június 18th, 2026 |

„TÁJIDEGEN KULTÚREMBER?” (Szondi György beszélgetése Toót-Holló Tamással)

*

Szerkesztőtársunk kerek évfordulóhoz érkezett. Pontos dátuma az eseménynek 111 napja volt. Mi most ocsúdtunk s kérdésekkel ezúttal s így „ostromoltuk” Toót-Holló Tamást.

Előfutamként egy kétéves „rejtettebb” videofelvétel vele:

Szondi György: Hatvan év. Tekint már ilyenkor is vissza, természetesen, az alkotó-kutató ember. Tudnál-e szakaszokat jelölni ki az eltelt évtizedekből?

Toót-Holló Tamás: Többféle szakaszolást is el lehetne képzelni – mondjuk a tevékenységeim formái szerint, mert ezekben is megfigyelhető a sok-sok párhuzamosság mellett némi szakaszosság is. Voltam egyetemi ember, médiaszakember, dolgoztam tudományos kutatóként, irodalmi szerkesztőként, kommunikációs trénerként és stratégiai tanácsadóként, médiapiaci elemzőként, valamint médiaszakmai szövetségek vezetőjeként. Ezenközben mindvégig író és alkotó értelmiséginek tudhattam magam. Írtam 16 könyvet mindenféle műfajban magamra találva: tudományos monográfiákat, tanulmányköteteket, esszéket, regényeket, drámákat, hangjátékokat, publicisztikákat jegyeztem, de még dalszövegeket is elkövettem, amikor egy folkopera librettójának megírására vállalkoztam. Volt már videóblog-sorozatom is, mostanában pedig podcastokkal is jelentkezem. Szeretek a teremtő erőknek kitett életet élni, végtére is ez az örökös szellemi izgalom az, ami megtartó erővel bír számomra.

Evidens szakaszolási lehetőség az is, hogy különválasztom azt a két periódust a pályámon, amelyekben két különböző nevet viselve voltam jelen a földi szcénákban: 1966-tól 2007-ig, illetve 2007-től a napjainkig tartott és tart ez a két szakasz. Ahogy ezt már sokszor jeleztem, ezzel az önmagamat újjáteremtő, s egyszersmind egy új élethelyzetbe beavató gesztussal „nem megtagadtam, hanem meghaladtam” önmagam, „valahogy úgy, mint amikor a szerzetesnek készülő jelölt beöltözik, novíciussá válik, leteszi világi nevét, s választ magának egy új nevet”. Nem véletlen, hogy a garabonciás diákok és a magyar naphéroszok körüli hiedelemmondáinkból, tündérmeséinkből építkező, leginkább önazonos dolgaimat már a most használt, új nevemmel vállaltam magamra.

A térbeli mozgásom is sok mindent meghatároz: nagyon fontosak számomra azok a helyek, ahol éltem, létezhettem – legyen szó akár városokról, Ózdról, Zalaegerszegről, Debrecenről, Budapestről, vagy legyen szó akár városrészekről: Terézvárosról, Zuglóról, Angyalföldről vagy éppen most Kuruclesről, a Hárshegyről, ahol most már végérvényesen hazaérkeztem. Íme hát megleltem a hazámat, mondhatom én is – ahogy a bükki hegyvidékről, a hét völgy városából indultam a pályámon, most is egy hegyvidéken élve szemlélem a tájat, a budai hegyeket magam körül is. Elvarázsolt gyönyörűséggel. Egy minden pontján engem kifejező tér csodálatos dimenziókapujában té és tova nézve. A Tündérszikláról a Hármashatár-hegyre rebbenő tekintettel. Hetedhét határon is túl.

