Döme Barbara: Orgona
– Ne törődj az utcakölykökkel, kisfiam. Holnap megtanítalak biciklizni, aztán majd ríhatnak, ha lehagyod őket – nevetett nagyapám, két ujjával akkurátusan megsimította kicsiny bajuszát, majd nagyanyámra kacsintott. A mama szerelmesen mosolygott vissza rá. A faluban mindenki azt találgatta, mi lehet a titkuk, miért nem lankad közöttük a szenvedély.
Aznap korán keltünk. Nagyapám azt mondta, ha nem eszem meg legalább egy karéj szilvalekváros kenyeret, gyenge maradok, nem bírom majd erővel a biciklizést.
– Úgy kenjed, mama, ahogy Öcsike szereti – szólt a nyárikonyhában pakolászó nagyanyámnak, aki már kanyarította is a hatalmas szeletet, jó vastagon megkente házi lekvárral, majd pár perc után újabb adagot tett rá. Kényeztetni akart, mert nem volt apám, anyámat pedig csak lámpaoltáskor láttam, állandóan dolgozott. Miután a reggelimet elkészítette, papának is kent egy szeletet. Nagyapám megcsókolta a kezét.
Papa mindig gyorsan evett, akkor is előbb végzett, mint én. Ittam a kakaómat, ő kiment az udvarra, majd pár perc múlva egy szál orgonával tért vissza.
A kertben álló bokrot mamának ültette, miután összeházasodtak, mert tudta, hogy az a kedvenc virága. Ám hiába gondozta nagy-nagy törődéssel, a növény nem terebélyesedett bokorrá, csenevész maradt, mindig csak néhány szál orgona nyílott rajta. Amikor a bimbók kipattantak, nagyapám levágta a legszebb virágot és bevitte a házba nagyanyámnak. Kacagtak, megcsókolták egymást.
Ezen a napon titokban figyeltem, ahogy a nagyszüleim huncutul egymásra pillantottak, miközben nagyapám valamit a nagyi fülébe súgott. Hirtelen olyan vörös lett az arca, mint a bádogkanna, ami a stelázsi mellett állt. Ezután nagyanyám vízbe rakta az orgonát, mi meg papával kimentünk az udvarra. Mama az ablakban könyökölt, onnan nézett minket. Papa több órán át fogta a bicikli hátsó csomagtartóját, görnyedve futott utánam. Amikor elengedett, elveszítettem az egyensúlyomat, nagyot estem, pontosan az orgonafára zuhantam. A csenevész kis növény meggörnyedt a súlyom alatt. Attól tartottam, kipusztítottam nagyszüleim kedvenc virágát. Mint később kiderült, semmi baja nem lett. Nekem viszont az eséstől a lábamról és a könyökömről lejött a bőr, az orromból szivárgott a vér. Ordítottam. Nem a fájdalomtól, hanem a félelemtől. Arra gondoltam, ha kipusztul az orgona, nagyapám többé nem tud virágot adni mamának, s akkor ők is elválnak, mint a szüleim. Papa ölbe kapott, az inge szélével törölgette az arcomat, és közben azt mondta, addig, amíg nem tudok rendesen biciklizni, legfeljebb meggórálom görönggyel az utcakölyköket, ha megint csúfolni kezdenének. A szememből ömlött a könny, még szerencse, hogy ő azt hitte, a bukás miatt sírok. Szégyelltem volna bevallani, félek az újabb veszteségtől. Nem mondtam meg azt sem, hogy a szomszéd gyerekek göröngyhajigálásban is jobbak nálam.
A következő esztendőben a rádiószerelést tanította meg nekem, aztán meg azt, hogyan kell bicskával faragni. Nagyanyám nagyon büszke volt rá, hogy a papa mindent megmutatott nekem a férfilétről. S miközben nagyapám fellebbentette a fátylat a borotválkozás titkáról, vagy arról, hogyan lehet a legnagyobbat csettinteni a karikással, sosem feledkezett meg az orgonáról sem. Azt akkor is leszedte és bevitte nagyanyámnak, amikor a húgát temették, vagy amikor a cukorbaj miatt le kellett vágni az egyik lábát. Az orgona mindig a vázába került, miközben nagyanyám háta meggörnyedt, kristályosan csengő hangja megkopott.
