Farkas Viktória: Az öreg Ralph és a róka
Az öreg Ralph O’Brien nem tudott aludni. A mennyezet fekete gerendáit nézte, miközben ujjaival finoman dobolt domborodó hasán. Nemsoká tizenegy. Tizenegykor vizelnie kell. És tizenkettőkor is. Ha szerencséje van, utána már el tud aludni, hogy aztán négykor kipattanjon a szeme és megint bámulhassa a kétszáz éves gerendákat a mennyezeten úgy fél hatig.
Nem tudta, hányan és meddig bámulták előtte ezeket a gerendákat, de ő már tíz éve ezt teszi minden este és reggel. Amíg élt a felesége, ezek a gerendák mintha nem is léteztek volna, ő legalábbis nem emlékezett rá, hogy látta volna őket.
Fémes bongással jelzett a falióra. Tizenegy óra. Felült, felhúzta a mamuszát, majd kicsoszogott a mosdóba. Vizelés közben figyelt fel a zajra. A mosdó apró kerek ablaka a hátsó kertre nézett, így jól hallhatta, amit a szobából nem. Rövid, szaggatott kaffogás. Olyan, mint a kutyaugatás, de nem az.
– Rókák – morogta. – Majd adok én nektek!
Lehúzta a vécét, és kicsoszogott az előszobába. Belebújt a bakancsába, és a vállára kanyarította a kabátját, csak úgy a pizsamára. Közben odakintről előbb egy csattanást, majd surrogó neszt hallott. A hátsó ajtón ment ki, amerről a hang jött.
A hold bevilágította az egész kertet, csak úgy fénylett a nagyra nőtt fű. Észrevette, hogy nyitva felejtette a fáskamra ajtaját, hát bezárta. A kert végében alacsony sövény húzódott, mögötte pedig az Wivelsfield Old Village és Wivelsfield Green között elterülő legelő lapos lankáit látta derengeni. A legelőt kelet felől galagonya- és kökénybokrok szegélyezték, hófehér virágaik szinte világítottak a holdfényben. Sehol semmi. Még egyszer utoljára végigpásztázta tekintetével a tájat, és az új városrészbe vezető utat. A villanydrót a bekötőút mentén úgy fénylett az éjszakában, mint valami titokzatos ezüstszál. Egy pillanatig úgy érezte, ezen a hajszálvékony, csillogó szálon függ ez a régi világ, Old Village és vele együtt ő maga is, és egyszer majd elnyeli őket mindenestől a sötétség. Összehúzta magán a kabátját.
A gyöngybagoly, aki minden este errefelé vadászott, most elrugaszkodott a villanypózna tetejéről, és némán belesuhant az éjszakába.
Másnap reggel még sötét volt, amikor felkelt.
– Jó reggelt Mrs. O’Brien! – dünnyögte az éjjeli szekrényén álló fotónak.
A képen a felesége mellett állt egy vékony, magas, mosolygós fiatalember is, de neki nem köszönt. Komótosan elfogyasztotta vajas pirítósból és teából álló reggelijét, egy kis termoszban kávét készített be magának későbbre, és hatkor már húzta is a bakancsát, hogy elinduljon ma is elvégezni a szokásos kerti munkát az apró faluban és a templomkertben.
Amint kiért a házból, meglátta, hogy a sövényen egy kék nejlonszatyor lengedezik. Rögtön eszébe jutott az este, meg a rókák. Benézett a kis gazos sikátorba, ahol a kukát szokta kihúzni a hátsó kertből péntekenként. A kuka felborítva, a szemét szanaszét szórva, még az utca túloldalára is jutott egy tejes doboz.
– A keserves anyátokat! – dörmögte.
Felállította a kukát és elkezdte összeszedni a szemetet. Egy konzervdoboz begurult a sövény tövéhez és Ralph nagyokat nyögött, amint megpróbálta onnan kipiszkálni.