Aztán adja magát egyfajta életkori szakaszolás is: ehhez viszont egy különös meggyőződés vezethet el. Úgy tartom, hogy mindenkinek kijut egy nagyon karakteresen a sajátjának érezhető életkor, amiben jóleső érzéssel benne tud ragadni az egész élete folyamán. Nálam ez a kor a kamaszkor, amire mindig szívesen emlékszem vissza: ez volt az az időszak, amikor a szellem erejétől megtáltosodva azt érezhettem, hogy szinte meglódul velem a világ. Azóta is azt a világot lódítom hát magam körül, hogy azóta is csak attól lóduljak. Lélekben örök kamaszként. És akkor még a vallási és párkapcsolati útkereséseim kalandos korairól nem is beszéltem. Az is csupa felhorgadás, meglódulás, elkanászodás.

Társadalmi (kommunikációbéli) szerepeid közül melyik volt a legszebb, a legfeladatteljesebb és a legeredményesebb?

Általánosságban szólva erről a legszívesebben az általam személyesen is jól ismert és nagyra becsült erdélyi politikus és politikai elemző, Borbély Imre egyik kulcsfontosságú fogalmára, a helyzetteremtő politizálásra tudnék hivatkozni. Mert bármit hozok is most szóba, az sohasem önmagában érdekes számomra, hanem annyiban, amennyiben hozzájárult a helyzetteremtő pozíciók birtoklásához. Vagyis soha nem az volt nekem érdekes, hogy milyen és mennyire eredményes szerepbe helyezem magam éppen, hanem az, hogy ezt a szerepet betöltve milyen helyzeteket tudok teremteni magamnak és az általam képviselt ügyeknek. Mert vannak a helyzetek, s az adott helyzetekben rád találó távlati célok. Ami azt jelenti, hogy nemcsak most vagy, mert ez csak a gyarló látszat, hanem valójában jövőt is építhetsz vagy rombolhatsz is abban a jelenbe vettetett helyzetben. De nézzük az érdemi válaszokat a kérdésre. Szeretem büszkén elmondani magamról, hogy a Heti Válasz, a Magyar Távirati Iroda és a Magyar Nemzet főszerkesztője is lehettem. Az sem mindennapi ajándék, hogy most is médiaszervezeteket igazgathatok: jelenleg a Magyar Nemzeti Médiaszövetség és az Erdélyi Médiatér Egyesület elnöke vagyok. A leginkább munkás idő nyilván persze a napilapos munka volt – az tényleg olyan, hogy se éjjelem, se nappalom. És egy életem, egy halálom. Úgy, hogy a kettő egy kicsit ugyanaz lehet.

A leginkább társadalmi és kommunikációs feladatokban bővelkedő életszakaszom mindazonáltal mégis az apaság volt, s ez a munka mutatja a leginkább impozáns megtérülési mutatókat – most éppen négy unoka formájában. Persze ezt az élménysokaságot is kiírtam magamról. Van egy könyvem az apasorban eltöltött időmről is.

Mikor voltak alkotóéleted csúcspontjai önmegítélésed vagy megélésed szerint?

