Kovács katáng Ferenc: Bűbájos szöveg?

Szeretek olvasni. Ha olvasok, nem lehet szeretni.

Hűséges olvasó vagyok, nem dobok sutba kapott vagy vásárolt könyveket. Első sorától az utolsóig átrágom magam rajtuk. Hűtlen olvasó vagyok, mert a karakterek javát szélnek eresztem, elfelejtem, de aki magával ragad, annak hű társa leszek. De hűtlen, mert az első adandó pillanatban a bőrébe bújva a magam útjára lépek, elkalandozom, immár új anyaggá szőve kettőnket.

Így jártam Pusztay János nyelvész professzor önéletrajzi kisregénye olvastán is. Első sora után (Burokban született) már a magam emlékei közé bújtam:

Pici keresztlányunk már tápszeren élt, elvállaltuk 10 napra, hogy agyonhajszolt pedagógus szülei egy szervezett buszkirándulást tegyenek Spanyolországban. (Megjegyzem, a karon ülőhöz tartozott még két égetni való báty is.) Egy délután a babakocsit tologattam le s fel a grund körül, ahol a fiúk végkimerülésig űzték – nem a labdát – egymást, s kergették kétségbeesésbe a hasonszőrű szomszéd gyerekeket. Rutinom volt már, a hátam mögött hiába szidtak a felháborodott szülők, az enyéim már kora este úgy aludtak, mint a bunda. S ha a grund nem segített, mentünk a hegyre (értsd zalai dombok) baracot (így mondták arrafelé) lopni (miközben nem vették észre, hogy a laza talajon fel kell kapaszkodni a ki tudja, hány méter magasba az árnyas utakon). Most futottam a labdával utánuk, hátha sor kerül ennek kergetésére is. A pici végre elaludt. Szerette, ha nyargalászom a kocsival. És kibe botlottam? Egyetemi társba, barátfélébe. Dumáltunk, telt ezzel is az idő. Persze behúztam a kéziféket, mert a barát álmodozó, sőt lustácska féle, igazi Mélabéla. Eldicsekedtem, hogy a csöppség már ezt is tudja, meg azt is… Néhány nap tréning után magától hasra fordult, böffentés és némi takarítás után, persze segítséggel, visszabillent a hátára. És már követte, ha az ujjaimat mutattam egymás után. Számolni még nem tudott, nem dobbantott a patkolt lábával (honnan is lenne az neki), mint a betanított cirkuszi ló. A barát ámuldozott, vagy csak tettette. – Kü-lö-nös – mondta szótagolva. Még csak az hiányzik, hogy hat lábujja legyen, táltos vagy boszi…

Földbe gyökerezett a lába! Mutattam a pici mindkét lábfején a hat-hat ujjat. A barát hamar elköszönt, nem szerette, ha nem Ő vihette a prímet.

Kitérőm után Pusztay zsebbe való könyvét folytatom, már a kétharmadánál járok. Roppantul élvezem. Egy Pusztay-sor elkap, mint a gépszíj, s a tirpák Dédi történeteibe sodor. Ó, a drága Dédi, szavát alig vettük, magyarázatot aztán végképp nem lehetett kihízelegni belőle. Úgy kellett az elhintett tükörcserepeket egyenként begyűjteni és összerakni. Gyakran emlegette a tarisznyásokat. A tarisznyások így, a tarisznyások úgy. Bezzeg a tarisznyások, de nem úgy a tarisznyások, tarisznyások, tarisznyások. A szövegkörnyezetből mindenki sejtette, hogy milyenek valójában, de hogy miért tarisznyások, azt nem árulta el. Talán ő sem tudta.

