Murányi Zita: ékezet (versek)

ékezet

amikor a szavakról lekopik az ékezet
a betűk nélküle méredzkednek könnyebben
emeled fel a hangod vagy épp ugyanolyan nehéz
ha pont vagy vessző tömítené el a hangrést

csak nézzük magunkat ráfektetve arra a semmi súlyra
ami belső vízesések néma zuhataga
lelkünk mélyén belátjuk hogy halott
de régen isten is a vízcsobogásban lakott

ahogy a víz alól kimászik a szoba nedves lépteit
a parkettára borítja hínárok korbácsolják az
ablaküveget néhány élénkzöld ragacsos fűtelep
aztán befagy a jég felszínéről felszívódtak a korcsolyázók

a vidámparkból megszökött a vidámság az állatkertbe
beköltözött a kihalás veszélye látod itt álltam szédelegve ez
az a sarok lábam megsimogatta a nedves padlót
tenyérnyit szakítok a fölszáradásból itt kaptál föl hogy az ágyba cipelj

nullás bicepsszel a faliórából kiszökött a ketyegés a kávéd túl sűrű
lett a poharad nyakára fehér habot vont a cukor
a legjobb ha bennem hancúrozol és ne idézgesd folyton
Nietzschét elég ha hallgatod a lélek vízesését.

tisztaság

az éjszaka isten arca
rajta a csillagok szigetelőszalagjából
szüntelen fény csöpög mintha nyitva felejtenének
egy égi öntözőt amiben a lélek ázik
csak el ne jussunk a gázkamráig
a föld átvirrasztott éjszaka a vizeket az ég
analógiájára teremtette meg mélyen az emberbe
zárva a fölkorbácsolt hullámokból szövődik
a szerelem nyitánya amin a bőr fakérge
cserez a repedések törékenysége
átragyogja létezésed.

rádió

az ég alád zuhan
és végtelen eggyé olvadnak össze hazautak
ki gondolta hogy nem éled túl az autópályák
zümmögését a tóhoz igyekeztünk
ahol gyerekkorodban néhányszor
megfürödtél a hegyek közé ahol
a messzeség visszaverte az idegenek
szívverését a varázshegyre ahogy te nevezted
végig csukva maradt a szemed egy
másik tüdőbeteg másik belső tájat keres
magának már fogtad az angyal kezét
mindig is nehezen ment az elengedés azt hittük neked is
kinő a szárnyad de az égből szakítottál
földnyalábnak és mi éreztük úgy hogy a
sztráda fölkanyarodik a másvilágba
néhány villanásnyi csillagszilánkra
a mellettem ülő följajdult véletlenül
nyomtam meg a dudát de ez már a földút
ahol engem is betemet a fölásott múlt
ahol szintén hiába kerestelek már nem
voltál sehol percekre csontig meztelenedett
az égbolt akkor talán egy pillanatra
lelassítottam és amit a szél helyetted
újra és újra följebb srófolt valahányszor a föld
megrázkódott kikapcsoltam a kocsiban rádiót.

másik élet

milyen lenne egy másik élet a trópusokon
ahol a hús alatt leizzad a csont
ahol a pupillád halott légytetem
még kérődzik a valóságból vett pillanatfelvételeken

esténként amikor fölnézel a holdra
tudod hogy a nap is lángoló szénaboglya
a csokipapírban körömvonásnyi ábra
emlékezetet Madagaszkár körvonalára

de hétköznapi eszképizmus az is
amikor utazási site-ok online katalógusait
és csak elképzelt pálmafák alatt
borzolod valóságossá a kókuszdióhajat

elefántcsordák üvöltésére ébredsz
de ugyanúgy vonzanak párás dzsungelek
oroszlán csimpánz papagáj és a denevérek
valahogy egyre intenzívebben mint az emberélet.

vadászat

cipődnek sár szaga van és eső
lábad porladó kőzet de a vulkánok
még gőzölögnek és a rozsdabarna szőnyeg
eltakarja a rodoszi lépcsőket
meredeken ívelt szemöldököd lehet
a korlátja szíved napfény sziget
és föntről ha lenézek a tenger zöldes kék árnyalata
van tekintetedbe ágyazva darabka
nyár és őrült telek eksztázisa amikor
a fehér mészkőfalakba fölsejlik néhány
fagyott pehely majd fölmelegszel az ajtómban
az egész emlékeztetni fog egy hajtóvadászatra.