Kritika

augusztus 14th, 2025 |

Alföldy Jenő, Fodor Miklós és Vitéz Ferenc Simai Mihály »Végtelenkezdet« c. kötetéről*

*Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025

Alföldy Jenő

A Remény jegyében

Simai Mihály köszöntése kilencvenedik évében

Van abban valami mélyen megindító számomra, hogy Simai Mihály kilencvenedik születésnapját válogatott verseinek megjelentetésével ünnepli a Cédrus Művészeti Alapítvány. Simai Mihály, a Végtelenkezdet című verseskönyv szerzője nemcsak költő, hanem kiemelkedő regény-, mese- és újságíró, a gyermekirodalom avatott szerzője, szerkesztője több műfajban. Mégis a költőt szeretném az ünnepi alkalomból az olvasó különös figyelmébe ajánlani. A magyar irodalomnak ugyanis megvan az az alkati sajátossága, hogy a költészet viszi a prímet – a vezető szólamot – s az eszmeharcok idején a „zászlót” –, mégis a költősorsok alakultak legmostohábban. Simai Mihály elsősorban mint költő él a köztudatban, és a születésnapjára kiadott, Végtelenkezdet című új kötete, úgy tetszik, igazolja ezt az állítást. A közösségnek úgy állt a szolgálatába, hogy keze alól a keresztény-humanista eszmét sugárzó művek kerültek ki, és ezzel el nem avuló érdemeket szerzett. Sokáig persze „rossz pontokat” is begyűjtött a káderesek meg a különböző véleményvezérek bíráskodásából. A fő kifogás szinte a legfőbb erénye miatt érte a hivatalos ideológia részéről: a keresztény író következetesen az idealista gondolkozás szabadságáért tartott ki eszmei őrhelyén. A modern fizikai világkép is meghatározta nézeteit. Mottókban, idézetekben Albert Einsteint, Niels Bohrt, Hamvas Bélát név szerint idézi. A csillagászat és a modern teológia megfeleléseit a nagy Androméda-köd ábrájával jelzi a könyvborítón. A makro-és a mikrokozmikus szemlélet jól egészítik ki egymást az ő szemében, és Hamvas Béla összetett művelődéstörténeti eszméivel is a kozmológiai egyetemességre utal.

Az 1945 utáni magyar lírában Weöres Sándor, Rónay György, Pilinszky János, Jánosy István példájához hasonlóan ő is a kereszténység eszmekörébe tartozott és tartozik, s a diktatúra haragos éveiben, évtizedeiben mindnyájukat mellőzéssel jutalmazták.

Formaművész is vallásos eszméinek sugallatát követve vált Simaiból. Keresztény költőként lírája a hazai és külföldi modernek stílusáramlataiból okulva haladt. Aforisztikus, lényegre törő, néhány soros gondolati költeményei a keresztény elveknek megfelelő fogalom- és jelképtár jellegzetességeit viselik magukon. Megújult frissességgel tud szólni a jézusi messianizmusról, és arról, hogy a Szeretet azonos Istennel. A bibliai tanítások egyeznek a buddhai szeretetelv mélységes távol-keleti filozófiájával és költőiségével, éppúgy, ahogy Assisi Szent Ferenc vallásossága közös gyökerű a reneszánszban kivirágzó esztétika világosságával. A görög sírköltészetből származó epigramma, a japán haiku és más miniatűr műformák állnak legjobban kezéhez, de nagyobb kompozíciói közt is vannak igen becses darabok, melyeken észrevenni vélem a Nyugat nemzedékeinek jótékony befolyását. A reá ható Ady szimbolizmusa, Babits objektív lírája és platóni filozófiája, Kosztolányi zeneisége és megannyi nyelvi bravúrja, vagy Pilinszky mély lelkisége örömmel tölti el Simai avatott olvasóit, a szép magyar vers szerelmeseit. Reneszánsz című költeményéből idézem: „Legyek minden életek élet-láza, / aluvó magvak égre-törő álma!” – ez egy huszonegyedik századi Ady Endre hangján szól. Ugyanebben a versben olvassuk ezt is: „létakarat-hárs.… életöröm-mályva…/ jázmin-mámor… harangvirág-hozsánna… // lássam a sötéten lehulló esték / árnyain át is a Lét tündértestét…!” Ezzel Tóth Árpád Az árnyból szőtt lélek és Esti sugárkoszorú című, éterikus versének zeneiségét és festőiségét hozza szívközelbe. A költemény Kosztolányi boldog-szomorú dalait visszhangozva zárul, s a nagy nyugatosokra oly jellemző szinesztéziával egy cseppnyi humort ejt a műbe, mely könny is lehet. Az olvasó közvetlen megszólításával készíti elő a szimfonikusra hangszerelt akkordot: „S bár egyre mélyebb rajtam az Idő-seb, / sosem legyek öregebb, – csak idősebb…! // Mi mást kérhetnék születésnapodra? / Neked is újjászületést naponta…! // az Örök Létezésre hangolódva, / égi szimfóniák akkordjaként // visszhangozzuk az Embernek a Fényt!” A Reneszánsz verscímet én úgy értelmezem, mint a Nyugat folyóiratnál otthonossá vált keresztény szépségeszmény „újjászületését”, és ennek nemcsak a katolicizmusban van tekintélyes helye. Az orgánum a felekezetek fölötti humanizmust képviselte, a vallásos lírától a poétikai minőséget várta el.

Simai Mihály tudja, amit a huszadik századelő nagyjai tudtak az anyagtalan, éteri minőségről. Tudja, akárcsak a föntebb idézett Tóth Árpád, hogy mi az „árnyak teste”, s hogy mi „a dolgok esti lélekvándorlása”. Azt is tudja, amit Pilinszky János tudott, hogy miért „irgalmatlanok a csillagok”, és hogy a görög mitológiától ihletett Babits nyomán miért írja Feltámadás című miniatűrjében: „(„.) csak arra kell erő, / hogy elhidd / ez a rád nehezedő / sziklakő / egy mozdulattal elgörgethető”. A materializmus messzire esik Simai Mihálytól. Az ő idealizmusa a hit, a szellemiség és a lelkiség tartományaiban is ihletként működik, és művészi hatást kelt, amely az istenfogalomból táplált szeretetelvűségből és megváltástanból szabadítja föl költői energiáit. A születési éveihez közeli „háborús nemzedék” elnevezés Rákos Sándortól ered, mely egyúttal a „negyedik Nyugat-nemzedék” és az 1945 és 1948 között működő Újhold-líra neve is. Simai Mihály, némelyik versében Rákos Sándor lelki rokonának tetszik. Rákos is a létszerelem rajongója volt, és úgy érzem, ebben egy húron pendültek. „Mi ez a gyötrő nyugtalanság / mely negyven évvel sem lohad?” Ez a Rákos-idézet a mostani Simai-kötet verseinek mottója is lehetne. Az egzisztencializmusban kulcsszóként szerepel a félelem. Ez és a remény a megfeszített gordonkahúr szenvedélyességével rezeg mindkettőjük verseiben. Az ihlet mint szenvedély megőrzi biológiai és erotikus indíttatását, miközben lelki-szellemi sugallatként is működik.

