Miért írok… ? (Kovács katáng Ferenc, Rostás-Farkas György, Vass Tibor)

Kovács katáng Ferenc

…kovászolódik

Azért írok, mert olvasónál több akarok lenni.
A kötelező olvasmányban nem haladtam, álltam, mint a kuka, mikor rám került a beszámoló. Bár csak hallgattam volna, de elkotyogtam az osztály füle hallatára, hogy folyton elakadok, Gergőnek képzelem magam vagy a várfalon strázsáló vitéznek. Látom magam előtt a török tábort – nyögtem ki akadozva. Röhög az egész osztály. Mások kárára magam is azt tettem volna. Beálltam közéjük, de legszívesebben elsüllyedtem volna. Könnyen elpirultam. Lángolt az arcom, pattanásaim megduzzadtak, látásom perifériájára tolakodtak. Még ez is! Tiszta fiú osztályban elment, de az osztály közepén, mindenki szeme láttára? Álltam, mint Bálám szamara. Ki is itt a szamár? – kérdezte papunk épp a minapi istentiszteleten.
Magyartanárnőnk ilyenkor viccesen megalázót szokott mondani: délután vasalnom kell, majd sajnálom magát. Ilyesmit. De most olajat öntött a tűzre. Megdicsért. Ez az olvasás legfelső foka. Amikor az olvasó belép a történetbe. De azért haladjon, mert jön a következő témakör. Na, üljön csak le! Aki eddig úgy-ahogy megtűrt a bandájában, az is hátat fordított a szünetekben. Hiába vittem be fűzős focimat – tilos volt tanítási időben értékes dolgokkal hencegni mások előtt –, vagy a nagyapám faragta csúzlit. Mindenki került. Az ügyeletes strébert. A tanítási félév hátralévő részében kirekesztett maradtam. Pedig nem tanultam, nem készültem az órákra. Ekkor még azok is megutáltak, akik rólam másolták a házit. Hiábavaló volt minden igyekezetem. Leírtam. Mostanáig nem látta senki.

Azért írok, mert magamnál több akarok lenni.
Csodálatosképpen mindig jó jegyeket szereztem, pedig nem koptattam a tankönyveket. Idegenkedtem mindtől. Az udvarunkon, a kertben, nagyapám satupadján, szerszámai között, apám, anyám szabóságában majd’ mindenre leltem magyarázatot. Az órákon feltett kérdésekre használható választ. Az oroszra és a nyelvtanra soha. Ma sem jeleskedem egyikből sem. Az iskolapadokat kinőve pedig ki lenne még kíváncsi az ellesett, kiszínezett, a világ forgásával kavargó történeteimre? A papír mindent elbír. Meg a kedves is. Tűz és víz vagyunk. Hosszú együttlétük rejtett titka? Nagy igyekezettel próbál a matematika és a logika tág mezsgyéjére visszaterelni. Nélküle még bevásárlólistát sem írnék…

Azért írok, mert jó gondolatok párnáznak körül.
Olvasás közben jön meg az étvágy. Különösen, ha műfordításra szánt könyveket bújok. Olyan ez, mint amikor reálszakok mentén, műszaki szakmámba vágó előadásra készülök. Nem csak megértenem kell az aktuális témát, de úgy elmondani, hogy más is értse. Vagyis olvasóként nem csak a szereplők gúnyáját öltöm magamra, de az íróét is. Norvég kortárs szerzők esetében szerencsém volt, nem csak fantáziámra hagyatkozhattam, hanem valóságos, közös élményeink is lettek, találkoztunk, ismerkedtünk. Észjárásukhoz szereztem belépőkártyát. Új világok nyíltak meg előttem. Nem a vadnyugat, nem a mesés kelet vagy a perzselő, kulináris dél, hanem mindezek keveréke, az az észak, ami túlélésre ösztökélt. Csippentett minden kultúrából, amit aztán átfújtak a zord északi szelek, hibernáltak a hosszú telek, a zsigeri ösztönök, a különlét, a magány. Ibsen, Hamsun, Grieg, Nansen, Amundsen, Heyerdahl különc kívülállósága, zsenije, szívós kitartása. Mindezekből kovászolódnak az alkotásaim.

Azért írok, mert befogadnak.
Kevesen, de remekek. Embert barátjáról… Ennek ellenére, egy NB III-as kapus ne álmodozzon a Premier League-ről. A tévében azt is követheti. Nem marad le az égvilágon semmiről.
Apró keser-pirula, világhírű szülővárosomban sem lettem.

Rostás-Farkas György

Miért lettem író

Egy írónak kötelessége őszintének lenni. Az őseim nagy mesemondók voltak… Így hát én ezt a sorsot örököltem. Ha tízszer születnék is, író szeretnék lenni. Jó ez így, ahogy van! Csak ülök és mesélek, mi mást tehetnék. A nagy vándorlások ideje lejárt. Az én drága, szeretett őseim elindultak Indiából, a nagy tavak vidékéről. Itt találtuk meg a szépséges magyar honban a második hazát. Isten így rendelkezett… Jó, hogy itt találtak új otthonra. Visszavágyódásból meg kalandvágyból én is mindig visszajöttem szép hazámba. Most már maradok. Mi mást tehetnék? Itt ismernek meg az utcán, itt kérnek tőlem autogramot, itt szeretek élni. Ezt a pici kis darab életet, ami még hátravan. Isten mindig szeretett, és tenyerén hordozott. Így jó, ahogy van! Hálás lehetek ezért a hazáért, amíg csak élek. Nagyszüleim, szüleim itt ütöttek sátrat. Legyen áldott nevük mindörökké! Így vagyok kódolva, mint a kis fecskék. Ahogy az én szeretett testvérem, Gyurkovics Tibor mondta. Istenem, hát arra kérlek, engedd, hogy álmaim valósággá válhassanak!

Ámen.

Vass Tibor

Miért írok?

Ha nincs, majd megszokja

Lehet, mert van, ami mondatnak látszik, pedig már vagy még nem az, s jó elmennem mellette, aztán visszafordulni hozzá, miatta. Fölemelni, megnézni több oldalról. Hátulról is. Fejjel lefelé. Mi esik ki belőle, ha nagyon rázom, mi az, ami akkor se, ha ütöm, mint állat. Lehet, előbb megpróbálom máshová tenni, mint ahol találtam. Ha ott jobb helye van, ám legyen. Ha nincs, majd megszokja.

Érdekel, mi történik a szavammal, ha jó vagy rossz helyre teszem. Mi történik a jelentésével, ha egy vagy több betűje félreáll. Vagy csak úgy tesz, mintha. Mi marad egy történetből, ha kivágom belőle azt, amit mindenki más történetnek gondolhat.

Nem azért írok, hogy megőrizzek bármit is. Az írás hozzátehet, elvehet, kicserél, összekever. Mire leírom, másképp emlékszem rá; mire újra elolvasom, lehet, ő emlékszik másképp rám.

Figyelem, hogy a nyelvem mikor mond igazat. Illetve hogy észreveszem-e, amikor. És hogy addig mit mond.