– Hogy a rossebbe tudtok ilyen kupit csinálni? – méltatlankodott. – Hiába, minden róka egy nyavalyás anarchista. Igazi anarchisták, én mondom. De majd adok én nektek, meglátjátok!
Végre rend volt újra, hát nekiindult nyikorgó talicskájával és szerszámaival, hogy megigazítsa hetvenhetedszer is az öreg tiszafa ágait a templomkertben, kiszabadítsa a nárciszokat a fűből, és összegereblyézzen néhány száraz gallyat, amit az esti szél levert a fákról.
Az ódon Old Village mindössze egyetlen utcából állt, melyet olyan bájos öreg házikók szegélyeztek, hogy egész Sussexben nem volt párja. Az öreg házak, girbegurba tetőgerincükkel, repkénnyel befutott kéményükkel és zegzugos, kőfalakkal tagolt kis kertjeikkel fotósok hadát vonzották. Ezek azok a fotósok, akik Dél-Anglia legbájosabb kisvárosairól készítenek már-már émelyítően giccses képeket, hogy olyan magazinoknak adják el, mint a patinás Country Life, amit púderes arcú öreg hölgyek olvasgatnak rózsalugasaik alatt, miközben gyöngysorukat morzsolgatják és teát kortyolgatnak.
Ralph O’Brien azonban egy pillantásra sem méltatta az ezerszer látott vén házakat. Még a téglakerítés repedéseiből kinőtt kék nefelejcsek látványa se tudta kizökkenteni. Mereven bámulta már messziről a hirdetőtáblát, majd megállt előtte. Egy új plakát: „Húsvéti tojásvadászat, kicsiknek és nagyoknak. Tea, sütemény, vidámság. Április 11., de. 10:00. Helyszín: Wivelsfield Green, Village Hall”. A plakáton egy szőke kislány könyékig festékesen tojásokat pingált. A kislány hasonlított az unokájára, Daisyre. A haja színét az anyjától örökölte. Hilda, a menye svéd volt, valószínűtlenül szőke hajjal. Daisy ebben rá hasonlított. Már amennyire meg tudta állapítani, mivel eddig csak fényképen látta a kislányt. Majd, ha nagyobb lesz, mondogatta mindig Nicholas. Nem akarják kitenni egy ilyen hosszú repülőútnak, amíg túl kicsi. Fogta a talicskát és morogva továbbindult.
– Majd, ha nagyobb lesz, majd ha nagyobb lesz. De mégis mekkora?!
Azt se értette, minek kellett Amerikába költözni. Nem volt jó itt? Vagy mondjuk Svédországban? Mégiscsak közelebb lenne!
– Jó reggelt Ralph! – köszönt rá váratlanul Mrs. Potter, aki még nála is korábban szokott kelni. – Nézd, milyen csodásak ma a nárciszok. Hát nem mesés?
– Látom Rosemary. Nőnek, mintha muszáj volna, olyanok, mint a dudva – felelte, és tovább bandukolt nyikorgó talicskájával.
Az utca végén állt az ötszáz éves kőtemplom, kovácsoltvas kapuíve alatt egy kormos lámpa lógott. Kertjében ott állt az odvas tiszafa. Gyerekkorában a fa üregeiben rejtegette a cigarettát, hogy az apja meg ne lássa. Aztán Nicholas dugta el itt a saját cigarettáját, a kis balga! Azt hitte, itt senki nem találja meg. Halványan elmosolyodott, de hamar el is komorodott újra.
– Minek kellett Amerikába költözni?
Levette a seprűt a talicskáról, és lesöpörte a tiszafa elszáradt leveleit a járdáról. A mohos kőlapokkal kirakott ösvény áthaladt a tiszafa sötétzöld lombjai alatt, megkerülte a templomot, és átvezetett a temetőn, egészen a hátsó kőfalig, ahol egy kis kapunál ért véget. Végigtolta rajta a talicskát, és meg-megállt, ha látott valami gereblyézni-, vagy sepregetnivalót a régi, megsüllyedt sírkövek között. Söprűjével elzavarta a varjakat az öreg ezredes sírjáról, megelőzendő, hogy később a madárpotyadékot kelljen lesikálni róla. Ez volt a legnagyobb sír a temetőben, leszámítva az I. világháborús emlékművet, ami egy három méter magas kelta kereszt, és az már elég magas ahhoz, hogy senki ne lássa a tetején a madárürüléket.
