Miért írok… ? (Csontos Márta, Turai Kamil, Száraz Miklós György)

Csontos Márta

Az otthonkeresés eszköze

A válasz látszólag kézenfekvő, mégis több oldalról szeretném megközelíteni. Egyrészről az írás segítségével saját valóságlátásom és létfilozófiám megértéséért küzdök. A felismerés számomra nem feltétlenül logikai, ok-okozati összefüggések alapján történik, ugyanis szükségem van egy belső, szellemi-spirituális valóságra, amelyben otthonosabban mozgok, mint a való világban. Ez az állapot számomra az írás segítségével teremtődhet meg, mert a szövegbeni létben levethetem az összes álarcomat, őszintén és szégyenkezés nélkül elmondhatom mit gondolok magamról és saját életterem személyiségformáló hatásáról.

Ilyen módon az írás a belső világomban való otthonkeresés eszköze. Ebben a belső csendben ott vagyok konok tündöklésben, ott, ahol a dolgok és a hangok visszanyerik eredeti jelentésüket. A feloldódás mindig abból a szenvedésből virágzik ki, amely enyhülni tud a lélek gyógyító erejének befogadásával.

Másrészről azért írok, mert sokat olvasok, és az olvasás írásra inspiráló ereje határtalan. Amikor más szerzőkre figyelek, leírom mindazt, ami érzésem szerint az ő világértelmezésük és emberlétük lényege. Mások olvasása során belső költői világok folyamatos újrateremtési kísérleteiben veszek részt, magam is megújulok, közelebb kerülök önmagamhoz. Valójában ott van a helyem abban a nyelvi viszonyrendszerben, ahol bennem is végbemegy az önteremtődési folyamat.

Összegezve, az írás számomra egy belső tartalék birtoklása, önterápia, önmagam személyes takarásának és a leleplezést vállaló nyitottságnak a kettőssége: a rejtőzködés feloldásának kísérlete.

Turai Kamil

Miért írok

Sajnos, nagyon keveset tudok magamról. Azért írok, írogatok – elmerülve a magam űr-mélységeibe – hogy felhozzak valamit a felszínre. Írok – azaz írtom a lényegtelenségeket: így írtok én…. Persze, Istenhez szeretnék eljutni! Hátha még bennem is ott van.

Száraz Miklós György

Rejtély

Fene tudja, miért írok. Nem tudom. Sokszor gondolok rá, hogy nem írok, elég volt, aztán arra ocsúdok, hogy ceruzával a kezemben papirosért matatok, vagy a képernyő éjszakai, kísérteties fényében a billentyűzeten babrálok. Kosztolányi azt mondta, azért ír, mert írhat. Esterházy meg hogy máshoz nem ért. Én meg nem tudom. Igazából nem is érdekel. Az már inkább, hogy miért olyankor írok, amikor utálom, semmi kedvem hozzá, kínkeserv az egész, és olyankor miért nem írok, amikor kedvem volna hozzá, amikor tele vagyok ragyogó, sziporkázó elképzelésekkel. Rejtély.

Ismerek rafinált és egyszerű válaszokat. Dosztojevszkij, Tolsztoj, Faulkner, García Márquez, Kundera válaszát. Virginia Woolfét, Cortázarét, Gombrowiczét. Remek dolgokat mondanak. Most persze egyik sem jut eszembe, dehát az ő válaszaik nekem amúgy sem segítenének. Senkié sem segítene. A legnagyobbé, Krúdyé talán, ám ő (tudtommal) sosem vallotta meg, miért ír (különben én tudom: pénzért), és ez a beszédes némaság tetszik nekem.

Mit locsogjunk erről? Nem mindegy? A mű majd felel az okvetetlenkedők kérdéseire. Ha meg nem, akkor onthatjuk a bonmot-kat, mit sem ér.

Úgy rémlik, Kertész a vége felé többször is nyilatkozta, hogy az ember nevelése, jobbá, okosabbá tétele volt a célja. Joszif Brodszkij válasza engem jobban megragad: azért írok, mondta (vagy írta), hogy az ember ne gyilkoljon, mert azt hiszem, hogy aki Dickenst olvas, az nehezebben vágja át a másik ember torkát, mint aki nem olvas Dickenst. (Jó nem? Holott nem feltétlenül igaz. Sztálin kifejezetten sokat olvasott.)