Simai Mihály gyakran megszólaltatja a modern fizikai világképből származó tudományosság fogalmait. Mondanom sem kell, hogy ezáltal Nemes Nagy Ágnessel is harmonizál. Simait úgy képzelem el, mint a Remény képviselőjét. Ő is megszenvedi azokat a fájdalmakat, amelyeket a lét és a tudat egymás ellen fordulása okoz az emberiség lelkületében. A kötet egyik érdekességének tartom azt a szolid hangnemben kezdeményezett vitát, amelyben Simai Márai Sándor keserű kifakadására válaszol. Márai szerint a Remény mindig vak. Simai azokkal a gondolkodókkal tart, akik vallják, hogy a remény hal meg utoljára, és vak remény nem létezik. Nem akarok döntést hozni a két kiválóság nézetkülönbözésében, de két másik modern költőnk életművében is szerepel a vak remény, vagy annak szinonim változata. Az egyik Nagy László négysorosa, A vak remény, Az utóbbi hasonló terjedelmű verse, az Ama kései…Így hangzik: „Ama kései, tékozló remény, az utolsó / már nem a földet lakja, / mint viharokra emelt nyárderű, / felköltözik a halálos magasba”. Én nem tudnám elvetni egyiket sem, A hazai líra hangadóinál – olykor tudós szakértőinél is – gyakran találkozom azzal a nézettel, hogy a magyar költészet még a huszadik században is szegényes a gondolati lírában. Olyan. jelentős mesterektől olvastam-hallottam ezt, mint Határ Győző, vagy mint az ugyancsak széles látókörű Tornai József. Ugyanakkor annak is kortársi szemlélője lehettem, hogy filozófiai ihletésű remekművek születnek Illyés Gyula, Kálnoky László, újabban Markó Béla, még újabban Babics Imre költői műhelyében. Most megerősítenek Simai versei abban az észrevételemben, hogy az elmúlt évtizedekben sokat erősödött a gondolati költészet. Ugyanakkor a modernséget érthetetlennek tartják. Simai verseinek intellektuális töltése, „tartalma” például még nem tudatosodott eléggé a líra híveiben, ahogy Tűz Tamásé vagy Böszörményi Zoltáné sem, utóbbinak lírája mostanában, repatriálása óta bontakozik ki növekvő arányban.

A költészet tárgyául gyakran választ képzőművészeti tárgyat. Csontváry művészete például mély nyomot hagyott lelkületében. A kötet egyik nagy erősségének tartom a vizuális művészettel és a zenével fenntartott kapcsolatát. A festőbarátainak ajánlott Teremtés-meditáció az egyetemes Lét alapfogalmait sorolja a bölcseleti, kozmológiai és művészeti ellentétpárok haladványában, Olyanokban, mint a Fény és Árnyék, a Tenger és a Föld, a Magas és a Mély, az Élet és Halál, vagy a könyv címében már megjelenő Véges és Végtelen dialektikus párosa. Strófáról strófára nemet mond e fogalmi dialektikára, a fogalmi párok ellentétességében ugyanis szerinte nem lehet elérni az Isteni Lényeget, a filozófia nyelvén mondva a Logoszt. Ezeket a hol fizikai, hol metafizikai fogalmakat voltaképpen szeretné visszaadni a Világegységnek. Elvet mindent, ami kaotikus vagy a nihil felé tart. Mert minden egyszerre kezdet is, végződés, és mindaz, ami benne van ebben a szinte gyermekien egyszerű és tiszta képletsorban.

Simai Mihály költészetében egyedi jelenségnek tartom. hogy nemcsak intellektuális, hanem spirituális téren is újszerűt hozott a magyar lírába. Vallásossága megnyerő, szembenéz ő is a legmélyebbről feltörő kételyekkel, kísértésekkel, és verseinek nagyobb részében a Hit, a Remény és a Szeretet lovagjaként csap le a gonoszra. Eredendő hajlam nélkül, puszta elhatározásból ez aligha volna lehetséges. Úgy tetszik, Simai „spekulatív” gondolatait lépésről lépésre megelőzik az ösztönvilág lelki tényezői, például a képzelet, a vágyképek, az álom- és emlékképek, vagy a szinesztéziákban meglevő áthallások, asszociációk. Ezek transzformálják költői ihletté „létmeditációit, látomásverseit, misztériumait” – hogy ismét a verseskönyv alcímének szavaival éljek. Lírai szókincsének java a vallásos, vallomásos, misztikus – és ugyanakkor a mindennapi ember egyszerűségével és alázatával szólal meg. Csak egy ellentétpárt merészelek hozzátenni a versben meglevőkhöz: az Én és a Nem-Én kettősét. Simai Mihály Stefan George észjárásához áll közel: vagyok az egy, vagyok a kettő, vagyok a minden. Ebben egyesül a lírai szubjektum és a lírai objektum, amit a Végtelenkezdet is kifejez.

Eszmetörténeti szempontból ez azzal egyértelmű, hogy a keresztény hit az ő számára nem probléma, hanem megoldás. Akkor is, ha verseiből gyakran kiderül: a misztérium szó például a Titkok Titkainak, a világegyetem legnagyobb Talányainak gyűjtőfogalma. Kételyek marcangolják a sziklaszilárdan hívő gondolkodókat is. A mélyen hívők ismerik legjobban a „sátán” kísértéseit. Sokat elárul Simai poétikájáról, hogy számos költeményének szavait közvetlenül Istenhez intézi, mint az imát az Ószövetség alakjai, köztük a szent együgyűek, vagy mint a gyerekek. Simai számára nemcsak vallásos lelkigyakorlatok – többek annál. Isten létezéséhez, úgy vélem, az emberek nagy részében nem fér kétség, de a világ dolgai, melyek alatt roskadozunk, állandóan megújuló erőfeszítéseket igényelnek tőlük, tőlünk. Eközben fölkészülünk arra, hogy a Teremtésnek a túlsó oldalához, a teremtett és elrendeződő dolgaihoz hasonuljunk. Teremtményekből mintegy teremtőkké válunk a magunk szerény, de reményteljes oldalán. A nagybetűs Remény pedig fontos eleme Simai költészetének. Az Eszme megújul, mint a művészi szépség a reneszánszban, és mindenben, ami az általános létreményt szolgálja. E megújulást híven kifejezi az, hogy a Végtelen és a Kezdet gondolatszerkezetében az ellentétes fogalompárok azonosulnak, egymás metaforái lesznek.

A Végtelenkezdet verseinek sok közük van az imádsághoz, amely lehet egyetlen, mélyről fölfakadó fohász, himnikus és rajongó hálaima, de lehet kesergő zsoltár és átszellemült prófécia is. Az esendő embernek az életérzését, lelki kondícióját befolyásoló fogalma lehet az Öröklétről, ezért csak egy szűk határig bírja elviselni halandóságának tudatát. Simai Mihály ezt jól ismerte föl, amikor idealista filozófiai gondolkodásának megfeleltetett létköltő, a lélekköltő és a megváltásköltő meredek útjára lépett. A Hit, Remény, Szeretet hármasságából a Reménnyel foglalkozik legtöbbet, és ez a törekvése az esztétikai Teljesség megvalósulásában ölt testet. Világi (vagyis nem egyházi) ember lévén, nem kapaszkodik dogmákba, de a lírai katarzisban megsejteti a titokzatos létparadoxonon való fölülkerekedés lehetőségét. A létparadoxon abból a szorongásból ered, amely az életidőnk végessége és az egyetemes, „örök” lét közötti feszültség feloldhatatlanságából keletkezik.