Vélhető magyarázat, hogy a két háború közötti ideiglenes békeidőben, de a 45 utáni első években is vasárnaponként a nyíregyházi tanyavilágból hajnalban megindultak a szekerek a korabeli kuruc-temető helyén 1786-ban felszentelt evangélikus templom felé. A szekerek ellepték a templom mögötti teret, egészen a Kossuth gimnázium tekintélyes épületéig. Szétszéledtek a szomszédos utcákban is. A lovakat a saroglyához kötötték, szénát vetettek eléjük, ne veszkelődjenek a hosszú várakozás alatt. A tanyasiak ellepték a templom főbejáratát nagy ívben körülvevő öt szintes lépcsősort. A vászontarisznyákból előkerült a kenyér, a szalonna, a hagyma, és jóízű beszélgetés mellett megreggeliztek. Bizonyára az arra járó városiak nevezték el csúfolódón az evangélikus vallású tanyasiakat tarisznyásoknak.

Akik aztán az istentiszteleten mélyen magukba merültek. Vallod-e magad bűnösnek? – kérdezte a tiszteletes úr kicsit bizonytalanul, mint aki maga sem hisz az egyetlen helyes válaszban, de kórusban mindenki igen-t mormolt az orra alatt. Dédi – már otthon – csak annyit szólt: Bűnösök hát, a sztrigák-kal cimborálnak. Gyerek fejjel semmit sem értettem az egészből, pedig bűnöm az volt, feszt a cirmost hajkurásztam. A boszorkányt hívták a tanyák világában sztrigának.

Nagy ereje volt, mert akármikor átváltozhatott akármivé. Az embernek mindig ártott, büntette, ha jó volt, ha nem. A sztriga megnyomta az ember mellyét, kiszívta az erejét. Felnőttét, kicsiét egyaránt. Kiszipolyozta. Az ilyen gyenge volt, és sápadt, alig állt a lábán. (A kocsmáros is megtette a magáét, pedig nem volt felkent boszorka.)

Dédi folyton a lelkemre kötötte, hogy az iskolából ne a Kígyó- és a Virág-utca kereszteződésén át jöjjek, temetőbe menet pedig nagy ívben kerüljem ki a Morgó kocsmát. Elvarázsolt helyek.

Már végzett mérnök voltam, s ha nagyapám megkívánt egy kis homoki fehéret, hát elgondolkodtam, hogy a jobbikból hozzak-e, mert azt az Ószőlő utcában mérték. Dédinek ez is szerepelt a listáján.

S még egy rövid történet, aztán Isten bizony befejezem Pusztay professzor úr könyvét. Nővérem megsajnált egy kóbor kutyát az utca végén. Beszélt hozzá, hívogatta, nem is tudta, mit akar vele. Néhány nap múlva átrepült a kerítésünkön, hiába rohantunk ki az utcára, nem láttunk senkit. A kutya maradt. A hófehér kuvasz. Pontosabban korcs, mert a feje és a szőrzete inkább hasonlított egy farkaskutyáéra. Dédi szörnyűködött, rettegett tőle. Ő nem fogja kerülgetni, pláne nem etetni! A szava mindenben döntő volt, de ebben az egy esetben senki sem hallgatott rá. Dédi meg volt győződve róla, hogy egy boszorkát fogadtunk be. Aki általában fehér kutya bőrébe bújik, s úgy rontja a háziakat. Rontva vagy rontás nélkül, fölmenőim elég szép kort értek meg. Remélem, hogy ez a furmányos Pusztay-könyv nem rejt a sorai között bűbájosságokat!

Kedvesem, Á. minden írásom első olvasója, alapos átfésülője. Most furcsán néz rám, érzem, komoly kifogása támadt.

– P. J. barátunk csóválja majd a fejét – szól bizonytalanul –, ez az írás nem az Ő könyvéről szól.

Nyelek nagyot, várok darab ideig.

– Miért is? – kérdezem értetlenkedve, hiszen írásom pontos tükre azon érzéseknek, amiket Pusztay ironikus, itt-ott adomázó önéletírása generált bennem. S ha kíváncsiságot kelt, jó emlékeket ébreszt olvasóimban, akkor megkeresik az inspiráló forrást.

Janus Desertus (Pusztay János): J. (Savaria University Press, Szombathely, 2025)