Magyar Miklós: Émile Zola és Édouard Manet barátsága

•

Émile Zola és Édouard Manet

Émile Zola huszonhat éves, amikor az ismert tájképfestő, Antoine Guillemet elviszi az akkor harmincnégy éves Édouard Manet műtermébe. A látogatás során Zola megtekinthette a festő éppen készülő műveit, és meghallgathatta művészi fejlődésének történetét. Azonnal felismerte Manet rendkívüli tehetségét és művészetének jelentőségét, ettől kezdve pedig elkötelezetten foglalkozott a festő munkásságával: „Ebben a műteremben értettem meg teljesen Manet urat. Ösztönösen szerettem őt; ettől kezdve azonban elmélyültem a tehetségében, abban a tehetségben, amelyet most megpróbálok elemezni.” – írja Zola Manet védelmében című könyvében. Ez egy mély barátság kezdete volt, amely egészen Manet 1883-as haláláig tartott.

Zola újságírói pályája a párizsi Szalon kiállításairól szóló kritikákkal indult. A L’Événement című lapban megjelent írásai gyorsan ismertté váltak éleslátásuk és hatásosságuk révén. Amikor Renoir és Manet képeit elutasították az 1866-os Szalon kiállításáról, Zola harcba szállt értük. Kérte Villemessant-tól, a L’Événement igazgatójától, hogy írhasson a Szalonról, és hevesen védelmébe vette művészbarátait, akik forradalmi művészetet hoztak létre. Éles kritikát fogalmazott meg a zsűrivel szemben, és egyike volt azon műkritikusoknak, aki védelmükbe vették Manet-t. Zola a L’Événement hasábjain az 1866-os Szalonról írt hét kritikáját Az én Szalonom címmel gyűjtötte össze. Ebben a kötetben jelent meg az 1866. május 7-én publikált M. Manet című írása. Ez az első cikke, amelyet teljes egészében kedvenc festőjének szentelt. Ebben részletesebben tárgyalja kora művészeti helyzetét. Élesen bírálja a zsűrit, amiért egy ilyen tehetséget kizár a Szalonból, miközben korábban már elfogadták a munkáit. Zola úgy látja, hogy a zsűri inkább az akadémiai középszerűséget részesíti előnyben, amelyben semmi élő nincs. „Manet a korunk egyik legélőbb egyénisége.” –írta. Zolát lenyűgözte az új festői mód, ahogyan Manet a természetet ábrázolta, és ahogyan elutasította az Akadémia merev szabályait: „Manet tehetsége az egyszerűségből és a pontosságból fakad.” – szögezte le tanulmányban. Amikor kritikája megjelent, Manet aznap hálálkodó levelet küldött neki: „Boldog és büszke vagyok, hogy egy olyan tehetséges ember véd meg engem.” Zola megjósolta Manet fényes jövőjét. Cikkét így fejezte be: „Lehetetlen – értik, lehetetlen –, hogy Manet ne élje meg a diadalnapját, és ne tapossa el a körülötte lévő gyáva középszerűséget.”

Az 1867. január 1-én írt és a Revue du XIX^e siècle című folyóiratban Egy új módszer a festészetben: Edouard Manet címmel megjelent újabb tanulmányában ismét megvédi barátját. A cikk bevezetésében Zola kifejti, hogy Manet miért döntött úgy, hogy saját kiállítást rendez. A festő szerette volna teljes egészében bemutatni életművét, amit az Egyetemes Kiállítás zsűrijének szigorú válogatása ellehetetlenített volna. Saját tárlata nagy tömegeket vonzott, de a látogatók többsége csak gúnyolódni jött, és nem értették meg művészetét. Zola ezért vállalkozott arra, hogy elemzi Manet zsenialitását, és egy teljes portrét ad róla, hogy a közönség végre igazán megérthesse. Zola Manet életrajzának rövid ismertetésével kezdi tanulmányát, saját véleményével és közös élményekkel fűszerezve. Leírja, hogy Manet festészet iránti szenvedélye egy Rio de Janeiró-i utazása során alakult ki tizenhét éves korában, és hogy szülei nem nézték jó szemmel ezt a pályaválasztást. A festészetet Zola egyfajta szeretőként írja le Manet számára, amely teljesen meghódította. Zola párhuzamot von saját regényciklusa, a Rougon-Macquart világképével, ahol az ötödik világba – amelyben gyilkosok, prostituáltak és papok szerepelnek – sorolja a művészeket is. Manet művészeti fejlődését is elemzi: először Couture műtermében tanult, ahol frusztrálta a hagyományos normák merevsége, majd fokozatosan küzdötte le a régi formákhoz való ragaszkodást. Első olyan műve, amelyben már kibontakozik egyéni stílusa, Az abszintivó (1860).