Fordítsuk komolyra a szót, írnám (de a feltételes mód nem igaz, hiszen leírtam), beszéljünk komolyan (ez sem igaz, hiszen nem beszélek, hanem írok), hagyjuk a tréfát, javasolnám, ha már az eddigieket sem gondoltam volna komolyan. Ez az írás egyik lényege. Az egymásutániság. A libasor. Hogy nincs egyidejűség. Amikor azt írom, hogy hagyjuk a tréfát, fordítsuk komolyra a szót, semmi mást nem írhatok, csak azt, hogy hagyjuk a tréfát, fordítsuk komolyra a szót, és írásban csak most érkezem el oda, ami már az elején eszembe jutott, Horatiushoz és a Tankcsapdához… Az írás egyik másik (mert sok van ám!) lényege pedig az, hogy minden mondat, minden szó mást is jelenthet…

Ne lovagoljunk a szavakon! Miért ne? Lovagoljunk csak! Üljük meg szőrén a legvadabb szavakat. Tereljük és szelídítsük meg őket. Fogjuk be lasszóval. Kutassuk fel, keressük meg az elbitangoltakat. Talán így férkőzünk a legközelebb. A kérdéshez? A valósághoz? Mindenhez. A kérdés is erre vonatkozik, nem? Miért terelgetem a szavakat? Miért rakosgatom egymás mögé őket?

Nem tudom. El akarok mesélni valamit? Szeretnék valamit megfejteni? Keresek valamit? Kérdéseim vannak? Boldoggá tesz, ha sikerül elkapnom valamit? Valamit, ami velem történt (vagy nem történt)? Ami megörökítésre érdemes (és mi nem az)? Amit csak én tudok (ha van ilyen) a valóságról (ha van olyan)? Az eső kopogását a bádogon? Egy régi kert bizánci bukszusillatát? A bennünk fészkelő búbánat mocorgását? Ahogy egy lány két ujjal hátra simítja arcából sötét, hosszú, fényes haját? A remek ukrán esszéista, Jurij Andruhovics egyszer megpróbálta összekaparni az okait annak, amiért író lett. Úgy emlékszem, tizenhárom érve volt, és nem tudom, miről árulkodik, vet-e rossz fényt bárkire, hogy egyet sem vagyok képes felidézni. Különben is rossz a kérdés címzettje. Az emberiséget többé-kevésbé két csoportba lehet sorolni: az egyik ír, a másik nem ír. Nem lenne érdekesebb azokat faggatni a miértekről, akik az utóbbi csoportba tartoznak?

Akarok én tanítani? A fene akarjon, vágnám rá azonnal, de eszembe jut a nagy hontalan, Czesław Miłosz, aki A rabul ejtett értelem utolsó fejezetében kérdezve állít: „Netán azért születtem, hogy az örökös rabszolgák az én szájammal szólaljanak meg?” Ez milyen szép! Ez a nagy lengyel, ez a mai Litvánia kellős közepén született tengerközi költő és esszéista emlékszik a szláv poroszokra, és azt állítja, hogy élénk fantáziájával el tudja képzelni a kiirtásukat. Asszonyaik és gyerekeik sikoltásait. És el tudja képzelni a kiirtott amerikai indiánok, a lemészárolt karibok és inkák szenvedéseit is.

Úgy huszonöt-harminc évvel ezelőtt egy Hitel-est bevezetőjében Csoóri Sándor azt mondta, hogy a magyar írók a veszély óráiban mindig tudták, mit vár tőlük a nemzet. Szomorúan konstatálom, hogy nem indít meg, meg sem érint a burkolt felszólítás. Tőlem hiába vár a nemzet olyasmit, amit adni nem tudok. Különben sem hiszem, hogy a nemzet valaki, ráadásul olyan valaki, akinek elvárásai volnának velem szemben. Irreális elvárásai biztosan nem. Lám, észrevétlenül mégis közelítünk. Írok, mert vannak szavaim és van nyelvem. Az írás nyelvhasználat. A nyelv pedig szigorú. Kényes? Igényes? Kérlelhetetlen? Mindegyik? Ha rosszul bánsz vele, cserben hagy, alászolgája, mondja, és nem az igazság nevében tagadja meg az együttműködést, mert igaz és nem igaz nem érdekli, hanem ha megteszi, azért teszi, mert egyvalamit nem tűr: a hamisat.