augusztus 3rd, 2026 |

„…jajongással tele a pince” (Kovács katáng Ferenc nagyinterjúja Leveles Ibolyával)

•

Leveles Ibolya a BME Vegyészmérnöki és Biomérnöki Kar fehérjeszerkezeti Biostruct Laboratóriumának szakmai vezetője. Kovács katáng Ferenc kérdezte.

Kovács katáng Ferenc: Szüleidről, nagyszüleidről kérdezlek legelőbb. Kik voltak, mit lestél el cselekedeteikből, tapasztalataikból? Nagy család vett körül?

Leveles Ibolya: Erős felütés ez a kérdés, de jóízű az emlékezés. Nagyszüleimet – apai nagyapám kivételével – jóformán nem ismerhettem, mégis élénken élnek a családi legendáriumban: talpraesett, sokat megért székely emberekként – közöttük világháborút megjárt, írástudatlan munkásember, mosónő, ácsmester és cseléd.

Az egyik ágon családjukból kitaszítva, egymásba kapaszkodva nevelték fel a gyermekeiket. A másikon volt, aki maga taníttatta a kisebb testvéreit, két kezével házat épített, vagy asszonyként egyedül szántott.

Folyton viccelődő édesapám szinte még gyerekként szabóinasnak állt. Édesanyám egész életében könyvelőként dolgozott, én mégsem a precizitását, hanem az újdonságokra való fogékonyságát örököltem. A családban első generációs értelmiségi lettem, de nem tekintem rangnak vagy választóvonalnak. Hat évvel idősebb bátyámmal – a zongorázható különbségek ellenére – nagyon ragaszkodunk egymáshoz.

Felmenőimtől a fészek biztonságát hoztam útravalónak, no meg azt a tartást és rugalmasságot, amellyel háborúban és diktatúrában is teljes életet lehetett élni. Tőlük tanultam a tisztesség természetességét és az érzékeny odafordulást a körülöttünk élőkhöz. Édesapámtól a szövetekben és a felhőkben való gyönyörködést, édesanyámtól a rendbe és az ízekbe rejtett kreativitást.

KkF: „Bolyongva körbe járok én / De mindig visszaérkezem.” – írod egy 2023-ban megjelent versedben.[1] Sokan úgy vélik, hogy a kör, mint a spirál vagy a szerpentin is, egyfajta zsákutca. Furcsa meglátás, de van benne valami. Körben járva feltűnnek az ismerős tájak (tapasztalatok?), belátható távolságra vannak a korábbi mérföldkövek. Tanulságos felismerések, ismétlődések, amik által szinte észrevétlenül, egyre magasabb szintre emelkedünk. Ezekről a spirálokról (sorsról, életútról?) szeretnélek kikérdezi. A gyermekkoron át az érettségiig…

LI: A valaha megjelent első versemből idézel. Mégsem tekinthető zsengének. Izgalmas, hogy egyetlen sor mennyi gondolatot indíthat el. Hadd tegyem hozzá a magamét.

Erdőjáró emberként nem követem szigorúan a jelzett ösvényeket. Nemcsak az olykor értelmezhetetlen útjelzők miatt. A kíváncsiság is hajt. Lehet benne valódi, szederfonta, sziklahatárolta zsákutca, lehet spirál is, ha a hegyoromra érve magam alatt megpillantom az ismerős kiindulási pontot. De visszaérkezni mindig Istenhez tudok, bármerre csavarognék.

Ha már a gyermekkoromnál tartunk, inkább a kíváncsiságra emlékszem, mint a nagy fordulatokra. Hosszan eljátszottam az apró bogarakkal, levelekkel. Tárt karokkal szaladtam éles kavicsokon át a nagyhullámú tengerbe. Talán ez a kitörő öröm kísér csendesen figyelve. Halmai Tamás barátom így jellemzi: „mikroszkóppal a csillagokat”.

Az iskola ugyanabban az épületben maradt, de folyton változtatott. Előbb sportiskolásként a kosárlabda töltötte ki a napjaimat, később ugyanott az ipari líceumnak álcázott matematika–fizika elitképzés. A rendszer furcsa kompromisszumaként lakatosmesterséget is tanultunk. Jó móka volt megtapasztalni, hogy a kéz és a fej nem egymás ellen dolgozik.

KkF: Egyik könyvbemutatódon említetted, hogy nem volt könnyű a pályaválasztás. Részleteznéd, hogy miért?

