Három, Quasimodo-díszoklevéllel díjazott alkotó, pályamű
*
A XXX. Quasimodo-költőverseny tizenkét díszoklevéllel díjazott alkotójának műveit nincsen hogyan közzétennünk, de műhelyünket köteteik kiadásával is megtisztelő három költőbarátunk kiemelt pályaműveivel sietve megismertetjük olvasóinkat.
Mindhármójuknak: gratulálunk. Amiként ezt a győztes és az egyik különdíjas költőtársunk esetében pár napja már megtettük:
⇒http://www.naputonline.hu/2022/09/19/halmai-tamas-salvatore-quasimodo-emlekdijas/
(A szerkesztőség)
*
Fenyvesi Félix Lajos
A légifelvétel
Vér és sár köröttem. Háború.
Lövészárkok megteltek halottakkal.
Tört házak lángban, füstben
őrzik a menekülők útját.
Hiába: lekaszabolják a katonák.
A vihar hetvenedik napja.
Bomba hull és rakéta vinnyog,
mint májusi fényjáték.
A megtámadottak nem félnek.
Bokrok mögül kigörög tankjuk,
a holnap ítéletére.
Mi az, ami hajt előre?
Halálotok alig érezhető rezdülés.
Istenre várok, hogy kilépjen
a bokrok-övezte fenyvesből.
Ukrajna öreg templomai néma
hallgatásba burkolóztak,
csupa-seb kövei beszélnek,
nagyvárosokból marék
porhamu marad.
Égető félelem, könyörgő hang.
Háború van a nagyvilágban.
Légi felvételek az asztalon.
Óvoda akna-szántotta udvara.
A menekülő gyermekek.
Szürke foltok a halott édesanyák,
mellettük az apák, akik testükkel
védték családjukat, várták
a gránátszilánkot, a halált.
Végh Attila
Öregkori elégia
Álombeli, visszhangos múzeumban jársz,
érzed, a falakból lassan olvad a beépített halál,
elfolynak a portrék, a szobrok elfordulnak tőled,
már csak azt, a túlvilágit nézik, onnan
várják a hírnököt, aki régóta erre tart,
elmúlt ízeken, kihűlt éjszakákon,
szent és érthetetlen ünnepek másnapján át,
jön terveken bukdácsolva, de konokul, mint egy csillag.
Aki a hírt rábízta, már rég halott.
Hírt hozni a felejtésről, ilyen vágy ég a szemében,
ez a láva dermed majd kővé a kézfogásban,
ahogy üdvözöl: hát itt vagyok,
egy mondatot hoztam ide, a véglegesbe.
Tudom, eddig untattak a hírek,
a szavak érdekházassága, a csodátlan napok,
mert nem volt semmid, ami rád zárult volna.
Ha szerettél, benyitottál egy sorsba egy teára,
élvezted, ahogy megérint a mély,
megsimogattad egy élet húrjait,
és már indultál is, át kerteken, csilingelő
levelek közt lépkedve,
föl ne verd egy rokon lélek csendjét,
mert várt a másik út, a másik, a másik,
és minden út végén a kastély, ahol születtél, éltél,
a magányos, belső trónterem,
falán az elvarratlan szálak szőttese,
körülötted a vizsláid szemében raboskodó halál.
Nos, halld a hírt: ő amnesztiával szabadult végül,
egy mozdulatod írta alá.
Emlékszel? A kézlegyintés volt ez,
ahogy beletörődtél, hogy most már így marad.
És hirtelen falak nőttek, a házban már család élt,
szeretőid, ahol épp voltak, elterültek benned,
szemükből múltat ivott a szél,
a kézlegyintés szele.
Megrémültél, hová fuss innen,
irány az emlékek múzeuma,
azóta jársz ide, szobrokat keltegető őrült,
két élet közt ingázó hontalan.
Most nincs mitől félned: a hír, amit hoztam,
nem nagy szám; nem oszt, nem szoroz.
Mert ha magadba néztél, sejtetted mindig,
hogy nem tévedtek a régi bölcsek,
akik ugyanitt, az Elfordulás Múzeumában éltek,
mióta szem elől vesztették őket emlékeik:
a boldogság halál.
Zsávolya Zoltán
A nagy medveanyához
Hol fejjel lefelé, hord-tárcsát marva, máskor
menten lendülve fel a Forgó Másikig;
partnert csóválva kvázi, majd megragadva, majd
elengedve újólag – így tépdes a trapéz
egymástól el és szállít a társunkhoz megújra;
fémhimba, lánccsikorgó, ellendül, visszacsap.
Faék-egyszerű gép a gyerekkor felől:
hinta, toronylunk, rajta, a kisvárosi éjjel
amőbái vagyunk, ezüst izék az ég
vizében, közelebbről holdvilágított plankton.
Odacsapódunk mindig, ahová elhozott
a vándorcirkusz-önkény véletlenül ma éppen.
Innen zabál fel bálna, mely felhő volt, de szürke
masszává sűrűsült a bűvész úr kezén;
máglyáján vagy vizén (eső gyakorta verte
ezt a főteret itt, hol sátrat húz a brancs).
Ide zuttyanni le sokkal könnyebb, mint Pesten,
állandó nézőtérnél; itt kevesebb a pénz;
védőhálóra nincsen: egy kézcsúszás elég,
ahhoz, hogy habkönnyűség legyen – kiömleni.
Tenyerem, íme, krétás, de nem az iskola
falai között mozgat bármilyen tudomány…
Hanem hogy tartani tudok-e bárkit máma,
vagy pedig engedem, menjen, hulljon alá.
Induljon s megmerülve sorok tengerfenéke
nyelje egészen el, mely hallgat, felhörög:
a nézőtérnek hívják e sok száz fejű hidrát;
nem ezer, millió, de így is épp elég!
Félelmünk bocsai potyognak közibéjük,
bolyhos Nőstény-Hadész bőrét foltozva össze.
Illusztráció: Renato Birolli Quasimodo-festményfigurájának felhasználásával
Ezek is érdekelhetik!
Kettős könyvbemutató (Györgyi Csaba, Végh Tamás) | Meghívó →
Tornai Xénia Quasimodo-díjat nyert →
Suhai Pál – Kopeczky Péter: Kis Napút-induló →