Az ezredes sírját nem csak a plusz munka miatt utálta, hanem mert már a bejárattól látszott, hiszen akkora volt, akárcsak egy római szarkofág, és ő pontosan tudta, hogy a sír, ami mögötte van, Sam Taylor nyughelye. Samre kimondhatatlanul haragudott. Sikerült elhaladnia a sírja mellett anélkül, hogy odanézne.
A kis vaskapu, ami kivezetett a temetőből, legalább húsz éve megakadt félig nyitott helyzetben, amikor is valaki úgy felejthette, aztán olyan sűrűn benőtte a fű meg a szeder, hogy már meg se lehetett mozdítani. Összekapart pár száraz gallyat a kőfal tövében, és berakta a talicskába. Aztán letette a szerszámait és kiment a kiskapun, hogy a falnak dőlve megkávézzon a termoszból.
A nap egyre feljebb jött, és bearanyozta a temető mögötti rétet, meg a három öreg tölgyfát a fal végében. Az első hajtások már feltűntek az ágak végén, az öreg Ralph tudta, hogy ezek még puhák és kissé ragacsosak, látványra viszont elbűvölően zsengék, és ettől valahogy furcsán fiatalnak tűntek ezek a vén, göcsörtös fák is. A harmat szinte szikrázott, bármerre nézett, és volt valami reményteljes ebben az egészben, főleg egy ilyen öregember számára. Egy ilyen magányos vénember számára, akinek az élete a két vizelés közötti rövid szakaszokból áll, és aki már minden rozsdás vaskapu és öreg fa mögött a halált látja leskelődni.
Eszébe jutott a plakát, és összeszorult a gyomra. Sam, az a gazember, meghalt tavaly, alig pár hónappal az után, hogy elveszítette a feleségét meg a kutyáját. Ralph életében először egyedül fogja tölteni a húsvétot.
Már a karácsonyt is egyedül töltötte volna, ha nem megy el Old Village karácsonyi báljára. Nem sok kedve volt hozzá, mert az afféle magányosok bálja, de Nicholas rábeszélte és megígértette vele, hogy elmegy. Végül is nem volt rossz, leszámítva a borzalmas zenét, és Rosemary annál is borzalmasabb gyümölcskenyerét. Most viszont nem ússza meg, elvégre nem lehet örökké menekülni. Idén bizony egyedül fogja tölteni az ünnepet.
Szomorúsága olyan hirtelen csapott át haragba, hogy önkéntelenül felhorkantott. Sarkon fordult, visszament a temetőbe, és csak Sam sírjánál állt meg. Elgyötörtnek tűnt, és bár borostája fehéren csillogott a reggeli napfényben, arcára visszatért valami fiatalos, férfias elszántság. Úgy nézett körül, mint a bűnözők, mielőtt elkövetnek valamit, majd ügyelve rá, hogy az ezredes sírjának takarásában maradjon, nagy szuszogva lehúzta a sliccét. 68 éve minden gyakorlottságával olyan pontosan vizelte le Sam sírját, hogy egy csepp se ment mellé, leszámítva azt az egyet, ami a nadrágjára cseppent. Mire végzett, már nyugodt mosoly ült az arcán.
– Sam, öreg haver! – mondta. – Tudom, hogy megígértem, hogy minden nap lehugyozom a sírodat, ha itt mersz hagyni, de értsd meg: nem körülötted forog a világ!
Azzal sarkon fordult, fogta a talicskáját és elindult visszafelé. Itt-ott megállt, fütyörészve levagdosta az elnyílt nárciszokat a templom bejáratánál, majd amikor mindennel végzett, eltolta a talicskáját a templom épülete mögött lévő hulladéktárolókhoz. A kukák eszébe juttatták a reggeli kényszerű szemétszedést és a rókákat. Az ötlet hirtelen villant az eszébe.