A filozófiai gondolkodásban otthonos Simai Mihálynak A mulandóság maszkja című nyolcsorosa így hangzik: „Világtalanok mért vagyunk / minden nem látható világra…? // Ha ez a test csak árva lárva, / túl rajta mért nem láthatunk…? //A mulandóság maszkja szét- / foszlik… széthull alvadt rögökre – / halk lélekhangon énekel / egy sohaszárnyú Mindörökre…” A Miatyánkra (Pater noster) utal itt. Az imádság zárszava (mindörökkön örökké, ámen).

Ma világszerte tapasztaljuk a kereszténység visszaszorulását, de érzékeljük a hit iránti sóvárgást és sajnos a vakhit jeleit is. A „sátán” pótneve valószínűleg a nihil, illetve a démoni közöny. A lélek tisztulásához rengeteg segítséget hoztak a tudományok és a művészetek, de nem lettek elvtelenek. Remélhető, hogy a felvilágosodással együtt a hit is erősebb lesz a jóakaratú emberekben. Simai Mihály számomra ilyen emberképet alkotott meg életművében.

A kötetben találkoztam ezzel a kifejezéssel: A Vízöntőkor hajnalán. Ezeket a címszavakat a hatvanas évek végén olvastam Tamkó Sirató Károly hasonló című válogatott verseinek födelén. Tamkó Sirató Károly egyik legkitűnőbb követője volt Kassák Lajosnak, a magyar avantgárd atyjának. Korunk Simai Mihály szerint ma is a „vízöntő-kor” csillagjegyében áll, és szerinte is a Remény és az Újrakezdés csillagjegyében állunk ma is.

Úgy legyen.

Fodor Miklós

A végső kapu felé vivő mámoros életszerelem lépcsőfokai

„igen barátaim! – ez a költészet
a magukat-meg-nem-adó csodák!”
(Simai Mihály: BALLADA A KÖLTÉSZETRŐL)

A kötet világképéről összefoglalóan

Ha a költészeti alkotásokat lelki és társadalmi szerepvállalásuk szerint a szórakoztatás és a szentséggel telítés két végpontja közötti skálán szeretnénk elhelyezni, akkor Simai Mihály Végtelenkezdet című kötete bízvást a szentséggel való telítés legfelső lépcsőfokára kerülne. A versek hangulatára döntően a mámoros, ujjongó életszerelem jellemző, a halálra, mint megsemmisülésre, a romlásra, reménytelenségre mondott extatikus NEM!, valamint a kétség kísértő mélységei fölött határozott léptekkel és győztesen táncoló hit abban, hogy a Végtelen jelen van a végesben, hogy a lélek ösztönszerűen sejti-tudja ezt, e sejtelem-tudat pedig megerősíti a hit-tudatot, hogy a halál nem csupán valaminek a vége, hanem egyben valami végtelenül nagyobbnak a kezdete is.

Ha az érzékelés-érzelem-gondolkodás-sejtelem-törekvés öt elemű mátrixát használva azt kérdezem, melyik lelki lét-kapcsolódás milyen mértékben jellemzi a költő ezen verseit, akkor a következőket látom arányokat és jelentőségeket sorrendbe szedve: Az érzékelhető világ részletei alig jelennek meg, szinte csak ugródeszkaként használja őket a költő. A gondolkodás egyik fő eleme, az elvont fogalmak használata megjelenik, másik fő eleme, a gondolatmenet nem jellemző. A sejtelem hitté erősödik: a lírai én hisz a Titokzatosban, a Hihetetlenben: ez jelenti egyrészt azt, hogy számára létezik az Örök-Végtelen Birodalma, másrészt azt, hogy a halál után lelke (és mindenki más lelke is) ebbe a Birodalomba fog megérkezni. Az érzelem minden egyes vers esetében magas hőfokon, olykor extázisig hevítve ég. A törekvés talán a legfontosabb lelki funkció, hiszen a lírai én legfőbb motivációja mindenkor az a vágy, akarat, mely döntően az élet csodálatán keresztül a Végtelen Szeretet Örök birodalma felé repíti.

Ha a költői törekvést megkísérlem egy lépcső fokaival és e fokokon feljebb és feljebb vivő lépésekkel szemléltetni, akkor a következőket mondhatom:

lépcsőfok (vagy talajszint): a világ természetes tapasztalata, mely a megítélhetőség sokféleségében áll az emberrel szemben, aki megalkotja világképét. „Nézek a búcsúzó fecske-seregre, / gyönyörködve és keseregve. / Velük vagyok és velük érzek, / akárha egy lennék közülük.” (FECSKE-FELHŐ)
lépcsőfok (lefelé): az ember vaksága, közönye a lét, az élet csodaszerű mivolta irányában. „közönybe-kövült világ”. (A REJTELEM RÓZSÁJA)
lépcsőfok (lefelé): ’a hit, a remény nem igaz, az ember sötétsége orvosolhatatlan, aki racionális, az reménytelen’ – ezzel a hamis, de érettnek tűnő nézettel találkozik az én: „saját hite kristálytalapzatát / tiporta porrá most a gyűlölet / gonosz mámorában a sokaság” (HÚSVÉT) „Márai Sándor szerint: „Nincs nagyobb titok a Földön, / mint az emberek vágya Isten után. / Nincs szomorúbb vágy, és nincs reménytelenebb.” (MINDENNAPI MISZTÉRIUM)
lépcsőfok (a mélypont): ’nincs Isten, nincs végtelen és örök, a lélek nem halhatatlan, nem támad fel, az emberiségnek sincs egy lehetséges, jövőbeli jó állapota’ – a (gyermeki?) hitektől való megfosztódás csalóka megkönnyebbülés-érzettel jár. „Mikor a vak világ / szembe-rohanvást / elvakított, / elvette tőlem az Istent, / –––– hogy érezhettem azt a vad / megkönnyebbülést, / mint akit / megszabadítottak valamitől…?!” (MIKOR A VAK VILÁG)
lépcsőfok (a fordulat): a lélek úgy dönt, nem-et mond a rosszra, a sivárságra, hamisnak bélyegzi a reménytelenséget, dacol minden lehúzó ténnyel és nézettel, hívén hisz újra. „Üzenem a Homoknak: / győztes mégsem lehet! / Ti nem fogjátok föladni…! /– A sivatag felett / én legmerészebb álmom / felhőzi már az eget… / Tisztító vihar készül” (A KITAGADOTT TENGER)
lépcsőfok (felfelé): istenhittel lelkében az én a kozmoszra és benne az élet jelenségeire ujjongó csodálattal akar tekinteni. „Legyen a szemem szépség-ittas, / megcsókoljon érte az Élet! / Óráról órára, percről percre / bűvöljön el a létezés szerelme…! /Legyek minden életek élet-láza, / aluvó magvak égre-törő álma… / létakarat-hárs… életöröm-mályva…/ jázmin-mámor… harangvirág-hozsánna.” (RENESZÁNSZ)
lépcsőfok (felfelé): az élet csodálatát oly hőfokra hevíti magában a lélek, mely tovább nem fokozható. „Merüljek el a színek, illatok, táncoló lombok és lebegő indák, szárnyak és szirmok, zengő fények és fénylő hangok életlázas forgatagában, az Erő és Küzdelem, Fellobbanás és Ellángolás, Elmúlás és Újjászületés, Létakarat és Életteljesség önmagát sokszorozó és pusztító, ölelő és ölelve fojtogató elementáris szövevényében!” (UTÓHANG A REJTELEM RÓZSÁJÁHOZ) „Éreztem, hogy elveszek ebben a mélységben. És nem tudtam nem szeretni ezt az elveszést… Láttam, hogy merül el benne a szobám is, a házunk, az utcasor, a város, a folyó…” (A REJTELEM RÓZSÁJA)
lépcsőfok (felfelé): hitbéli bizonyossággá erősíti magában a tudatot: a Végtelen jelen van a végesben, az élet szépsége a transzcendens Legnagyobb Szépség előlege. „Ránk nagy talány / bizonyossága vár: miénk / a végből nyíló Végtelen!” (ÖRÖK SZÖVETSÉG)
lépcsőfok (felfelé): a Végtelen és Örök belép a világba, ezzel biztosítja az utat a lelkek számára, hogy az Ő birodalmába léphessenek. Ennek kifejezője Jézus, aki nemcsak az egyes lelkeket szabadítja meg a ’halál, mint semmibe nyíló kapu’ hamis hitétől, hanem földi reményt is táplál a Szeretet Országáról, melyet áldozatával, feltámadásával és majdani visszajövetelével ígér. „hittel hiszem, hogy miénk lesz a menny: / nekünk adja a Krisztus-gőzelem! / –––– Királya az Égnek a Földre leszállt, / és megzabolázta a halált.” (ÖRÖK SZÖVETSÉG)
lépcsőfok (elragadtatás): a felfokozott életszerelem tetőpontján hitbéli, mámoros bizonyossággá érik a tudat, hogy a halál nem a megsemmisülés kapuja, hanem az Öröklét és Végtelen felé nyíló angyali kapu, mely anyaian várja az átlépőt. „Édesanyám suhan mellém: „Ne félj…! / Imádkoztunk, hogy végre hazaérj…/Ami most tárul, ami körbe-vesz: (…) A Szeretet-Végtelen kezdete ez…!” (LEGESLEGVÉGÜL – SALÓME)
lépcsőfok (visszatekintés): költészetére rátekintvén a költő tudatosítja, hogy amit verseibe kódolt, minden időben képes lesz arra, hogy megszólítson, ébresztgessen, biztasson, a véges tudatban, a tudattalanban, az ösztönben rejtőző Végtelen Szeretet sejtelmét, a hitet, a reményt, a harmóniát felhevítse. „Az én tudatom a te tudatod minden / Tudatalatti és a Kollektív Tudat / lehetetlent-nem-ismerő nagy közös / HARANGJÁTÉKA – ez a költészet”. (BALLADA A KÖLTÉSZETRŐL)
lépcsőfok (eltűnés a kapun túl, nincs többé lépcső): a Végtelen birodalmának kezdete, ide természetesen nem jut el, innen nem hoz hírt a lélek, csak képzeletben és gondolatban. „Az Élet nevű Misztériumjáték különleges szépsége, /hogy a végén a Vég csak felvonásvég. / A Misztérium kiteljesedése következik, / azaz a VÉGTELENKEZDET.” (Felvonásvég)

E lépcsőket a kötet egészéből elemeztem ki. Így együtt egyetlen versben sem szerepelnek. E fokok súlya, aránya nem egyforma: az első négy lépcsőfok csak említésszerűen, mint az elrugaszkodások talaja jelenik meg, a versek szinte kivétel nélkül az emelkedésről szólnak, és szinte mindegyik a lét-szerelem, mámoros lét-csodálat valamilyen fokozatán áll vagy felfelé mozog. Találhatók olyan hosszabb költemények is, melyekben több lépcsőfokon halad át a lírai én. A következőkben elemzés-értelmezés alá vonok két nagyobb lélegzetű verset, melyekben – úgy vélem – Simai Mihály kötetének világképe a maga szinte teljes érzelmi, gondolati gazdagságában és extatikus lét-túllépés felé törekvésében kibomlik. Az első főszereplője egy rózsa, aki megidézi a női teljességet is, a második főszereplője a bibliai Salóme, aki – némileg átértelmezve az eredeti történetet – a gyönyörteli és varázslatos Élet megszemélyesítőjeként táncol az olvasó lelki szemei elé.

A rejtelem rózsája

A fenti címen közölt prózavers rózsája egy „különleges szépségű” nőtől valóságosan kapott virág. Az adományozó máskülönben érdektelen, a vers elején is csak az ellentét miatt fontos: „Maga a rózsa nem is volt különleges.” Hét nap történését írja meg a költő, mely az érzékelés szintjén semmi egyebet nem tartalmaz, mint e rózsa szirmainak kibomlását és lehullását. A figyelem fókusza arra a misztériumra kerül, melyet a költői-misztikus szemlélet ebben a hét napi történésben megél és elgondol.

A kezdetben semmi különöset nem mutató rózsa ténye, megkapásának, vázába tevésének hétköznapi eseményei valamint a lakásban zajló természeti történés kibomlástól sziromhullásig – az érzékelhető világot mint első lépcsőfokot idézi. „Ki se néztem volna belőle, milyen elképesztő dolgokra képes” – olvasom, és itt felsejlik a második lépcsőfokra való lelépés lehetősége, mely elvezethetne az ártatlan és természetes létérzékeléstől egy, a világot kissé leértékelő szemléletmód felé. De ez csak kósza pillanat, melyet szinte azonnal cáfol maga a rózsa és a rózsát szemlélő lírai én egyaránt. Az egész vers-történés felfogható a vak vagy közönyös életszemlélet érzésdús cáfolatának: „Micsoda harsány lázbeszéd ez a közönybe-kövült világhoz…?” A rózsa kibomlása az Élet és a nőiség teljességének lesz felmutatója, akár az úrfelmutatás egy misén. E teljesség-kibomlás három nagy stádiumból áll: „virulás-sugárzás”, „hervadás”, „hervadhatatlanság”. A legutolsó stádium megjelenése már az élet halállal végződő történetén is túllép valami rejtelmes felé, ami nem hervad el. Ezen stádium megjelenése miatt éli meg költő és olvasó a történést az Élet „misztériumjátéka”-ként.