LI: Helyesbítek: egyszerű pályaválasztásom volt. 1989-ben igencsak korlátozott erdélyi továbbtanulási lehetőségek közül választhattunk. Aki a műszaki-természettudományos vonalat bírta, annak a művészet többnyire megmaradt hobbinak – tisztelet az igen tehetséges vagy eltökélt kivételeknek.

Így kezdtem el Kolozsváron a kémia-fizika tanári szakot. Közben a világmegváltó természetbarát énemet magához vonzotta az újonnan induló biológia-ökológia képzés. Előbbit magyarul – a pedagógia miatt –, utóbbit románul végeztem, bár az első növényfiziológia-előadáson eleinte csak a kötőszavakat értettem.

KkF: Gyakran rákérdezek, de kevesen válaszolnak rá alaposan. Pedig én például napokig tudnék regélni arról, hogy milyenek voltak az egyetemi éveim. Te hogy vagy ezzel?

LI: Közhely, de valóban életem egyik legfelhőtlenebb időszaka volt. Bevallom, az egyetemi képzés csak indok volt a várossal járó minden máshoz. A nagyváros kínálata és a friss történelmi levegő különös szabadságérzetet ébresztett. Színház. Dzsessz- és klasszikus koncertek. Művészfilmek értő bevezetőkkel. A gyökerek ízét őrző táncházak.

A másik meghatározó közeggé az egyre szorosabbra fonódó katolikus közösségünk vált. Beléptünk a ferences világi rendbe is, ami sok imádsággal, karitatív szolgálattal és közös rend-szerű együttlakással járt. A Kistestvérek közötti kapcsolat máig él – igaz, már rendtelenül, de szinte mindannyian ösztönösen őrizzük az ott megélteket: a szociális érzékenységet, az imádság természetességét és az egymás iránti felelősséget.

Időm többi részét természetesen a hegyekben való nomád csatangolás és a szerelem töltötte ki. Na meg a korai elköteleződés a társ, és nemsokára egy kisgyermek mellett.

KkF: Hol és hogyan alakultak a sok minden iránt érdeklődő fiatal első munkásévei?

LI: Nemlineárisan. Folyton országot váltottunk. Magam – választottan – mindig háttérországban. Kiesett egy-két fizetett dolgos év, illetve ebből is az előbbi. Mindhárom országhoz egy születendő gyermek, egy új szakma és egy új beszélt nyelv tartozott. A karrier sosem motivált, a gyermeknevelés és a tudás annál inkább. Elkényeztetett a kíváncsiság, meggondolatlanul belekísért korunk fejlett technológiáiba. Hollandiában az alkalmazott fizika tanszékre keveredtem, ahol egy kis biomágneses laboratóriumban a születendő gyermekek szívrendellenességét korán feltérképező műszer fejlesztésében, biológusként vettem részt. Egy újabb születendő gyermekkel a pocakomban.

Aztán újrakezdés Magyarországon. Jófajta vidéki, emberi közeg alakult ki Százhalombattán, közösségünk révén kóstoltam bele a régen elfelejtett biokémiába. Az akkori MTA Enzimológiai intézetében kezdtem dolgozni, majd lassan hozzám édesedett a biofizika és egy nagyértékű műszerpark szakmai vezetőjeként ocsúdtam fel. Csodaszép témák részletei siklottak kezeim között, a tuberkulózis elleni gyógyszerfejlesztéstől a daganatkutatásig. Fő feladat a különböző fehérjemolekulák atomi szintű háromdimenziós fényképezése. Remek fiatalos társakkal, kevéske juttatásért, egy újabb gyermekkel a fedélzeten, immár ötfős családban.

KkF: „Tudományos népszerűsítő tevékenységem során aktívan részt vettem a Kutatók Éjszakája, a Lányok Napja, valamint az Egyetemi Nyílt Napok rendezvényeinek megszervezésében. Ezen kívül külföldi egyetemek diákjainak tájékoztatásában is szerepet vállaltam, segítve őket a tudományos pályafutás iránti érdeklődésük fejlesztésében.” – írod a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudomány Egyetem hivatalos oldalán, szakmai bemutatkozásodban. Volt BME hallgató létemre sincs megfelelő tudásom az elméleti feladatköröd megértéséhez, viszont a népszerűsítős fejezet nagyon szimpatikus nekem. Magam is nagy híve és sok évtizedes gyakorlója vagyok az ismeretterjesztésnek. Beszélj nekünk a fontosságáról!

