Babics Imre: Árnyalak (Négy vers)
Szarvasbogár
Hiába lenne kormányzati akarat,
nem párzanak többé a szarvasbogarak,
mivelhogy nincsenek.
Tetemük manólakokban kitinikon,
tündérek szárítják szárnyuk szarvaikon,
mire erdejük álpénzen vett birtokod
lesz: megígérte, s megadta rá a jogot
bosszúálló istened.
Fölényesen kiröhögheted mély hitét
a kihalóknak: a gúnyban nincs semmi tét,
odaadás, áldozat.
Visszatérés bizonyságául megmarad
mind, míg fel nem röppennek szarvasbogarak
újra, s e csöpp légáram pislákolásod
kioltja, s eszmélsz: nem vehetik el mások,
azt, amit a kozmosz ad.
Árnyalak
Minden tavasszal némi időbe telik,
amíg az apró aranyhal-ivadékok
megszokják alakom,
ahogy tavuk fölött állok: hús-napóra;
mozdulatlan árnyam ringatva némelyik
felbukkan – a kíváncsiságuk elég ok −,
s a fenyegető kép elfogadhatóra
vált lassan, láthatom.
S akkor, az elfogadás pillanatában
valahány aranyhal-ivadék napóra
lesz, s mint a fény, örök,
s én: mindegyikük alant remegő árnya
kimért idejükbe átsodródom lágyan,
míg másik térből álom vetül a tóra,
alvó angyalé, a feje alatt párna:
táguló vízkörök.
Dögkút
Te öltönyös néphóhér, én nem perellek,
bősz talpnyalóiddal felállíttathatod
lovasszobrod,
szívtartományomban mindig dögkút mellett
fog csupán tornyosulni az,
hova sodrott
mén, kisbárány, s egyéb elhullott állatok
dobattak olyan korban, mikor személyed
hatása hazádon nem lett volna mélyebb
mint gyűszűben olvadt viasz.
Szégyen rólad írnom, más költők helyettem
viszont nem teszik meg; észlíra az övék,
bölcs: semleges,
míg én sorscsapások által nem más lettem
mint keményre kikalapált
könnyes szegecs
egy emlékműben, mi a lélek égövét
ábrázolja, mely alatt fajtád nem él meg,
s mely részvéttel nézi a pokoli szélnek
kitett emberiséglapályt.
S lám, szégyen dögkút mellé képzelnem árnyad,
mert ott mégis csak bűntelenek enyésznek,
s azt a szagot
ki sem állnád, de hát nem is igen várnak:
szemükben sosem tomboltak
nagy haragok;
tisztán adták vissza részük az Egésznek,
puszta odaadástól sugárzik mélyük,
s én fékezhetetlenül hullok közéjük,
tudván, kik igazán holtak.
Orgonabokor
Már csak az orgona bokra
gondol a régi halottra,
vagy, ha úgy tetszik,
„csupán” vele érez.
Korhad a fejfa tövében,
puszta enyészet az éppen
− meg sose metszik −,
mi köti a Térhez.
Nincs, ki letörje virágát,
csöpp bogarak csak a kábák
boldog
illatától ma;
mozgás veszi körbe.
S távol, az eltemetettnek,
élet, erő: nem eretnek
dolgok,
s mintha rászólna:
−Nézz le, a tükörbe!
Torz noha, mint gonosz álom
mind, mi leért ama szálon,
melyet esőcsepp
húz át ég s föld között,
mégis, a lét fokozódik
benned, örökre valódit
tudsz, s lőn erősebb,
ki beléd ütközött.
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele (2014)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
