Vörös István: Örökűzés (két vers)
Örökűzés
Az öröknek örök szobra
mindig arról gondolkodva,
hogy a titkát ki ne mondja,
nem tudja, hogy nem is tudná,
ezért tették épp szoborrá.
Úgy lesz a gondjain úrrá,
gombolyaggá gombolyítja,
tere van neki, nem síkja.
Nem mondja – bár régen írta!
Írást irtó irgalomban
lélektelen nyugalom van.
A múlt nincs ott semmi romban.
A titkokat eltitkolni
az öröklét príma holmi,
hamis tudatot betolni,
tudat helyett tudattalant.
A bronzfejben mi sem marad.
Itt az utolsó pillanat!
Blues
Nem a fehér a fekete,
sötét erők lélegzete,
egy ember nem bír el vele,
nem is mozdul se fel, se le.
És miféle az Istene?
Még magyarázat kellene?
Ha most nem fordulsz ellene,
lehetsz akár egy is vele.
Az Isten isten egyedül,
ki megoldásként felmerül.
Rajtunk az átlag réme ül,
a tudata fölénk vetül,
a szentség szentségtelenül
annyi rossz megoldás közül
jobb híján mégis ránk terül:
így szűnik meg bennem az űr,
az Úr az úr az űr helyett,
a bizonyság megérkezett,
már ott lebeg a víz felett,
mint hosszú í-n az ékezet.
Eddig mindenki éhezett,
mélységben is a szédület
fagyott jéggé, vetett tüzet,
ürességben volt az üreg.
Befalazni a tegnapot,
egy ingyenmunkás bekopog,
úgy néz ki, mint az angyalok:
ő még jöhet – a szárnya sok,
helyette majd én szárnyalok,
az öröklét nem kis dolog.
Ha kérdezik, kicsit dadog.
Hogy ki is ő? Hiszen tudod.
Hiszen tudod, hogy ki is ő,
a rosszat jóra térítő,
másodszor eltelő idő,
egy pont, honnan a fény kinő,
egy könnyű, fehér égi kő,
a bizonyság nem rémítő,
sokat ígérő rózsatő,
a virágzásra új erő,
vagy legrégibb minden között,
faluról Pestre költözött,
az égből a földre lejött,
a laptopján e-mailt pötyög,
én meg a hittel küszködök,
tagadok, mint egy rossz kölyök,
lázadok, mint ki hőbörög,
mert épp a háborgás örök.
Illusztráció: fh. O. Miroshnychenko
Ezek is érdekelhetik!
Összetett tenyérrel – Ispány Marietta versei →
A válasz – Marton Árpád versei →
Kárpáti László: Kirakat (haiku-ciklus) →