LI: A tudomány népszerűsítése nem hobbi, hanem emberadta kötelesség. Dolgunk hitelesen jelen lenni. Oda-vissza ajándék ez: a fiatalok megkapják a tudásra-cselekvésre biztató szakmai-gyakorlati párlatot, mi pedig általuk a jövőbe vetett bizalom könnyedségét. Nem is olyan bonyolult, mégis méltatlanul elhanyagolt tevékenység.

Mindennapi népszerűsítő mozgolódásomnak van egy másik élettere is, amit úgy becéznek: erdő, szikla, tó, bogár, madár. Szeretem ismerősként nevükön szólítani ezeket, bemutatni azoknak, akik ismeret híján félnek tőlük, netán bántják őket: melyik növény ehető, melyik bogár ártalmatlan, és melyik az, ami mai tudásunk szerint egyszerűen csak szép. A teljesség ismerete nélkül. A teljesség bizalmában.

KkF: S egyszer csak felbukkant egy egészen más Leveles Ibolya. Erről Halmai Tamás így ír: „E poétikai kultúra természettudományos alázattal dokumentál természetfölötti sejtelmeket. Úgy tud egyszerre alanyi és elvont, érzékletes és fogalmi lenni…” [2]

Hogy jött össze a Szótlan kantáta, az első versesköteted? Milyen előzményei voltak?

LI: Úgy emlékszem, elmentem Halmosi Sándor* egyik lakásszalonjára. Nem igazán értettem, mi keresnivalóm van ott. Aztán már szükségtelen volt ezt a kérdést feltennem. A másik kísér(t)őm az imént említett Halmai Tamás*, hát nélküle egészen biztosan fiókban maradt volna az újibolya.

Rendkívül szerteágazó stílusú, terjedelmű versek születtek, napi többszörös rendszerességgel. Egy idő után azonban gyakorolni kezdtem a tömörítés, a húzás kegyelmét. Amikor felmerült a publikálás kérdése, igyekeztem rendet vágni, közös többszörösök mentén: a csend és a zene tengelye láthatóan megmutatkozott.

Persze a történetnek megvolt a maga klasszikus forgatókönyve is: megváltozott élettér, életközépi válság, üresfészek-szindróma. Két szó azonban az istennek sem akar megváltozni azóta sem bennem: az Isten és az akar.

KkF: Fodor Miklós 2025-ös tanulmányában olvasom: „(…)ellentétekben való kifejezés jellemző egész költészetére. (…)Nyelvi visszafogottság, kihagyásos szerkesztés, képek egymásra vetítése, jelentés-sűrítések jellemzik a nyelvi szövetet.” [3] Fodor azt is kihallja a költészetedből, hogy „Hallgatni és szóra bírni szeretne.” Valóban így van?

LI: Ha hallgatok, szóra nem bírhatok, (meg)hallgatásra bírom inkább a szavakat. A kihagyás nálam nem elhallgatás, inkább végtelen bizalom az olvasóban. Homo ludens örökségem könnyű labdává szelídíti a nehéz témákat, hogy viselhetők legyenek. Szeretem, ha a csendnek is marad mondanivalója.

KkF: Későinek mondják az irodalomba való megérkezésedet. Mihez képest? A lényeg, hogy itt vagy. Milyen érzés új közösséghez tartozni?

LI: Hazaérkezés. Nem érzem későinek, inkább megérkezettnek. Mint a gyerek, aki korához képest későn kezd beszélni, mert előbb a kézzelfoghatóbb kifejezési eszközökhöz szokott. A művészek nem vendégként fogadtak, hanem társukként. Egyszerűen behívtak maguk közé. Az Íme Kult Tér hétfői művészbeszélgetései is ezt az otthonosságot mélyítik bennem. A laboratóriumban költőként vagyok különös, az irodalomban természettudósként. Így élem kétnyelvű egyéletem.

KkF: Egy év sem telt el, újabb kötettel jelentkeztél. Erről is Halmai Tamást idézem: „Leveles Ibolya új kötete szerves folytatása a debütáló verseskönyvében (Szótlan kantáta, 2025) megkezdetteknek. Poétikája ezúttal is természettudomány és teológia látásmódját, az anyag és az anyagtalan szókészletét szerkeszti egymásba, miközben hermetikus-enigmatikus személyességet szólaltat meg („megannyi alany – / ugyanazon ige”), a szövegfüzért pedig szinte zenei kompozícióba rendezi.” [4]

Frissiben keletkezett versek ezek, vagy előkerültek régebbiek, talán a régiek átdolgozásai is?

