Fábián Tibor: Hát szervusz, apukám!*
•
Anyáék, nagy kapkodások közepette elindultak valahová. Vajon mi történhetett? Mire ez a nagy sietség? Érzem, hogy Anya izgul valami miatt. Ezért én sem tudok már nyugton maradni.
Az út alatt kezeivel hosszasan simogat a pocakján keresztül. Ettől megnyugszom kissé. Talán el is alszom egy időre. Később aztán különböző hangokat és furcsa zajokat hallok. Mi lehet ez? Ez lenne a születés, amit annyit emlegettek? Én mindenesetre csendben kuksolok és várakozok.
Jujj! Most valami egészen furcsa dolog történik! Égszakadás, földindulás! Minden mozog körülöttem és idegen hangokat hallok odakint. Néha Apa is megszólal. De jó, hogy ő is itt van! Így most én is bátrabb lettem.
Aztán valami fájdalmas dolog történik. Egy pillanat alatt eltűnik az addigi biztonságos világom és hirtelen minden más lesz. Mi ez? Hol vagyok? Vissza akarok térni Anya pocijába! Senki sem segít, ezért olyat teszek, amit még soha. Sírok! Mit sírok? Bömbölök!
Úgy látszik, jól csinálom, mert mindenki nevetni kezd, sőt újra és újra megdicsérnek.
Szóval sírni már tudok! Egy darabig abba sem hagyom, hadd örüljenek.
Egy néni óvatosan Apa kezébe helyez. Ő bátortalanul néz vissza rá, mintha az lenne a tekintetében, most vajon mit kell csinálni? Aztán egy pillanat alatt felderül az arca. Úgy érzem, mintha mindig is ismertem volna őt… A nevemen szólít. A meglepetéstől eláll a szavam. Milyen sokszor hallottam már ezt a hangot! Hát szervusz, apukám!
Apa elindul velem és hamarosan Anya mellé helyez. Hahó, Anya! Aztán hosszú perceken át nézzük egymást, mi hárman, mint akik eddig is összetartoztunk és ezután is így lesz. Mindig. Míg világ a világ…
Anya fáradt és boldog. Milyen jó megszületni, ha szeretik az embert!
*A Most már igazán nagyfiú vagyok! Mesék gyerekeknek és szüleiknek című kéziratból.
Illusztráció: A. Trifan
Ezek is érdekelhetik!
Novák Valentin: A Tunyát ne hagyjátok rám!* →
Dóczi Székely Gábor: ÚJABB SZENTENCIÁK →
Bene Zoltán: Vonatutak →
