Juhász Anikó: Óceán* (versek)
*(Június 8. az Óceánok Világnapja)
*
Zajszinkron, óceán
Szétgördült egymástól
a hang és a kép,
a madár tolla külön
kazettán neszezett,
rovarok hangja
szalagokon indult
vándorútra, a
halak hangja
kádban merült alá,
majd ráúszott az
óceánra,
a világ sok állata
kezdte ismerni az
emberi bőr neszét
és a szerelőmunka
fémesen
csikorgó hangjait;
együtt voltak a teremtés
hajnalán,
majd hangjukat
fémes dobozokba
rakták, hogy ők
most már
másik végtelenbe
fussanak
szerteszét.
(Fotó: Csejtei Anikó)
*
S jött az ember…
S jött az ember.
Botot még nem
szorongatott,
s nem is kereste,
a Nap szava
elért hozzá,
de barlangba lépni
a fény nem akart,
kívül maradt,
s latolgatta magában az
ember útját:
ha felhők felé megy,
záporok haragját
vonja magára,
s az üres ábra előtte
sárcsomókkal lesz tele,
majd óceánná dagad
szenvedésének
tengere.
S jött az ember.
Botját is hozta magával,
földre ütött, gödörben
kotorászott,
az ütéshez más embert is
keresett,
kövek között
járt, terveződtek
benne a
háborúk,
s azokban már csak
ütni akart,
ütni egy iszonyút.
(Fotó: Csejtei Anikó)
*
Plakát, szomjúság
Fotós akart lenni,
s később már csak
képekben látott,
valaki pohár vizet
kért tőle, s ő az
utcai plakátról
vette le a poharat,
s belegondolta a
víz képét is,
ám halott szomszédját,
az inni vágyót,
a végső kövekig
a képtelen halál
szállította el;
a temetésen sokáig állt,
a test mellé még
odafotózta a víz
átlátszó jövevényét,
az óceánjáró
medúzafőt,
majd mozdult a sár,
képelemmé vált,
az élet időt és
formát váltott;
láthatóan
rövidebb lett.
(Fotó: Csejtei Anikó)
*
Hórákok, hőhullám
Éheznek már a hórákok is,
nem elég jeges a tenger,
gyulladni látszik az
óceán,
hőhullám zabálja a
hideg rakterét;
eddig egymással békében
voltak, mától a
harag nő bennük
a nyurga
fény alatt;
háború képződött,
és fémessé vált az élet
sok szögén;
tenger hulláma,
annak sirálya
tört darabokra;
a vértől repedt,
szálkás habokba
rendetlenség
költözött;
a fény, a hő teszi dolgát,
sikálja szüntelen a
nyelv padlóját,
nem rettentik a
rend tüskéi sem;
a testvér és barát szót
gyorsan elfelejtik,
haraggal teszik
sokan félre.
(Fotó: Mázik Erna)
*
Reggeli kép, zokni, óceán
Reggelre sem tisztul ki
minden, a dombon
megáll a sárlavina,
a madár kampós lába
a kötélbe akaszkodik,
behúzódik a gondolatok
vödrébe a szél,
a kárókatona a tó
dallamvilágára
rárepül,
a felhők depresszióval
telítődnek, a zápor az
emberrel mossa
össze őket, velük
lesznek teljesebbé
a tengerek,
fejkendőjét a fa a
járdára ejti,
a gallyak tövében
lenullázódnak az
évszakok,
se ősz, se tél…
a tavasz és a nyár
sem mutatja
önmagát,
a cipő a tükrös
tócsába
merítődik,
a zokni óceánvilága
egyre hihetőbb,
a lélek iránya a
katonás kalandpark,
legfőbb izgalma
a háború.
(Fotó: Csejtei Anikó)
*
Ezek is érdekelhetik!
Összetett tenyérrel – Ispány Marietta versei →
A válasz – Marton Árpád versei →
Kárpáti László: Kirakat (haiku-ciklus) →