LI: Folytatnám az első kötetről szóló mondatomat: ha ott természetesen a zenei csendben szólal meg a természetfölötti, itt már inkább emberi hangon, tréfás nyelvtani köntösben. Isten és ember egy transzcendentális mondatot mond, tudományos tárgyakat használnak az emberalanyok egyetlen felszabadító Ige körül.

Az Igenem félretett versekből indult, végül jórészt új versek kottázódtak a Szótlan kantáta kisugárzó felhangjaiból. A cím magáért beszél. Több szólamban.

KkF: Csontos Márta, a Könyvkultúra Magazin online kiadásának fáradhatatlan szerzője írja Igenem című könyvedről: „Nem véletlenül jelenik meg a 7-es szám a címekben, hiszen ez a belső tudás és teljesség, az isteni befejezettség száma, a Szentírásban több mint 600 alkalommal szerepel. A 7-es szám uralja a Hívd vissza a sárkányomat sorait is: erdőt ne rontson, / kedvet ne bontson, / reggel hét szólamra kel… este hét világot mesél, / megannyi alany – ugyanazon ige. / suttogjon üvöltést / hetedhét pernye / gondozzon földet.

Leveles Ibolya a profán élettér valóságában marad, mégis kozmikus rendet és hitbéli tartalmat közvetít, tudja, hogy a jelek és a szimbólumok fontos üzeneteket hordoznak a világról, s ezeket nem lehet pusztán racionális alapon értelmezni.” [5]

Ez a balladai mélység alapos élettapasztalatot igényel. A közösségi kapcsolatok tartalmas átélését, nyitottságot, modern kifejezéssel élve kiterjedt kapcsolati hálót. Tudatos ez nálad, vagy veled született adottság?

LI: Az élettapasztalat talán a születési évszámból következik. Az érzékenység pedig lehetne átok is, de miért ne fognánk fel inkább áldásnak? Gyönyörű magyar, román és csángó balladai hagyományból táplálkozom (Budai Ilona, Miorița, Szép fejér pekulár), az angol és latin-amerikai történeteket pedig Joan Baez hangján hallom (Wagoner’s Lad, La Llorona). Ami a meséket illeti, kisiskolás koromban faltam, és ha tehetem, ma már az unokáimnak is olvasom. A számok pedig előbb érkeztek a Nagyapó mesefájából [6], mint az iskolai tankönyvből. A szociális mocorgásaim mögött ugyanilyen ösztön működik: igyekszem hűségesen őrizni az értékes emberi kapcsolatokat. Lehet, hogy az adottság fogalma az adott dolgokból eredeztetik?

KkF: Fodor Miklós alig két héttel az új köteted bemutatója után hosszú írással jelentkezett a naputonline.hu felületén. [7] Darabokra szedte a versgyűjteményedet. Mielőtt a szívedhez kapnál e kijelentésemre, gyorsan jelzem neked is, olvasóinknak is, hogy Fodor nem úgy írt, ahogyan egy mérgezett tollú kritikus tenné, hanem alázattal, empátiával, embertársiasan, már-már szeretettel. Nem fogom aprólékosan kivesézni a több oldalas tanulmányt. Vond le magad a számodra hasznosítható tanulságokat!

LI: Ha tehetném, tanulmányt írnék a tanulmányról, mert ez a mélység megérdemli. Bár első reakcióm az volt, hogy „túlfutott rajtam”, azóta a vele folytatott szelíd, személyes beszélgetések nyomán közelebb került hozzám az értelmezése. Ma már buja tükörnek látom, amelyben szavaim fölajánlásra szépítik magukat. Az ilyen figyelem ajándék. És felelősség. Írás közben többnyire ösztön vezet, az újraolvasások során azonban lassan szertartássá mélyül a vers. Gondosan csupaszítom a vers testét a szükséges és az elégséges egyensúlyáig.

KkF: Régen láttam ennyi fiatal arcot (is), mint 2026. május 7-én, a Cédrus Művészeti Alapítvány estjén, az Igenem bemutatóján. Az ilyen eseményekről rendszeresen készít videótudósításokat a jó szemű Velicskó Péter. [8] Ezek aztán felkerülnek a világhálóra, a Szondi György vezérelte internetes folyóiratban. Sokakhoz eljutnak, a jelenlévőkön kívül mások is szinte személyesen átélhetik a találkozókat. Milyen érzés közönségtalálkozókon, aktív közegben, emelkedett hangulatban középpontba kerülni?

LI: Megkeresem az ismerős arcokat és megnyugszom. A fiatalok jórészt az egyre bővülő családom tagjai, kollégák delegált gyermekei stb. Viszont meglepő módon népszerűsítik köreikben a versművészetet. Alkalmasnak találják a talányos majdnem-mondatokat. Akkor is, ha iskolai ünnepségekre alkalmatlanok.