Kinn is vagyok, benn is vagyok ezeket a platófázisokat tekintve. Mikor hol, mikor miben. Vannak csúcspontok, ahol szakmailag az élet ormain járhattam – de ezek a csúcsok azért ködöket is magukhoz szólítanak, ahogy az már a hegyeknél szokás. A leginkább talán a média világában tettem szert komoly befolyásra és elismerésre, miközben a leginkább fontos dolgaim szerintem a regényeim, a tanulmányaim és a drámáim. De én is elszenvedem a Bánffy Miklós-szindrómát: ha valaki jelentős közéleti szerepeket vállal, az egyben azt is vállalja, hogy jórészt kívül reked az írók világán. Akaratán kívül is ködökbe burkolódzik. Láthatatlanná válik. Az újságírók között így egy kicsit tájidegen kultúrember vagyok, az írók között pedig úgyszintén tájidegen médiamunkás – ebből a szempontból talán egyedül a Napút írói köre jelent számomra üdítő kivételt. Miközben inkább az a nagy helyzet, hogy minél magasabb beosztásban lehetek éppen, annál nagyobb távolságtartást váltok ki. Ezt a távolságot nem én veszem fel, ezt inkább tőlem tartják az írók. Mintha kicsit elfelejtenék, hogy az írók és az újságírók a huszadik század elején még nagyon is egy tömbből voltak faragva. Holott még a kortárs magyar író-újságírók világa is elképesztően gazdag: itt olyan nevek sorakozhatnának fel a hivatásrend kínálta egységben, amely nevek viselői egyébiránt nagyon máshova húznak ízlésükben, értékválasztásaikban, miközben a médiában történő szerepvállalásuk mégis világosan összeköti őket. Ha azt mondom, hogy Péntek Orsolya, Ugron Zsolna, Karafiáth Orsolya, Vida Kamilla, ezzel máris olyan sormintát alkottam, amivel nagy kavarodást okozhattam. De ugyanezt meg lehet tenni egy másik sormintával is: ha azt mondom, hogy Poós Zoltán, Végh Attila, Bán János, Jászberényi András, Győrffy Ákos, Krusovszky Dénes, Vágvölgyi B. András, Gazda Albert, Pósa Zoltán vagy Bencsik András, megint teljes zűrzavart állíthatok elő a fejekben. Ugyanezt megtehetném persze olyan, nemrég elhunyt kiválóságok felsorolásával is, akikről megint csak nehéz lenne eldönteni, hogy íróként vagy újságíróként alkottak-e inkább maradandót: mondjuk Fehér Béla, Zelei Miklós, Csontos János vagy Bächer Iván nevét előhozva.

Hogy én mit tartok a saját csúcsaimat a leginkább ostromló alkotásaimnak? Nagyon szeretem a Csordul a csepp című, teljesen elborult világképpel dolgozó, metatörténelmi Mátyás-regényemet, amelyben jól megfér egymással a halhatatlanság, az alkimista mágia, a szimfonikus progresszív rock és az atmoszferikus black metal összes fekete serege – történetesen éppen az öröklétben. Egy primordiális rend szerint, ugyanakkor viszont posztmodern trükkök egész rengetegével. A rengetegben három delejes erejű nővel: Pobjebrád Katalinnal, Szép Ilonkával és a tétényi bíró okos lányával. S hozzá mindenféle északi és déli tengerekre nyíló kicsapongással. A Burzum híres albumát megnyitó black metal szám démonjainak zord elősereglésével. Egy horvát szigeten hirtelen elfogyó, legendás fehér bor, a Vugava minden cseppjének minden elbűvölő zamatával. És a Quimby Lepedőországának minden katonájával. És David Lynch épp David Bowie zenéjétől hangos éjszakai országútjának minden kanyarával. És Edward Munch norvég Madonnájának minden fülledt erotikájával. Ez egy olyan regény, amelynek a végén tucatnyi befejezés ékeskedik, majd még négy QR-kóddal felvezetve négy soundtrack is előtűnik: Mátyás király legvagányabb rocktörténelmi és underground produkcióival, legszebb magyar népdalaival és legkedvesebb Pilinszky-verseivel.

Ezzel együtt a legfontosabb dolgaim szerintem a liturgikus drámáim: az Aranyhajú hármasok, a Boldogasszony keresztlánya és a Dunaisten keresztfia. Ezek a magyarság kollektív tudattalanjában elrejtező transzgenerációs traumákat beszélik ki – a korai Árpád-korba visszavezethető fájdalmakból, a saját temetetlen holtjaink körüli gyász kötelességéből kiindulva. Ezeket a motívumokat megidézve Sík Sándor Regös énekének szavaival közelítek meg egy olyan szellemi pozíciót, amelynek felvétele egyfajta fájdalomterápiás munkának is beillik. Elfogadva Sík Sándornak azt a nézetét, hogy a magyarság számára még ma is jótétemény lehet, ha a regösökben a „régi magát” megleli, mert csakis ezzel a felismeréssel érhetünk el odáig, hogy a régi fájás „ma ne fájjon”. Hogy orvosolni tudjuk ezer év után végre azt a kínt, hogy a lelkünkben még mindig megbújik egy „síró rejtek”.