A rózsa kibomlása a vers-történés egyik szála, vele párhuzamosan – és nála jelentőségteljesebben – a szemlélő is bejár egy szellemi utat. Kezdeti, halványan leértékelő hozzáállása – „nem is volt különleges”, „ki se néztem volna belőle”, „nem ígért sokat, csodálatosat” – már a kezdet kezdetén tartalmaz egy rejtőzködő, tudattalan várakozást valami többre: „tudat alatt mégis vártam, mint ahogy mostanában mindig, minden pillanatban várok valamit”, „cáfolatát annak, amiről legtöbb szó esik legmélyebb csöndjeimben”, „antennáim szinte maguktól állnak be erre a hullámhosszra”. Ez a rejtőzködően jelen levő várakozás valami többre – ami csodaszerű, ami olyan mint egy „fényvillanás”, mint egy „örömzene”, mint egy akkord a „létezés szimfóniájából”, mely „varázsütésre” csendül fel –, ez az, ami alkalmassá teszi a lírai ént arra, hogy a rózsa egyébként szokványos kibomlásában nemcsak meglássa az élet lángolását és misztériumát, hanem ezzel párhuzamosan, képzeletben – szinte összefonódva a rózsával, aki a női teljességet is jelenti számára – extatikusan felkapaszkodjon a létigenlés legmagasabb lépcsőfokára. A rózsáról ír a szerző, ám ekkor a rózsa már sokkal több önmagánál: egy lelki archetipikus kép, egy istennő: „föllángolt az arca, mert meglátta, fölismerte önmagában az édent, annak ittfeledett emlékét ezen a földön: ahol mindenki számkivetett, kiűzetett, csak Ő nem. (…) Nem, ő nem féli a halált. Arcába vágja szépségét, mint egy kesztyűt…”

A rózsa kibomlása, hervadása, sziromhullása: a „gyönyörök kertjét idézi, a szerelmet kiáltja”, sőt, „a halált is az Élet ünnepévé tudja tenni” – ez az élet csodálatos maximuma, de még nem misztérium. Mi hát a misztérium, miért nevezi a költő „rejtelmek” rózsájának a rózsát? A misztérium mindig Isten megjelenése az érzékelhető világban, Végtelen a végesben. Ez már nem az érzékelt rózsában van, ez már a költői lélek kivetítése: a költői extatikus szem látja meg az „édent”, a költői szellem tudja csak 39-ig számolni a szirmokat, a költői kéz írja a borítékra a „dőlt nyolcast”, a költői szó mondja ki végül elragadtatottan, megbűvölten, elveszve a rózsa okozta mindent felemésztő tűzben a vers utolsó szavait: „Ó, te Végtelen Rózsaság! Te Rózsa-Végtelenség…! Mit akart veled mondani az Isten? És mit akar velem mondatni Rólad?”

LEGESLEGVÉGÜL – SALÓME

Ahhoz, hogy Simai Mihály Salóme-ról szóló versének megrázó szépségét átélhessük, kiinduló alapját, az eredeti bibliai történetet le kell egyszerűsítenünk arra a lényegi lét-drámára, melyet elénk tár a költő. Ki kell hagynunk Heródes és Salóme üzletkötését, melyben a király felajánlotta a tetszőleges ellentételt a lány táncáért, aki ezen a könnyelmű ajánlaton felbuzdulva a vérfagylaló árat keresztelő János fejében jelölte meg. Elmehetne a költői értelmezés és ábrázolás morális, vallási, politikai, sőt, naturalisztikusan horrorisztikus irányokba egyaránt. Itt azonban éppenséggel ezeket a lehetséges, sőt, adódó irányokat kell a befogadónak kizárnia ahhoz, hogy az eredeti művészi szándék szerint értse és élvezze a verset.

Csak három szereplő jelenik meg az eseményen: Salóme, aki táncol, keresztelő János, akivel a költő (és a befogadó) azonosul, és aki e táncot nézi, valamint a Király, aki a halálos ítéletet kimondja. Salome az Élet gyönyörűségének megidézője, keresztelő János az élete végéhez közeledő emberé, aki a tánc látványába teljesen belerévül, a Király pedig az ítéletvégrehajtó, aki talán az élet kegyetlen törvényeinek metafizikai őreként nem engedi az egyedeket, itt és most a vershőst, vég nélkül élni.

A versben a lírai én (keresztelő János) nézi Salóme táncát, és miközben nézi, felhevülten, sőt, egyre felhevültebben beszél hozzá. Beszéde végig dithürambikus, dicsőítő beszéd, mintha az Élet istennőjéhez szólna. E hevület, e szent életmámor a szöveget ritualizálja: a ritualizáltság elsődleges kifejeződései az imamalomszerű ismételgetések és a teremtő bőséget kifejező halmozások. E beszédmód a közepesen hosszú vers utolsó tizenkét sorában változik csak meg, de itt már véget ért a tánc, és a lírai én a tánc utáni, a halál kapuján túli létállapotot előlegezi képzeletével és gondolataival. A vers a 6-7-8-10. lépcsőfokokat járja be – már ha elfogadjuk e lépcsőfokokat értelmezési keretként –: az élet szerelme a kezdet, ez fokozódik a végletekig, az abszurdig, megtörténik a felismerés arról, hogy a véges élet gyönyörűsége hordozza a Végtelent (eredetét), majd utolsó lépcsőfokként megjelenik maga a Végtelen dimenzió is, mely a lírai ént várja.

Most pedig hallgassunk bele Simai Mihály ősi zeneiséggel zengő, himnikus világába! A hatodik lépcsőfokon állunk, ahol az Élet csodálata kibomlik, és a lírai én azt üzeni, ’mégmégmég!’, ne maradjon soha abba, ami most történik, ne érjen véget soha az Élet lélekre gyakorolt varázslatos hatása:

Nézem a táncod… nézlek, nézlek,
téged, te gyönyörű Salóme-Élet…

az irgalmatlan csillagok alatt
ezer és egy napig csodáltalak,
ezer és egy nap néztem táncodat,
ezer és egy nap forgó fátyladat,
a csípődet, a válladat, a melledet…
(…)
soha ember nem volt szerelmesebb
és szomjasabb…!

Táncolj, Salóme! táncolj, táncolj!

Innentől egyre inkább már a 7. lépcsőfokra hágunk a költővel együtt, ahol a felhevített életszerelem kitágítja, történelmi léptékűvé teszi a lírai én időhorizontját, a szédületig, elragadtatásig lendíti, már-már biológiai szintekig átjárja mindenét. Abszurd módon még a tudat, hogy éppenséggel a csodált Élet követeli a halálát, még ez sem lelohasztja szerelmét, sőt, szebbé teszi:

Már úgy lehet, hogy ezredévek
óta csak nézlek… nézlek… nézlek
téged, te végzetes Salóme-Élet…
(….)
forgó, örvénylő, szédítő tánc,
ragyogás, mámor, elragadtatás
–––– és dühödt vágy és sugárzó remény ––––
(…)
s MOST, mikor már sejtjeim úgy imádják
talányos tested minden porcikáját
–––– MOST KÉRED A FEJEMET A KIRÁLYTÓL…?!
(…)
most, éppen most, csak még szebbnek látlak…

–––– Táncolj, Salóme, táncolj, táncolj…!