KkF: Folytatom a bemutató-estekre való hivatkozást. Mindkettőn elhangzott, hogy kórustag vagy, s időnként katolikus templomokban teljesítetek szolgálatot. Nem provokálni akarlak, csak a nekem is gyakran feltett kérdést ismétlem meg: életedben hogy fér meg egymással a természettudományba és az Istenbe vetett hit?

LI: Bevallom, nem egészen értem a kérdést. Nálam soha nem került egymással szembe a természettudomány és a hit, ezért nem is kellett kibékítenem ezeket. A felnőtt hitet inkább horizonttágulásként élem meg, mint konfliktusforrásként.

KkF: Azon túl, hogy üdvözölted a megjelent kórustársaidat, rögtönöztetek nekünk egy kis kamarakoncertet is. Mit jelent neked az együtténeklés és úgy általában a zene?

LI: A zene az imádság természetes nyelve: a ki- és beteljesedés módja. Embereszméletem óta jelen van: gyerekkoromban édesanyám mellett nótázva, később táncházas mulatságokban, majd férjemmel gitáros-verses baráti alkalmakon, óvodai ünnepségeken, tárlatokon, tábortűz mellett vagy családi betlehemezésben, városi kórusban. A mostani templomi szkóla egyszerre szolgálat, közösség és ajándék zenetanulatlan fejemnek. Zenei szintugrásnak tekinthető, lelki töltetében mégis változatlan.

KkF: Mintha új műfajban is megmutatkozóban volnál. Egy különleges könyvbemutatón, pontosabban egy performanszban figyeltem fel arra, hogy szívesen szerepelsz.

LI: Egyáltalán nem. Kifejezetten pódiumfóbiám volna, ha létezne ez a deviancia. Egyszerűen barátságból benne ragadtam. Nem is tervezek sokáig maradni.

KkF: Manapság a szárnybontogató alkotók azt figyelik – joggal –, hogy írt-e róluk, s mit Halmai Tamás. Ő nem szólal meg fölöslegesen. A tehetségesekre, talentummal ajándékozottakra különös út vár. Kikre rögös, kikre mentesebb…, nyomaszt-e a Halmai-súly, vagy inkább szárnyra kelt?

LI: Halmaival sújtott szép barátság. Szakmai extrákkal.

KkF: Mi készül mostanság? Vagy maradjon titok?

LI: Csak írok. És jövőre megálmodom a beleszőtt életet. Már van valamiféle munkacím, üzenet, a többi gyorsan köré tömörül. Mivel jajongással úgyis torkig tele a pince, kiadásra nálam az az alkotás érett, amelynek üzenete éltet.

„[…]
szívemben végzem
ember voltommal járó kötelességemet,
és örömeim között is szótlanul ahhoz a
legfőbb megtartóhoz imádkozom.”

Kányádi Sándor: Ne szólj

Jegyzetek

* legfontosabb mentoraim

[1] Leveles Ibolya: Azt mondja, Napút Online, 2023. július 9. http://www.naputonline.hu/2023/07/09/leveles-ibolya-azt-mondja/
[2] Leveles Ibolya: Szótlan kantáta – Cantata silentii, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025) https://moly.hu/konyvek/leveles-ibolya-szotlan-kantata
[3] Fodor Miklós: Az egyházi és klasszikus zenei hagyomány kifinomult szőttesébe szőtt, enigmatikus versmintázatok. http://www.naputonline.hu/2025/05/16/fodor-miklos-az-egyhazi-es-klasszikus-zenei-hagyomany-kifinomult-szottesebe-szott-enigmatikus-versmintazatok/
[4] Leveles Ibolya: Igenem, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026 http://www.naputonline.hu/2026/04/08/leveles-ibolya-igenem/
[5] Ablakok a láthatatlan világra, 2026. április 25.
https://konyvkultura.kello.hu/kritika/2026/04/25/ablakok-a-lathatatlan-vilagra
[6] Nagyapó mesefája. Ion Creangă Könyvkiadó, Bukarest, 1971–1990.
[7] Fodor Miklós: Hogyan lesz az ihletett csendből életvigyázó szó? naputonline.hu, 2026. június 11. http://www.naputonline.hu/2026/06/11/fodor-miklos-hogyan-lesz-az-ihletett-csendbol-eletvigyazo-szo/
[8] https://www.youtube.com/watch?v=kNciOe2_wmM