Manet: Az abszintivó

Zola fizikailag is leírja Manet-t, hogy ellensúlyozza azt a karikaturisztikus képet, amelyet a közönség róla alkotott. Úgy véli, ha az emberek jobban megismerik az igazi Manet-t, könnyebben megértik majd festményeit is. Zola szerint Manet festészete szakít az akadémiai hagyományokkal, és a modern valóság közvetlen megfigyelésére épít: „Édouard Manet végre megtalálta az útját, vagy még inkább: megtalálta önmagát. Saját szemével látott, és minden egyes vásznán a természet új, egyedi nyelven való megformálását adta.” Zola három fő jellemzőt emel ki Manet műveiben: A színek és árnyalatok pontos visszaadása:– Manet világosabb tónusokat használ, mintha képei napsütésben fürdenének, ami derűs és könnyed hatást kelt. A kompozíció tisztasága és egyszerűsége: – Munkáit tömör foltok és tömegek szervezik, ami Zolát a japán metszetekre emlékezteti. A természetes, de kissé merev elegancia: Manet-nél érezhető akadémikus festészet eleganciájához való vonzalma is. Konklúziójában Zola megállapítja, hogy Manet festményei elsőre furcsának tűnhetnek, mert a közönség nincs hozzászokva az ilyen őszinte és egyszerű ábrázoláshoz. De ha elég időt töltünk velük, a kompozíció elemei a helyükre kerülnek, és végül egy szilárd, harmonikus egészet alkotnak – egy olyan valóságot, amelyet Manet a maga egyedi nyelvén tolmácsol.

Hogy jobban megértesse magát és könnyebben kifejtse gondolatait, Zola Manet képeinek elemzésével folytatja. A művek egészére támaszkodik, ahogyan azokat a művész saját kiállításán bemutatta. Zola szorgalmas festőként írja le Manet-t; megjegyzi, hogy az elmúlt hat évben körülbelül harminc művet festett. Ebben az összességben harmóniát talál, amely tanúskodik a művész temperamentumának őszinteségéről és erejéről: „Minden egyes festményen a művész keze ugyanazt az egyszerű és pontos nyelvet beszéli. Amikor egy pillantással átöleli az összes képet, azt találja, hogy ezek a különféle művek összefüggnek, kiegészítik egymást, és hatalmas mennyiségű elemzést és erőt képviselnek.” – írja. Zola ezután néhány fontosabb festményt elemez. Először azokat említi, amelyekben spanyol hatás érzékelhető, és bevallja, hogy ezek nem igazán tetszenek neki. Kiemeli azonban a Fiú karddal (1861) című festményt, amelyet a közönség imád a gyermek arcának finomsága miatt. Hozzáteszi, hogy Manet mindenhol elismerést kapna és meggazdagodhatna, ha ebben a stílusban folytatná a festést.

Manet: Fiú karddal

Ezután Zola olyan művekre összpontosít, amelyeket a festő „húsának és vérének” tart. A Valenciai Lola (1862) című képpel kezdi, amelyről Charles Baudelaire Lola de Valence (Felirat Edouard Manet festményére) verset is írt:

„Annyi szépség között, mely szemetekbe tűz,
Értem, barátaim, hogy haboztok elégszer;
Ám Lola de Valence szépségében egy ékszer
Váratlan bája gyúl: éjláng és rózsatűz.”

(Fordította: Tóth Árpád)

Zola ebben a festményben „a foltokkal való festés technikáját” dicséri.

Manet: Valenciai Lola

Az utcai énekesnő (1862) című festményben Zola kiemeli a művész őszinteségét és arra tett erőfeszítését, hogy egyszerűen azt fesse meg, amit lát, minden szépítés nélkül.

Manet: Az utcai énekesnő

Zola jó jelnek tekinti, hogy ezek a festmények a kritikák kereszttüzében állnak: „Ahogyan szokás, füttyök és gúnyos megjegyzések jelezték, hogy egy új, eredeti művész született.” – jegyzi meg.

Ismeretes, hogy Manet legnagyobb botrányt kiváltó festményei a Reggeli a szabadban és az Olympia voltak. A Reggeli a szabadban (1863) mintái Tiziano Falusi koncert (1509) és Courbet Fürdőző (1853) című festményei. Courbet csak utalni akart a modern élet egy jelenetére, míg Manet túl akarta ezt lépni, és nyíltan meg akarta mutatni, hogy a festmény alakjai a kortárs világhoz tartoznak. Egy hagyományos motívumot választott, de modern módon festette meg; Zola szerint ez a festmény jelenti a múlt eltörlését és egy új művészet kezdetét. A kritikusokat és a nézőket már a festmény méretei megdöbbentették. A 2,08 × 2,64 méteres kép az akadémiai szabályok szerint csak történelmi vagy vallási festményekhez illett volna, nem pedig kortárs témákhoz. Egy másik zavaró elem a stílus volt: a nézőket irritálta Manet ecsetkezelése, amely túl energikus és spontán volt, a formák laposak és körvonal nélküliek, a kontrasztok pedig nagyon élesek. Zola megpróbálja elmagyarázni a közönségnek, hogy ez egy új festészeti technika, amely – ellentétben az akadémiai hagyományokkal, amelyek megszépítik a valóságot – az igazságot mutatja meg. A legnagyobb sokkot azonban maga a téma váltotta ki kritikusokból és nézőkből egyaránt: a meztelen nő felöltözött férfiak társaságában, egy valódi helyszínen, amelyet a közönség jól ismert. Az akadémiai hagyományban a meztelenséget mindig mitológiai vagy egzotikus ürüggyel ábrázolták, de itt a nő valóságos volt, és ezért erkölcstelennek tartották.

