Komáromi Gabriella: Esterházy Péter mondatai (Egy kékharisnya feljegyzései halálának 10. évfordulóján)*

*Tíz esztendeje ezen a napon távozott közülünk Esterházy Péter

„…mi a bánat is az irodalom? – kérdezte egy előadásában. Nem több nem kevesebb, mint a lét fürkészése.[1] Ennyi elég neki. Az író pedig ott kezdődik, hogy problémát jelent neki a nyelv. Hogy napokig, hetekig vacakol egy mondattal. És ez nem lustaság. Dehogy!

„Hihetetlenül tud magyarul” – mondta Esterházy Ottlikról. [2] Én meg róla mondom ugyanezt. Soha nem zavart, hogy szerinte az igazi író először is alanyban, állítmányban gondolkodik. „…ha nincsen mondat, nincsen gondolkodás.” [3] Minden további ezután, ebből következik. Hogy honnan a kékharisnya kifejezés? Tőle kölcsönöztem. „Én, akinek mindig olyan kékharisnyás, túl lelkes elgondolásaim vannak…”[4] írta. Hát vannak nekem is. De semmi ah, óh, be jó!

Leemelem a felső könyvespolcról a Harmonia caelestis-t. Becses, dedikált példány. Senkinek oda nem adnám. Lázasan keresem azt a mondatot, amellyel főiskolás hallgatóimnak bizonyítani akartam, bármilyen szavaktól megszentelődhet egy mondat.

A jelenetben az anya haldoklik. Vérzik. Végjáték. „Édesapám beijedt, azt is elfelejtette, mi a neve.” – írja. Aztán a férfit magával ragadja az emlékezés. A mennyországa volt ez asszonyi test. „…neked esek, mint tót az anyjának.” – mondja. Az pedig elgyöngülve, utolsó mozdulatával végigsimítja a férfi combját a sliccéig, és elhaló hangon suttogja:” Özvegy Tóthné akció elhalasztva. Majd egy másik világban.”[5], Így válik a rettenetes széppé, a halál szerelemmé.

Filmszerűek a mondatai. Látjuk, halljuk őket. ha a világ legegyszerűbb szavaiból is állnak. Édesapja „bandukol”. „Szinte húzza maga után magát. Hajlott, akár egy kiegyenesített szaxofon. Nem rossz, hanem lassú, lassú a tartása. A fejét is meghajtja, nehogy beverje a menny boltozatába,”[6] Szinte hallom, ahogy csoszog, de nem hazatart, egyszer csak spirituális lesz a mondat. Két szótól.

Szállóigék lettek a mondatai. Akkor is, ha értették, akkor is, ha félreértették őket. „Költő vagyok, – mit érdekel engem a költészet maga” – írta József Attila. „Magyar vagyok, mit érdekelne engem a magyarság maga” – fogalmazta át a gondolatot Esterházy. Parafrázis. Nála, mindenféle intertextualitás fellelhető (kölcsönzés, rájátszás, reminiszcenciák stb.) Valamennyi működik.

1999. októberében Esterházy közelében lehettem a frankfurti könyvvásáron. Akkor Magyarország volt a díszvendég, Még nem fakult meg, hogy átvágtuk a vasfüggönyt. A kiállítást Esterházy Péter nyitotta meg, a Kunsthalle termeiben az Esterházy-gyűjteményt láthatták. Hacsak körülnéztünk. mindenütt minden magyar – a kirakatokban, a plakátokon. A gyermekirodalomnak is jutott hely: Janikovszky Éva dedikált, aki német földön is kapott már díjat, én a Goethe Egyetemen tartottam előadást.

A megnyitó szellemes, játékos retorikai mutatvány volt. Csupa súlyos gondolat, csupa könnyed mondat. Mindenen átsugárzott a beszédmondó „ontológiai derűje”, még a kínos mondatokon is, mert hát mondott ilyeneket. Németül beszélt, de néha magyarra váltott. Mi lenne, ha mégis az anyanyelvén szólalna meg? – játszott el a gondolattal. Aki magyar velem tart – mondaná, és alighanem egyre gondolnának. Mindennel nem szabad játszani – háborgott mellettem valaki. Elfelejtette, a játékosság a művészetben nem léhaság. De játszani nem mindenki tud.

Az ünnepi beszédben a történelmünkkel is játszottak a mondatai. Tetszikezett. Ki másnak jutott volna az eszébe? „Anyám azt szokta mondani, nem tetszikezik az ember fiam”. „Irgalom, édesanyám” – kéri, [7] De micsoda eszköz itt ez a divatjamúlt udvariaskodás, ami szelíd iróniával a másik felsőbbrendűségi tudatát is jelzi. Itt vagyunk a népvándorlás kora óta, de amíg „gyarapodni, okosodni tetszettek”, mi a törökkel vesződtünk, mondta. És később is „cserben tetszettek hagyni minket”. Megbántódhattak volna, de nem. Nem úgy mondta.

Mert büszke is lenni. Nincsenek jó országok, rossz országok, mindenkinek van gloire-ja? „De nem mindenkinek van Kosztolányija, Krúdyja, Karinthyja, hogy csak a K betűt említsem” – mondta. A nagyvilág fújja az aranycsapat nevét és Helmuth Rahmét, aki 1954-ben azt a győztes gólt rúgta azon a gyászos meccsen, de azt már nem, hogy. Weöres, Pilinszky, Ottlik, Nemes Nagy, Nádas, Mészöly, Krasznahorkai és a többiek. S tán olvasni se úgy olvasnak minket ahogy kellene. Kertész Imre Sorstalanságából sose hallják ki, hogy az élet szép. Pedig történjék bármi, ebben a kamaszban se gyűlölet, se bosszúvágy. Kertész maga mondja az utolsó oldalon, valamiféle boldogság még itt is volt.

Ahogy hallgattam, megkísértett a gondolat: a jövő Nobel-díjasát látom. A 2020-as Nemzeti Alaptantervben a nevét se találtam. A minap pedig azt hallottam a rádióban, mindegy, hogy mit olvasnak a kamaszok, csak olvassanak. Tetszetős, demagóg gondolat, Esterházy szimbolikusan többször is a lelkünkre kötötte: egész életünkben Mozart és Salieri között fogunk választani. És sohasem mindegy, hogyan.

[1] Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéről. Mindentudás Egyeteme. 2003. 09.03.

[2] Esterházy Péter: Vanni van. Válogatott beszélgetések. Magvető, 2025. 93. p.

[3] uo. 65, p.

[4] uo. 85 p.

[5] Esterházy Péter: Harmónia caelestis. Magvető, 2000. 341. p.

[6][6] uo.342.p.

[7] Esterházy Péter: A szavak…

Illusztráció: Szilágyi Lenke fotója