– Rókavadászat! – kiáltott fel.
Sam, az a mocsok, legalább most az egyszer a hasznára van. Mivel nem voltak gyerekei, mindenét a falura hagyta, de egyvalamit Ralph örökölt, méghozzá a vadászpuskáját. Ralph szerette a fegyvereket, de a felesége ki nem állhatta, így gyakorlatilag fegyverek és vadászat nélkül élte le az életét. Be kellett érni a Riffle Sooter magazinnal, amelynek megszállott rajongójává vált. Az ágya alatt ma is ott állnak ládaszám a magazin példányai, pontosan a megjelenésük sorrendjébe rendezve. Szenvedélye miatt jól tudta, hogy ez a Remington 783 Walnut (golyós, nem sörétes) puska egy igazán értékes darab, és annak idején irigykedett is Samre miatta.
Mert hogy lehet az, hogy neki, akinek szenvedélye a vadászat és a fegyverek – legalábbis elméletben – egyáltalán nem lehet fegyvere, Sam pedig, az a tökfilkó, kártyán nyer egyet. Ráadásul egy ilyen remek fegyvert. Hogy lehet egyáltalán kártyán nyerni ilyesmit? Ennél csak az furcsább és felháborítóbb, hogy a puskán kívül elnyerte erősen ittas gazdája 11 éves springer spánieljét, Nelsont is.
Nelson jól érezte magát Samnél, valószínűleg azért, mert Sam megértette őt. Nelson nem szerette, ha nézik, miközben ürít, és Sam ezt mindig tiszteletben tartotta. Nem zavarta az sem, hogy a kutya a lakásban és a kertben mindenhova magával vonszolta az ágyát, hogy kényelmesen ledőlhessen, ha elfáradt az ágya cipelésében. Öreg kutya volt, de két évig boldogították még egymást Sammel, mielőtt az örök vadászmezőkre távozott, kicsivel korábban, mint Sam felesége.
Ralph felsóhajtott. Erről szól az élete. Hogy ki mikor halt meg, és van-e vizelésre alkalmas hely látótávolságon belül. Elhatározta, hogy este előszedi azt a puskát, hadd érezze egy kicsit, hogy él, és hadd lássa, hogy az a piszok róka kinyuvad.
Most azonban ebédidő volt. Rosemary hetente kétszer főzött neki, mindig 3 napi adagot egyszerre. Ez kényelmes megoldás volt Ralph számára, de jó volt Rosemarynek is. Jól jön egy kis plusz az öreglánynak, és Ralph ezt megértette. Ő is ezért kertészkedett.
Estére aztán megfeledkezett a puskáról is, rókákról is, egészen addig, míg újra meg nem hallotta a kaffogást, meg valami furcsa kis nyiffanásokat odakintről. Nem akarta húzni az időt azzal, hogy a puskát előszedi, meg kell akadályoznia, hogy újra felborítsák a kukát. Felkapta a sétapálcáját a fogas alól és kisietett a kertbe. Megint nem látott semmit, pedig még be sem sötétedett teljesen. Elindult, hogy a kert végéből is szétnézzen, hátha a sövény mögött lapul a dög, azonban a fáskamrához érve kaparászást hallott. Abban a pillanatban megértette, hogy előző este azért nem látta a rókát, mert elbújt a fáskamrában, ő meg még rá is zárta az ajtót.
– Nofene – mondta. – Ennél jobban nem is alakulhatott volna. Annál könnyebb lesz lepuffantani.