Ezután a 8. lépcsőfokra lépünk, ahol a földi gyönyör fokozhatatlan tetőpontján megjelenik a túli, a Teljesség, a Rejtelem, a Titok, a Csoda, az Örök. Egyben megérkezünk a végzetes drámai pillanathoz, amikor a halál bekövetkezte a lehető legközelebb kerül a lírai énhez (keresztelő Jánoshoz), és a lehető legbiztosabbá válik. Az ítélet végrehajtójaként megjelenik a Király:

Táncolj, Salóme! táncold el nekem
azt is, amit nem érthet értelem!
a Rejtelmet, ami nem mérhető,
csak van, de ú g y v a n, mint a levegő…
Táncold azt a koreográfiát, amitől életet táncol a világ!
Táncold a láthatatlant,
táncold a titkot, a reményt, a csodát,
táncold a Lét örök varázslatát!
–––– Mért álltál meg, Salóme…? Mért nézed a Királyt?!…

A 9. lépcsőfok kimarad, Jézusra itt nem kell utalni, megtörné a folyamatot. A 10. lépcsőfokra, a halál kapuja utáni állapotba ugrik azonnal a képzelet. Megjelenik a lírai én édesanyjának képe és az asszony halálon túlról hozzá szóló beszéde, az érkezőre való imádságos-óvó transzcendens várakozás és néhány léten túli tökéletességre utaló fogalmi kifejezés: az Ítéletből „Kegyelem” lesz, a Király „Minden Életek Királyává” válik, a gyönyörteli de múló életből nagybetűs örök „ÉLET” lesz, a szerelemből „Szeretet-Végtelen”, a mulandóságból „Öröktől-Van-Örökre-Lesz”:

…Ha majd a vén hóhér a véres tálcán
fölmutatja a levágott fejem ––––
te csak nevess, Salóme, bolond szerelmemen…!
Táncolj az ifjúnak, táncolj a szépnek…
táncolj, te élhető, te élhetetlen Élet!
De én, a meztelen didergő lélek
ott is még, akkor is reménykedem,
lesz ébredés még és lesz Kegyelem ––––
–––– mert Minden Életek Királya int…
a kapus-angyal hozza kulcsait…
Édesanyám suhan mellém: „Ne félj…!
Imádkoztunk, hogy végre hazaérj…
Ami most tárul, ami körbe-vesz:
A Szeretet-Végtelen kezdete ez…!
Halálos szerelem volt, elégetett az a lenti,
itt maga az ÉLET tanít majd – végtelenül szeretni.”

Mi a költészet?

Először engedtessék meg, hogy elmondjam, milyen összefüggést látok Simai Mihály e kötetének világképe, érzésvilága, szakrális felfelé törekvése és aközött, hogy mindez egy versírási transz-állapotban születik meg. Ha sarkosan akarok fogalmazni, akkor a következőt állítom: a versírás ihletett illetve az alkotói folyamat révült – tehát szent – állapota hozza létre azt az érzelmi hevítettséget, melyben a világ, az élet – benne a lélek a halál kapuján is túlvezető sorsútja és a rejtelemként megjelenő isteni valóság – csodaként, gyönyörűségként tárul a költő és az olvasó elé. A művészetakarat e sajátos, misztériumra nyitott létérzékelés királyi útja. A költő-olvasó-világ-Isten szellemi-képzeleti kapcsolat mindvégig érzékeny, érintésekre nyitott. Mindvégig valakik felé sugárzóan szólnak e versek, mindvégig az érezhető, hogy valaki itt egy kiemelt helyen beszél közönségéhez: a versek mondásra szántsága beléjük van kódolva. Szeretnének valamiféle – részben keresztény, részben ősi módon szakrális – lét-többletet, létérzékelési többletet átnyújtani a lehetséges olvasónak. Ez az ajándék a befogadót, a megnyílót az Élet csodaszerű érzékelése és értékelése felé vonja, terelgeti, hívja.

Mi a költészet? – tettem fel a kérdést e fejezet címében. Tizenegy választ kaphatunk a BALLADA A KÖLTÉSZETRŐL című versből. Néhányat kiemelek közülük és pár szavas kommentárral fűszerezem:

újraélesztett szív dobbanása
– ez a költészet

A költészet a majdnem-halál után születik közvetlenül. Nem ő hozza vissza a szinte már elpusztult, de még a halálnak át nem adott életet – ekkora hatalma nincs –, de amikor az életakarat visszatér a lénybe, e vers állítása szerint, a költészet nyelvén fog megszólalni. Az élet igazi, legszívszorítóbb értéke, szépsége a halál lehetőségének megtapasztalása után fénylik fel. Ami korábban megszokott, egyfajta közönnyel szemlélt élet volt, az a halálközeli tapasztalat révén rajongással teli szerelemmé hevül.

halandóba szerelmes angyal
ég-föld közt verdesése
– ez a költészet

A költészet valamiféle különös – a transzcendenciát, mitikus tudatot is magába foglaló – szerelem szülötte. E sajátos vonzódást a magasabb rendű alacsonyabb rendűbe való beleszerelmesedése szüli a költői képzelet szerint. A vonzalom két egymással szinte összeegyeztethetetlen, össze is alig találkozható létmód között hoz létre mégis-kapcsolatot. A szárny itt lényeges szimbólum. A verdesés abból a tehetetlenség-érzetből fakad, hogy bár a szerelmes túli lény kimozdult eredeti otthonából, ámde nem lelt új otthonra. Talán ez lehetetlen is… bár nem biztos. A költészet angyali lényhez hasonló lényege szerint: létállapota bizonytalan, otthona otthontalan, szerelme túlvilági eredetű, ettől nyugtalan köztes-létállapotszerű.

röptében százszor elvérző madár
– ez a költészet

Minden vers egy-egy repülés. Révülés. Minden vers kockázat. Minden vers felsebződés. Minden vers a felsebződés tudatával születik, tehát önkéntes áldozat. Minden vers az ihletett idő és alkotói-teremtői folyamat – e szent, felhevült, különleges, emelkedett lélek-állapot – fájdalmas érzetét is hozza: fáj, amikor véget ér. De a repülés, mint történés, mint emlék, mint felidézhető élmény megmarad kódolva a versekben, utalva az eredetre, a születés körülményeire. És ez a lényeg.

mikor arcodhoz odahajtja arcát a fény
mikor kezed a Létet simogatja
– ez a költészet

A verset a fény, a világ szakrális lényege is kezdeményezi és a költő is kezdeményezi. A fény, a teremtő energia, az embert keresi, az ember a létet közelíti. E közeledések óvatosak, finomak, szeretők. Innen, a létezés legmélyebb alapjaiból származó lágy, szerelmes kezdeményezések megérzései hívják létbe a verset.

az én tudatom a te tudatod minden
Tudatalatti és a Kollektív Tudat
lehetetlent-nem-ismerő nagy közös
HARANGJÁTÉKA – ez a költészet

Az én a te nélkül – és fordítva – nem értelmezhető. Az ember megszólítani és megszólítva lenni vágyik. Ha a szólítás versben történik: túlér a tudaton, lenyúl a tudatalatti mélységbe, szétterül a Kollektív Tudat, a kultúra területein. Összekapcsolja az embervilág nagy köreit, s miközben ezt teszi, teremt valami közöset. E közös valami evilági eredetűnek tűnik, ám a harang képe és hangja arra utal, hogy több is ennél. Ami zene, hanghullám, a ritmika a versben, annak végső eredete azé, Aki a harangot kongatja…

hótömb-fejed egy havas tetején
körbefordul: „ilyen hát a világ!”
amerre látsz – lavinák – lavinák ––––

s ekkor a hóból
lázasan – pirosan fölüti fejét
fut fut feléd
a szívedre kúszik
a leggyönyörűbb futórózsa-ág

igen barátaim! – ez a költészet

A költészet lényegi tette szürreális ellentétet képezve áll elénk és hatol el a szívünkig. Ott születik, ott mutatja meg gyönyörűségét, ott bűvöli el érzéseinket, ott ihlet alkotó gondolkodásra, ahol erre nem számítanánk. Ahol semmilyen tapasztalat, semmilyen racionális megfontolás ezt nem indokolná. Ahol pusztulás-pusztítás és a lehetetlen érzete uralja a létet és a szemléletet. És mégis… Megszólít, igent mond, barátjának nevez, hisz a versek

magukat-meg-nem-adó csodák!