Ezekkel a darabjaimmal azt keresem, hogy van-e érvényes hangütés arra nézve, hogy elmondjuk: a régi szavainkat még ma is halljuk. Hogy a régi szeretőnket még ma is siratjuk. Hogy még mindig együtt tudunk rezdülni azoknak a megrendülésével, aki a fájdalmukat azzal énekelték ki magukból, hogy nem úgy van most, mint volt régen. Hogy nem az a nap süt az égen.

Azt keresem, hogy lehet-e szavakba önteni azt a fájdalmat, ami úgy tűnt el, hogy az össznépi emlékezetünkben mégis töretlenül benne él. Hogy nincs édesebb a havasi dinnyénél, s hogy nincs kedvesebb a régi szeretőnél. Mert a régi igazán tud szeretni, de a másodikért oly sokat kell szenvedni. Van-e, lehet-e szó erre nagyon sok szenvedésre, amelynek a kibeszélése olyannyira tabuvá tétetett, hogy egymás esküdt ellenségei is egymással egyetértve szapulnák, aki szólni merne. Mert tart még az ezeréves magány. S aki kitörne ebből a magányból, rögtön a senki földjére lép.

Nos, ez az a hely, ahol mostanában szimbolikusan, de igen ígéretesen otthon vagyok. Az ezer éve tartó magánnyal megajándékozott senki földjén. Itt szeretnék a csúcsra érni. S itt szeretnék a csúcsokon a rám boruló ködben nem értelmetlenül, hanem nagyon is eltökélten ködöt szurkálni.

„Miben” vagy benn most, mit szeretnél tető alá hozni, milyen nagyobb szabású tervet dédelgetsz, mit remélsz, hogy feladatként az elkövetkezőkben megkísérthet még? Jósoljál józanul!

Most épp egy olyan kötetet szerkesztek a már megjelent esszéimből, kritikáimból, amely a long-form journalism műfajában próbál szellemi jelzőfényeket gyújtani. Egy olyan, figyelemhiányos korban teszi oda magát szokatlanul hosszan, erős kreatív terjengésbe bocsátkozva a gyűjteményt alkotó kulturális publicisztikák és színikritikák mindegyik darabja, amelyben egyáltalán nem szokás 30-40 ezer karakteres cikkekkel borzolni az olvasók idegeit. De a long-form journalism éppen ezt teszi. Ezeket az írásaimat, amelyek a magyarnemzet.hu felületén jelentek meg, a Mediaworks kulturális divízióját, a Kultúrnemzetet vezetve jegyeztem, s az online újságírás minden lehetséges ékítményével felékesítettem. A tanult szakmámból adódó erős filológusi késztetéseimet tudtam kiélni ilyen módon: képek galériájával, hiperhivatkozások megadásával, beágyazott videókkal operálva, s ezzel a modern média természetéből adódó utalási lehetőségeket a végtelenségig kiaknázva.