Bement a puskáért. A fegyvertároló szekrényt a gardróbban helyezte el. Valójában nem volt biztos benne, hogy valaha is használni akarja a puskát, de jó érzés volt birtokolni, különösen egy ilyen szép darabot. Most télikabátok lógtak előtte vállfán, tehát először ezeket kellett kirámolnia. Aztán kinyitotta a zárakat a kulcscsomóján tartott kulccsal. A szekrény homályában megpillantotta a Remingtont. Megdobbant a szíve. A fekete diófa puskatus selymesen fénylett, a tolózár sötét fogantyúja pedig úgy csillogott, mint valami óriási pók szeme. Van valami különös abban, amit az ember egy fegyver iránt érezni tud. Semmihez sem hasonlítható érzés, a tiszteletteljes félelem és a csodálat keveréke.
Ralph maga előtt látta Sam üdvözült képét, amikor egy puha pamut ronggyal fényesítette a puskatust. „Amerikai fekete dió” – mondta immár századszor, és úgy simogatta a fegyvert, hogy abban volt valami természetellenes erotika.
– Vén marha! – mondta ki Ralph hangosan.
Lefektette a puskát az ágyra, és kiment a konyhába. A lőszert ugyanis külön tárolta, a konyha egyik zárható fiókjában. Így volt biztonságos. Átsuhant az agyán a kérdés, hogy mit csináljon majd a tetemmel? Kézenfekvő volt a válasz: beteszi a talicskába, letakarja egy fekete zsákkal, ráteszi a szerszámokat, így még a kíváncsi Rosemary sem fogja kiszúrni. A lövésre biztosan rákérdez. Egy ilyen jószágnak azért van hangja. Büszkén elmosolyodott. Majd azt mondja, hogy csak kipróbálta. Hogy a levegőbe lőtt. Tán még imponál is az öreglánynak. A vörös dögöt meg elássa a temetőn kívül a fal tövében. Senki sem fogja észrevenni.
Kinyitotta a fiókot, kivett egy lőszerrel teli papírdobozt, és visszament a szobába. Élvezte a fegyver tapintását, a fegyverolaj illatát és a lőszerek csörgésének hangját, ahogy kiszórta őket az ágyra. Megtöltötte a puskát, és épp elhaladt a telefon mellett az ajtó felé menet, amikor az megcsörrent. Óvatosan letámasztotta a fegyvert és felvette a kagylót.
– Halló! – szólt bele, majd döbbenet és öröm villant fel az arcán. – Nicholas! Te átkozott kölyök, hát azt hittem, már sose hívsz! … Mi? Most húsvétkor? … Hát hogy a rossebbe ne örülnék! Mikor érkeztek? … Itt tudtok aludni, hogyne. … Persze, hogy elfértek mindhárman. … Te Nicholas, mondd csak mit eszik egy ilyen pici lány? Na jól van, majd megoldjuk! Várlak titeket!
Miután letette a kagylót, egy ideig döbbenten bámulta a készüléket, aztán sírva fakadt. Odabotorkált a legközelebbi székhez, leroskadt rá és úgy sírt, mint egy gyerek. Hirtelen kiszakadt belőle az elmúlt évek minden fájdalma és szomorúsága, és évek óta először hagyta. Egészen kimerült a sírástól, jó nagyot trombitált a textilzsebkendőjébe, aztán elnevette magát.
– Hallja ezt, Mrs. O’Brien? Jönnek a gyerekek!
Tekintete a puskára tévedt. Mintha hetek teltek volna el azóta, hogy odatámasztotta a falhoz. Kereste az érzést, ami pár perce még arra késztette, hogy puskát töltsön és rókát öljön, de az már nem volt sehol.
Kisétált a fáskamrához, és egyszerűen kitárta az ajtaját. A kis bundás fogoly ijedten meredt Ralphra, izmai megfeszültek, majd amint megértette, hogy szabad az út, egy szökkenéssel kint termett. A kert vége felé iramodott. A sövénynél megállt, és visszanézett az emberre. Szemében nem volt más, csak értetlenség. A következő pillanatban eltűnt a sövény egy láthatatlan nyiladékán át.
Ralph másnap reggel izgatottan ébredt.
– Jó reggelt Mrs. O’Brien, jó reggelt Nicholas! – szólt oda a lámpa előtt álló fotónak, és vissza kellett fognia magát, hogy lassabban mozogjon, mert a végén még összetöri itt magát, aztán gipszben töltheti a húsvétot.