Vitéz Ferenc

Végtelenvalóság

Lassan már négy évtizede – mikor egyetemistaként először tettem kísérletet arra, hogy értelmezzem a Mallarmé-versek világát (Valéry naplójegyzeteivel és dialógusaival megtámogatva) – többnyire kétszer olvasok el egy verseskötetet. S két különböző módon, viszont nem fedeztem még föl a szabályt, hogy éppen melyikkel kezdem. Kötetként, melyben versek vannak, önállóan és sorrendtől függetlenül „beszélő” lírai darabok; és Könyvként, ami ciklusokra és versekre van tagolva, a Beszélő szándékai szerint, s noha az olvasatok mindig új jelentést hoznak létre, a Könyv mindig egy jól azonosítható univerzumot modellez. Ebben a versek alkotta világban aztán – függetlenül attól, hogy mit gondol az Olvasó, és milyen szándéka van a Beszélőnek – a Könyv törvényei érvényesülnek.

Borges beszélt arról egy előadásában, hogy „a könyv az emlékezet és a képzelet meghosszabbítása”. Az argentin író-költő-esszéista itt nem a könyv „fizikai” részével foglalkozott, hanem fogalomként, szimbólumként tekintett rá, hangsúlyozva, hogy az élőszóval vagy a használati célú könyvekkel szemben mindig a „szent könyvek” élveztek megkülönböztetett státuszt. Borges idézi az alábbiakat: „Bernard Shaw-tól egyszer megkérdezték, hiszi-e, hogy a Bibliát a Szentlélek írta. Shaw azt felelte, hogy minden könyvet, amit érdemes újraolvasni, a Szentlélek írt. Azaz a könyvnek meg kell haladnia a szerző szándékát. A szerző szándéka esendő emberi dolog, a könyvben kell, hogy legyen valami többlet.” Sejteni véltem, hogy ha egyetlen versben is megvan a „szent többlet”, úgy az egyetlen vers önmagában is Könyv…

De nem erről akartam írni a Simai Mihály kilencvenedik születésnapjára megjelent, a Cédrus Művészeti Alapítvány által gondozott verskönyv apropóján, köszöntésemet közös gondolkodásba fonva. Illetve: mégis. Mert arról akartam írni, hogy miként beszélget velem az a Könyv, amelyben Simai beszélget az Örök Megnevezhetetlennel, aki és ami számos alakban tűnik föl a lapokon. Ekként látszólag egy próteuszi szerepjáték részese lehetek, de csak a végső bizonyosságokat (a mélység, az Emlékezet és a valóságalakító Képzelet titkait) kereső Orpheusz játssza el, hogy ő most Próteusz. S már a teljes cím részét adó műfaji alcím-meghatározások is zavarba ejtőek – vagy ellenkezőleg: pontos útmutatásokat fogalmaznak meg.

Mi más lehetne egy „végtelenkezdet” (avagy a Végtelenkezdet című Könyv) műfaja, mint a misztérium, illetve az említett alcím jelölése szerint: létmeditációk és látomásversek sora?! A misztérium visszavezet bennünket nemcsak a középkori szertartásjátékokig, hanem az archaikus ember gondolkodásáig is, aki organikus egységben szemlélte a test, lélek és szellem működését, és minden fizikai megnyilvánulást a másik kettő hatásának tulajdonított. Amikor meg akarta vetni a lábát ebben az átmeneti fizikai világban (mint Eliade is utalt erre), ásott egy kutat, és épített egy templomot, hogy kapcsolatot tudjon tartani a múltjával, és meg tudja nevezni a hitét.

A misztérium modern ember életében való hiányára is ráirányítja a figyelmet, de nemcsak a hitdeficitre, hanem a nyelvi inflációra is, a fölöslegekre, amit a gyakran emlegetett „fogyasztói társadalom” pártol. Mert ha igaza van Heideggernek, ha „a nyelv a Lét háza”, meditációnknak, imánknak, a metafizikai létezővel (avagy a Szent Másikkal) való kapcsolattartásnak akkor is nyelvi formái vannak, mikor az ember éppen „kiüresíteni” igyekszik magát. A „nem gondolok semmire” állapota akár fölkészülés is lehet a minél kevesebb szóval kimondott, de minél jelentősebb létigazságok felismerésére.

A nyelvi mintázatok és a fizikai törvények leírása között matematikai hasonlóság van – az univerzumban kell tehát lennie egy olyan elvnek, ami a tervezettséget és a szükségszerűséget mutatja; a Létezésben így az Én élete sem fölösleges, és ennek megismerése képes a káoszból harmóniát teremteni. (Persze, mi nem teremtünk, mert csak „úton” vagyunk – láthatatlan is a „Nap-úton” –, s még az entrópiának is ellentmondva haladunk a káosztól a harmónia felé.) A mindig is keresett egyetlen pont (a Kezdet) és a felfoghatatlan Végtelen éppen abban a pillanatban válik eggyé, ami már nincs is, és ami még nincs jelen.

Bergson is meditált erről, Babits és Szabó Lőrinc is, Weöres és Hamvas Béla is, de Simai Mihály is – erről mindjárt írok –, és előbb-utóbb arra jutunk, hogy a pillanatban élni (mint meghatározhatatlan pontban) egyúttal azt jelenti, hogy a végtelenben létezni (mint felfoghatatlan valóságban). Könnyebb ugyan annak az eszkatológiai helyzete, aki a Valóságot nem valamilyen objektív szabályként gondolja el, hanem minden szubjektív mozzanatot a Valóság részeként kezel, így az folyton alakul, attól függően is, hogy milyen kapcsolatba lépnek egymással ezek a valóságok. A misztériumok és a látomások valóságai, a hitbizonyosságok és a létezéskételyek valóságai. S ebben az értelemben a látomás is valóság, az emlékezet és a képzelet is, de még Krúdy (Kosztolányi által szóvá tett) soha meg nem történt dolgokra való emlékezése is valóság.