Megjelenésre vár egy már kész kötetem, a Dunaisten keresztfia című liturgikus drámám és posztmodern regös misztériumom, amely a magyar népmeséket felhasználó mítoszrekonstrukciós vállalkozásaim trilógiáját zárja le. Ebben a magyar művelődéstörténet talán legizgalmasabb talányának, a dozmati regösénekben elindult, de aztán befejezetlenül maradt, Csodafiúszarvas és Szent István király között kialakult párbeszédnek írok meg egy lehetséges, fiktív befejezést, amellyel helyretolom a XI. században kizökkent magyar időt. Ezt a hamleti vállalkozást azért hajtom végre, hogy választ keressek arra, hogyan lehetne egy ideális – téren és időn kívüli, de számunkra bármikor elérhető – dimenzióban még ma is megválaszolni Csodafiúszarvas a pusztai nomád népek vallásszabadságának eszményét kifejező istenbéke-ajánlatát. S ha valaki úgy gondolná, hogy ez a vallásfilozófiai gondolatokkal működtetett drámai anyag fennkölt és komoly lenne, annak érdemes a figyelmébe ajánlanom azt is, hogy ez a posztmodern regös misztérium van annyira punk, hogy a barokk pop zenei szcénái közé is elmerészkedjen, de még a szuperhősfilmek univerzumába is becsatlakozzon. Így kerül elő a darab végén a Florence and the Machine, valamint az általuk előadott Dog Days Are Over indie rock és barokk pop zenéje. S innen keveredünk át aztán a filmes kontextusba, James Gunn rendezésének, a Galaxis őrei 3. (Guardians of the Galaxy Vol. 3) című amerikai szuperhősfilmnek az atmoszférateremtő varázslatai közé. Mert a regösénekek túlélési képessége abból eredeztethető, hogy a mágikus szakaszokat mindig épp a kellő mértékben hozták össze a populáris szakaszokkal – vagyis túlélni is lehet tőlük tanulni. Márpedig a magyarságnak a túlélést sohasem lehet elégszer és elegendő mértékben megtanulnia.

És hogy mit jósolok magamnak józanul? Már amennyire a józanság egy megveszekedett kamasztól egyáltalán kitelhet?

Ezer év magányt a senki földjén. És ezzel a címmel egy olyan könyvet, amelyben a magyar vallásszabadság összes nagyszerű vívmányát hagyom egymásra találni: az etelközi nomád államunkban képviselt pusztai nomád vallásszabadságtól a tordai országgyűlésen kihirdetett vallási békéig.

És hogy hol tud közlekedni ez a sok-sok jóféle tudás? Természetesen a tündérek aranyhídján – amit a legutóbb megjelent könyvem címében is megidéztem.

És hogy mi van a tündérek aranyhídja alatt? Természetesen a sáros patak. Ez a sáros patakmeder a Gyűjtöttek a magyarok kincset című népdalunkból lehet számunkra ismert, amely azt a csodát örökíti meg, hogy „gyűjtöttek, gyűjtöttek a magyarok kincset”, de „elakadtak, elakadtak a sáros patakba”, ezért aztán nem vihették el azt kincset „német új Bécsbe”, az idegenek szépülésére, másoknak kényére-kedvére.

Ez a „sáros patak” a magyar nép kollektív tudattalanjáról alkotott egyik legszebb, naiv képünk. Itt, ebben a sáros patakban maradt hát meg nekünk – az idő minden szakadozó vagy szakadatlan folytonosságán keresztül – a „régi szerető” emlékének dédelgetése mint az ősi vallásunk iránti nosztalgiaérzés. Itt maradt meg nekünk a „nem az a Nap süt az égen” érzése, mint az ősi csillagvallási hagyomány képzete, s innen, ennek a sáros pataknak a medréből dobol nekünk a táltosok dobszerdája, amelynek kezdeteihez csak a visszafelé révülő idő tud megtérni, ha túljutott az a révülés a „szita péntekén” és a „szerelem csütörtökén” – ahogy ezt a táltos révülést számunkra az ismert gyermekmondóka szövege megőrizte. Innen, ennek a sáros pataknak a medréből nyílik nekünk az a nyitatlanul nyíló aranykapu is, amelyhez eljutva csak át kell bújnunk a zöld ágak és zöld levelecskék között, ha előttünk egyszerre csak tárva tárulkozik.

Ezek a szakrális földrajzba illő tájak – tündéri aranyhidak és sáros patakmedrek – adhatnak hát nekem vigasztalást a puszta létükkel akkor, ha az ezer év magányra ítélt senki földjén netán túlságosan egyedül lennék.

De nem leszek egyedül. Ez az én józan jóslatom a jövőmre nézve. Amit mérsékelten józanul is ugyanígy látok.

Egészségünkre.

Illusztráció: THT-fotó (készítette: Gálos Mihály Samu)