Csáji Attila: A magyar kultúra vezérlő mezői
Mit jelent Önnek itt és most a magyar identitás tudata? Létezik-e tiszta formája?
Feltör-e még valahonnan a maga tiszta forrása?
„Modernnek kell lenni mindenestül” – alapelvként idéztem egykor az ötvenes évek végén, alig tizenkilenc-húsz éves ifjúként ezt a Rimbaud-idézetet az „összeÁLLÍTás”, ennek a kis underground újságnak a mottójául. A küzdelem, a megújulás, egy lágerszerűen behatárolt világból való kitörés permanens vállalása zsúfolódott össze ebben a pár szóban – a létünknek egy olyan elzárt periódusában, melyben a szabadság csak belső vágy volt, s a szabad világ felé csak önmagunkon belül törekedhettünk. Ez a rimbaud-i modernség a művészet, a gondolkodás szabadságáért való végletesen elszánt küzdelem vágyát testesítette meg, s korántsem a modern világgal való feltétel nélküli azonosulást. Egy dogmatizáltan elszürkült világból a színes világok transzparenciájában létező valóságot. Lassan nyílt rá a szemem, hogy a modernség is lehet csapda. És ha már transzparencia, akkor a ma és az időtlen transzparenciája az, ami számomra a legtermékenyítőbb.
Azt a szemléletet, mely a tradíciók eleven láncolataként mutatja be a képzőművészeteket, kisebb egységek, akár egy-egy nemzet művészetének a bemutatásánál is elfogadhatjuk. Még ma is.
A kultúra egy-egy nemzet életvitelében olyan, mint a DNS a sejteknél, mely az örökletes tulajdonságokat viszi át sejtről sejtre, illetve a kultúra nemzedékről nemzedékre. Nem véletlen, hogy az okos, távlatokban gondolkozó gyarmatosítók nem elégszenek meg az anyagi javak kifosztásával, hanem a kultúrát is megszállják, s próbálják megfosztani identitásától. Ezt itthon is tapasztalhattuk. Egy közösség szétzúzása a leghatásosabban így történhet. Egy mozaikokra hullott világ könnyebben manipulálható. Ebben nincs szükség nemzeti művészetekre. A kánonok kisajátítása, megzavarása a posztkoloniális gondolkodás egyik meghatározó tényezője.
Az egyes nemzetek művészetének emblematikus megfogalmazása rendkívül sikamlós feladat. Nehezen lehet vállalkozni rá. Mégis megkerülhetetlen. Érdemes egy jellegzetesen XX. századi részecskefizikai fogalmat kölcsönvenni a téma megközelítésére: a vezérlő mezők fogalmát. Eszerint az anyagnak van egy potenciális állapota, ez számos lehetőséget magába foglal, de az anyagnak – elemi részecskéknek – van egy vezérlő mezeje, mely materializációjukat meghatározza. Ilyen a történelmi-kulturális közeg is, amelyben élünk. A nemzeti kultúra esetében valójában a vezérlő mezők hálózatáról beszélhetünk. A magyar művészet viszonylatában ilyen vezérlő mező
1. az eltérő alaptendenciákra való egyidejű nyitottság. Egyszerre csaknem ugyanolyan intenzitással fordul a nyugat, az euroatlanti kultúra megújuló eredményei, és kelet, az organikus kultúrák, az őskultúrák szemléletének létstabilizáló továbbélése felé. Ebből fakad rendkívül széles spektruma.
2. Ilyen vezérlő mező a mába érő, élő tradíciók katalizáló ereje Bartóktól Kós Károlyon, Vajda Lajoson keresztül Makovecz Imréig. Újítás és hagyomány összefonódása. Magyarság és közép-európaiság transzparenciája, termékenyítő ereje. A Kárpát-medence sajátos méhe volt ennek a transzparenciának. A hajdani Magyar Királyságban a megvalósult autonómiahálózat által is segített kulturális transzparencia, európai viszonylatban is ritka példája a kisebb közösségek karakterisztikus megmaradásának, az elviselhető, sőt évszázadokon át élhető együttélésnek. Nem volt tökéletes, de ennek ellenére, majdnem egyedülálló. Minden híreszteléssel ellentétben, ezen a területen nemhogy szégyellnivalónk lenne az euroatlanti civilizációban, (különösen, ha mondjuk Franciaország, Anglia stb. brutális nemzetiségi politikájára gondolunk), hanem kiemelkedő értékeink közé tartozik. Gyakran azok akarnak kioktatni bennünket, akik a legvétkesebbek.
3. Hasonló vezérlő mezőnek tekinthetjük kultúránknak történelmünkből fakadó stroboszkópszerűségét, szaggatottságát. Ebből fakad, hogy nálunk sokszor idegenszerűbb a korszerű, mivel hiányzik a rávezető szakasz.
4. Ilyen vezérlő mező az individuális elszántság és sokrétűség – amely természetesen áttételesen, de összefügg szabadságküzdelmeinkkel is. Ez is nagymértékben hozzájárul a magyar művészet szivárványszerű sokszínűségéhez. Ideje lenne rádöbbennünk, hogy ez nem „lemaradás”, hanem érték.
A magyar művészetben természetszerűen és sűrítetten érvényesülnek azok a tényezők, melyek a lét intenzív átéléséből és a tradíciók tudatos vállalásából fakadnak. A kulturális nyitottság nem szabad, hogy a trendek fetisizálásává zülljön, mert ez értékválsághoz, a hazai teremtő erő elsorvasztásához vezethet.
Illusztráció: Sejtről sejtre, nemzedékről nemzedékre
Ezek is érdekelhetik!
Zenei fénykör (Horváth Kornél, Hűvösvölgyi Ildikó, Kelemen László, Toót-Holló Tamás) →
Stanczik-Starecz Ervin: MI A MAGYAR? →
Kovács katáng Ferenc: Magyarnak lenni/maradni? →