Simai Mihály Reneszánsz-ciklust bevezető (egyúttal a Könyvet kezdő) idézete Einsteintől származik – és Simai-valósággá válik, illetve a Simai-valóságot modellezi: „Az életet kétféleképp lehet élni: / vagy úgy, hogy minden csoda, / vagy úgy, hogy semmi sem az.” – A relativitás helyett itt már a reláció kapja a főszerepet. A „vagy-vagy” nem feltétlenül Kierkegaard-i – az esztétikai, az etikai és a vallási magatartásforma nem különül el egymástól, mert végső soron a „minden csoda” és a „semmi nem csoda” ugyanazt mondja (esztétikai, etikai és vallási értelemben is), mert a csoda és a nem-csoda is a teremtői jelenlétre utal.

Ez a mottó tehát önmagában is teljes Könyv, sőt a cím nélküli saját meditáció-mottó páros-könyvvé teszi azt a remény és a Végső Valóság hűség-kapcsolatáról – a remény metaforái magukba foglalják az Isten–ember viszony (másképpen: a Teremtő–teremtett vagy Mindenség–egyén kapcsolat) minden lehetséges dimenzióját. Közvetítő értelmező ebben a kapcsolatban a Szentlélek, nyelvi kifejezésről lévén szó: az „anyanyelv-láng”, mely ismétlő-önerősítő jelentésében nemcsak az emberbe kicsinyített világmindenség, hanem a „magyar vagyok” felelősségéről is beszél. Mindazonáltal a Simai-könyvet is a Szentlélek írta, a Borges által fölelevenített Shaw-idézet szellemében: a könyvnek meg kell haladnia a szerző szándékát, az esendő emberit, elénk állítva a „többletet”. A Szentlélek-anyanyelvvel a költő meg tudja szólaltatni az Örök-Valóságból kapott többletet.

A homo ludens Simai szükségszerűen homo metaphysicus (így egyúttal homo spirituális és homo totus is – Weöres és a Teljesség felé vezető úton Hamvas nyomdokain haladva), s ötödik alkalommal is belekezd a Könyvbe – mégpedig az Einstein-idézet, az ars poeticai mottó, az „in medias res”, az És a lángnyelvek, majd a cikluscímadó, a naponta való újjászületést áhító Reneszánsz után a Mindennapi misztériumban. S. M. (Simai Mihály) száll vitába itt M. S.-sel (Márai Sándorral) – utóbbi szerint az Isten utáni emberi vágynál semmi nem szomorúbb és reménytelenebb, míg Simai kijelenti, hogy az egész kötetben vitatkozni fognak erről, mert semmi sem „lelkesítőbb és reményteljesebb” annál! A nyolc tételből álló misztérium dramaturgiai, zenei és poétikai szempontból is matematikai logikával van felépítve, míg eljutunk A rejtelem egyenletétől a Tiszta rímig. A Végtelentől („Ha Isten mélysége minden mélység, / és Isten magassága minden magasság // – – – mekkora szárnyfesztávú gondolat kell / végigrepülni a hosszát?”) a Kezdetig („Leírtam tízezer / rímet, de most… most nem tudom, segíts: / mi rímeljen / – mivel…?”)

Ugyan érdemes volna arra is egy külön esszét szánni, hogy a végtelennek vajon van-e kezdete, kiindulva abból, hogy a pont sem értelmezhető önmagában, csak egy másik ponttal való kapcsolatában – ami pedig a kvantumfizika Carlo Rovelli által népszerűsített relációelméletét vonzaná be a gondolatmenetbe –, én itt a „tízezer” rímnél időztem el kicsit, és nem először jutottam a keleti (zen) költői filozófiáig. A zen-szerzetesek, szamurájok, szerelmesek és más haiku költők „jisei” gyűjtőnév alatt foglalták össze búcsúverseiket; s így hangzik az 1730-ban elhunyt Saikaku haikuja: „Kölcsönvszem a / hold fényét e százezer / rí hosszú útra.” (A Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó 1994-es kötetének Somogyvári-lábjegyzete eligazít, hogy egy „rí” nagyjából négy kilométer, és a versben szereplő „százezer rí” a másvilágra vezető út hosszát jelképezi.)

Számomra a Simai-versben szereplő „tízezer rím” megfelel a „tízezer rí” hosszúságnak, ami negyvenezer kilométer, nagyjából a Föld egyenlítőjének a hossza, s ami azt jelképezi, hogy körbe kerülve a Földet, kezdődik elölről az utazás. Avagy az újjászületés. Kezdődik ismét a Valóság-vallató – s ezzel a következő verssel azt is bizonyítva (amit Kabdebó Lóránt vetett föl Szabó Lőrinc verseinek világát újabb értelmezési keretbe helyezve), hogy a nyugati és keleti gondolkodást leginkább a kvantumfilozófia lenne képes szintetizálni. Aztán rögtön a Végtelen húrhoz jutunk – talán az sem téved, aki a húrelméletre gondol, a költő azonban tisztázni igyekszik a mottóban, hogy Hamvas Béla volt az inspiráló, az örök létezés gondolata, noha az Istenhittel és teremtéssel összeegyeztethető ősrobbanás elmélete is megjelenik „a végtelen számú részecskére” szakadt „végtelen húr” képében, s „égi törvény, hogy a húrok / örökkétig egymást keressék”.

Haladok előre a Könyvben, meg-megállok az egyes szám első személyű vagy a „beszélőt” megjelenítő rövidebb opuszoknál: többnyire egyetlen kibontott képről van szó, az egész atmoszférája pedig a haikuversé, műfaji értelemben pontos, csak a forma nem egyezik. Megnézem, hol tartok a jegyzeteknél: már majdnem tízezer betű, aligha bír el többet a „levélfa”! Pedig a létmeditációk sorát folytatják a Fény-meditációk, az imák és biztatók, gnóma-szerű ars poeticák, tárgyakra, képekre, jelenségekre felelő reflexiók.

Folytatják a zsoltárok (a Végtelen zsoltár című önálló ciklusban is), a miniatűrük és hosszúversek, a több részből álló szöveg- és gondolat-zenei kompozíciók különös lüktetésével, kiragadott és elnyújtott pillanatokkal. Folytatják a Létváltozatok (immár a sokadik Hamvas Béla-mottóidézettel), sok-sok elköszönéssel, még a kihagyhatatlan Szerelem utolsó vérig ciklusban is, majd a Talányokkal, melyből még mindképp idézem A Lét titka című haikut: „Az egész Univerzumszerkezet / a Szeretet / ujjahegyén lebeg”. S már csak azt kívánom elmondani Simai Mihály Könyvéről, hogy a költő azt mindegyik versében elkezdi, és mindegyik versében be is fejezi.

A Végtelenkezdet tehát létfilozófiai, metafizikai és matematikai- vagy kvantumfilozófiai, továbbá homo ludens és homo religiosus stb. értelmezései mellett poétikai Könyv-kompozíciós szempontból is megnevezi önmagát, keresve a kapcsolatot az egymástól távolra került, de „örökkétig” egymáshoz tartozó vers-elektronok között, ugyanakkor azt is modellezve, hogy a részecskék (szavak) hogyan viselkedhetnek egyszerre hullámként (Költeményként) is. Negyven év után tehát egy harmadik olvasati módot kínált föl Simai Mihály: mindegy, hogy melyik verssel kezdem a kötetet, az a vers egyszerre Kút és Templom, s teljes Könyvet fogok kapni egyetlen versben is.