Manet: Reggeli a szabadban (1863)

Még nagyobb botrány tört ki Manet legismertebb festménye, az Olympia (1863) láttán. Zola szerint ez Manet mesterműve, amely a festő művészetének esszenciáját tartalmazza. Manet egyértelműen Tiziano Urbinói Vénusz (1538) és Goya A meztelen maja (1790 és 1800 között) című festményeiből merített inspirációt. A kép címe önmagában véve is provokáció a kor erkölcseivel szemben, mert Manet korában a kurtizánok beceneve Olympia volt. Egyik kritikus így fakadt ki a festmény láttán: „Manet úrnak ez a műve egyszerűen botrányos!” Azt is felrótták a festőnek, hogy Olympiának, „sárgás bőre van”, hogy „szemérmetlen pózban fekszik”, és „szégyentelenül tekint a festményt szemlélőkre, egyik kezét szeméremtestére helyezve.” Még azt is megjegyezték, hogy „piszkos a lába”. Zola biztos abban, hogy bár Manet-t jelenleg elutasítják, a jövő az övé lesz: „Az ő jövője biztos; én magam sem merem a jelenbe zárni” – írta kritikájában.

Manet: Olympia

Édouard Manet: Émile Zola portréja

Hálából, amiért barátja annyiszor megvédte, Manet 1868-ban megfestette Zola portréját. Az író egy cikkében felidézi kimerültségét a hosszú órákon át tartó ülések miatt, amikor már alig érezte a tagjait. Manet nem akart semmit kitalálni, minden részletet pontosan úgy kellett megfestenie, ahogyan a valóságban látta. Zola leírja az alkotó arcán látott koncentrációt is, amely elgondolkodtatta a művészek sorsáról akiket tehetségük magányosságra kárhoztat: „Órákon át gondolkodtam a művészek sorsán, amely elszigetelten, tehetségük magányában kényszeríti őket élni. Körülöttem, a műterem falain, ott lógtak ezek az erőteljes és jellegzetes festmények, amelyeket a közönség nem akart megérteni. Elég másnak lenni, önállóan gondolkodni ahhoz, hogy szörnyeteggé váljunk. Azzal vádolnak, hogy nem értünk a művészethez, hogy gúnyt űzünk a józan észből, mert éppen az egyéni látásmódunk és temperamentumunk vezet sajátos eredményekhez. Amint valaki nem követi a középszerűség széles áramlatát, a bolondok megkövezik, őrültnek vagy beképzeltnek bélyegezve.”

Manet Guyot utcai műtermében festette meg Zola portréját. Gondosan körülvette azokkal a tárgyakkal, amik az író személyiségéhez és kettőjük kapcsolatához tartoztak.. Zola figyelmesen olvas, testtartása nyugodt, arca komoly, ami az író intellektuális természetét hangsúlyozza. Öltözéke egyszerű, ami a naturalizmus elveit és az akadémiai formalizmus elutasítását tükrözi.

Manet: Émile Zola portréja

Az íróasztalon könyvek, papírok és egy tintatartó látható. A számos könyv és a tintába mártott toll Zola írói mesterségét szimbolizálja. Az egyik könyv magáról a festőről szól, borítóján jól kivehető a MANET név.

A toll és a könyvek

A hátteret egy fal tölti ki, amelyen különböző képek és metszetek láthatók. Ezek közül kiemelkedik Utagawa Kunisada műve, ami utal a korszak japonizmus iránti érdeklődésére, amely Manet művészetére is hatással volt.

Utagawa Kunisada műve

Manet Olympiájának egy reprodukciója mintha csak megköszönné Zolának a képről írt méltatását.

Az Olympia

Diego Velázquez A részegesek című művének egy részlete a művészi hagyomány tiszteletére és az újító szellemre utal.

Velázquez festménye

Az Émile Zola portréja egy rendkívül összetett és mélyen átgondolt alkotás, amely túlmutat a hagyományos portréfestészeten. A kép nem csupán Zolát örökíti meg, hanem egy korszak intellektuális és művészeti vitáit is magába sűríti, ugyanakkor az író és a festő mély barátságának is emléket állít.

Illusztráció: Zola és Manet, kettős gravírozás (fh. Manet, Degas)