Tíz év telt el azóta, hogy a papa biciklizni tanított. Mama karácsonykor félrehúzta édesanyámat. Amikor előkerültek a gádorból, mindkettőjüknek vörös volt a szeme. Nagyapám a sparhelt mellett ült és csak bámult maga elé. Odakucorodtam mellé.
– Na, Öcsikém, reggel megyünk, aztán megtanítalak végre biciklizni – kacsintott. – Azok a piszkos utcakölykök sem fognak többé bántani, majd meglátod.
Úgy éreztem magam, mintha leforráztak volna. Gimnazista voltam, hatéves korom óta nem beszéltünk nagyapámmal a biciklizésről. A rengeteg tanulás miatt egyre ritkábban találkoztunk, nem vettem észre, hogy ekkora a baj. Anyámat szintén váratlanul érte a felismerés, továbbra is rengeteget dolgozott, senkire nem figyelt magán kívül. Hiába faggattam nagyanyámat, mi történt a papával, ő nem mondott semmit, csak megsimogatta a fejemet és megölelt. Közben könnyeit nyelte, és imádkozott.
Májusban nagyapám már nem tudott felkelni a fotelból. Arra kért, menjek ki az udvarra, és hozzam be a legszebb orgonát. Sovány, reszkető, erőtlen ujjai közé fogta a virágot, és amikor a mama fölé hajolt, langyos levegőt lehelt a fülébe. A szemét akkor láttam utoljára csillogni. Nagyanyám elrendezte a virágot, aztán kiment a tyúkudvarra, mintha valami sürgős dolga volna. Kilestem, ahogy a kukoricászsák tetején ülve zokogott.
Mire eljött a következő orgonavirágzás ideje, egyértelművé vált, hogy nagyapám Alzheimer-kóros. Néhány régi emlék tartotta életben, de a tegnapi dolgokra rendszerint nem emlékezett. Egyre többet beszélt arról, hogy megismert egy csinos lányt, akit feleségül vesz. A mamát csak a régi fotókon ismerte fel. Azt is rendszeresen elmondta, hogy a hétvégén megtanítja biciklizni az egyetlen unokáját.
A következő orgonavirágzáskor, amikor a kicsiny bimbókból lila szirmok születtek, kimentem a kertbe és nagyapám kopott metszőollójával levágtam egy szál virágot.
A papa szokás szerint a foteljában ült. Nagyanyámat karon fogtam és bevittem hozzá. Már nem tiltakozott, pedig korábban, ha arra kértem, próbáljuk emlékeztetni a papát, csak sarkon fordult és félrevonult, hogy sírhasson. Jött velem, meg az orgonával, megálltunk nagyapám előtt. A virágot megpróbáltam papa kezébe adni, de nem tudta megfogni. Az ölébe tettem, a kockás pokrócra.
– Mi ez? – kérdezte gyermeki érdeklődéssel, de a szeme már nem ragyogott, az arca olyan szürke volt, mint a sparheltből kikotort hamu.
– Orgona – mondtam.
– Te ki vagy és ő kicsoda? – kérdezte nagyapám és rámutatott nagyanyámra, aki elfordult és zokogott.
Odatérdeltem nagyapám elé, megöleltem, az orgona az öléből a földre hullott. Másnap örökre elaludt.
***
Tegnap aláírtam a szerződést, megvettem életem első önálló házát. Százötven négyzetméter, kényelmes, modern berendezésekkel felszerelt, jól megleszünk benne a feleségemmel. Egy hete házasodtunk. Kert is van a házhoz, a végében két hatalmas orgonabokor virágzik.
Illusztráció: Dénes Emőke fényképfelvétele (2009)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
