tüzes eső,
„Téged várnak, Uram, de csak vas hull az égből. Szólj hozzám, Istenem, parancsolj hát,
Hogy egy szál karddal válasszam e pokol tüzétől örökre el az ember fiát.”
„Látod már, Arkangyal, kiderült végül, ki mennyit ér, s a leckét hogy tanulta meg,
A gyermekeik azok, a legféltettebb kincsük, imaként szálltak fel, s jöttek veled,
Sor nélkül, azonnal bebocsájtást kérve, csak elém áll mind és én hallom szavát”
Ezt mondja az Úr, míg megsimítja óvva a gyermekek hamutól szürke haját.
Nem hagyom el őket, túl magas az ár mit fizettek érte, s ez elfajult már.
Elegen vannak itt gyermekek, hősök, a Föld nem a holtakra, élőkre vár.
Látod azt a gólyát, jó jel ez nékik, háború van, ő mégis a fészkére száll.
Értük harcolok és küzdök majd én is, add hát a fegyverem, az egyenruhám.”
A félelmet s vele a fájdalmat újra megbélyegzi százszor a rémült világ
Ezernyi gyermekszem tekint az égre, s köröző hollót lát ott: a halált.
Rémült kis angyalkák sétálnak az égen,
S hogy lássa őket, hozzájuk leszáll az Isten.
Fordította: Timkó Tímea
Illusztráció: fh. T. L. Christianson
Ezek is érdekelhetik!
Dazai Oszamu: Fuss, Melosz! (1940) →
Bryan Stevenson: A vakok látnak →
CHRISTINA ROSETTI VERSEI KÁNTÁS BALÁZS FORDÍTÁSÁBAN →