Reggeli után lenyírta a füvet a hátsókertben, csak utána indult el, hogy ellássa szokásos napi teendőit.
Rosemary megint ráköszönt, mint minden reggel, de Ralph ezúttal megdicsérte a nárciszait. Rosemary ennek nagyon örült, és Ralph megállapította, hogy egészen kislányos a mosolya. Megvonta a vállát. Végülis még csak 62 éves. Átfutott az agyán, hogy esetleg nem is véletlen, hogy Rosemary mindig épp kint van a kertben, amikor ő dolgozni indul.
Fütyörészve tolta nyikorgó talicskáját, a varjakat is békén hagyta (potyogtassanak, ahova akarnak), és aznap nem vizelte le Sam sírját.
Hazafelé menet aztán meglátta Rosemaryt a nárciszok között bordó kabátjában – fázós volt, ezt tudta róla. Egy hirtelen ötlettől vezérelve áthívta teázni délutánra, és Rosemary megint úgy mosolygott, mint egy kislány.
Amíg Rosemaryt várta, letisztogatta a kerti asztalt és a székeket. Mivel maradt még ideje, előkotorta a fészerből a műanyag kiscsúszdát, amit Daisynek vett az első születésnapjára, és amit nem volt még alkalma átadni. Nem baj, jó az egy kétévesnek is.
Rosemary hozott egy kis süteményt, ami szokás szerint rettenetes volt. Főzni azt nagyon tudott, de a süteményei veszélyesek voltak.
– Nagyon finom, Rosemary – mondta, aztán elnevette magát.
Rosemary meglegyintette őt a konyharuhával.
– Vén széltoló!
A kert végében váratlanul mozgást láttak. Ralph intett Rosemarynek, hogy maradjon csöndben. A róka kidugta a fejét a sövényből, körülnézett, majd megakadt a szeme Ralphon. Egyenesen az öregember szemébe bámult, aztán óvatosan átbújt teljesen, és elegánsan leült velük szemben. A következő pillanatban egymás után három rókakölyök bújt át a lyukon, esetlenül nagy tappancsokkal és fülekkel, és amíg egymással civakodtak, halk nyiffanásokat hallattak. A kölykök csak az anyjukat követték, és megijedtek, amikor megpillantották az embereket. Anyjuk köré húzódtak, onnan figyelték a két öreget. Ralph szemei egy pillanatra könnybe lábadtak.
– Még ilyet! – suttogta Rosemary.
– Ismerem ezt a rókát – mondta Ralph, és halkan felnevetett. – Tegnap kiborította a kukámat, ma meg eljött bemutatni a családját.
– Nahát Ralph! – kuncogott Rosemary. – Hogy veled mik történnek!
Ralph szerette Rosemary kuncogását.
– Jól van, te kis bajkeverő – kiáltott oda a rókának. – csak a kukámat hagyd békén!
Az állat megrezzent a hangjától, de nem futott el. Pár pillanat múlva a kölykeivel együtt átbújt a sövényen, nyugodtan, kapkodás nélkül, mint aki elvégezte, amiért jött, és most már mennie kell.
Ralph és Rosemary egy ideig még üldögéltek a bágyadt délutáni napsütésben és Ralph O’Brien évek óta először újra rácsodálkozott arra, hogy a tavasz milyen gyönyörű errefelé. És bár nagyon kellett már vizelnie, a mosdóban ugyanazt a türelmetlen izgalmat érezte, amit utoljára kisgyerekként, hogy sietnie kell a kézmosással, mert odakint fantasztikus dolgok várnak rá, nem vesztegetheti az idejét.
Farkas Viktória a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott alkotója
Illusztráció: Rókák (fh. Liljefors)
Ezek is érdekelhetik!
Noth Zsuzsánna: LÁMPAGYÚJTOGATÓ →
Pataki Edit: Elölről az egészet →
Kiss Panna: Teliholdba fulladva →
