Turai Laura: Könyvajánló egy „tudományos regényről”
•
Stanczik-Starecz Ervin: Varázsvágta. Levelek az Újvilágból[*]
Határtalan, hiánypótló, bátor és önmagát lebontva stílust teremtő művet ajánlok az olvasók figyelmébe. Ez a révületig fokozódó, tudományt és ősi tanításokat mohón az élet legjavába ötvöző vágta minden igazságszerető ember számára igazi szférákon átsuhanó, varázslatos utazást kínál, melyben maga az élet és a költészet lüktet, míg halottnak hitt tárgyak, s kiveszőfélben lévő népek hiedelmei törnek időről időre felszínre. Stanczik-Starecz Ervin itt egyszerre író, pap, kutató és nagyvilági ember, a szó nemes értelmében, aki egy személyes – vagyis kétszemélyes, drámai magántörténetbe ágyazza Dél-Amerika három nagy területén megtett útját, s ad mozaikszerű, egyben tudományos és látomásos képet az antik Peru, Araukánia és Tűzföld históriájáról, rendkívüli módon.
Szent Mihályhoz szól az első invokáció, a Sárkány letaszítójához. Chile, Szent Jakab templom: „– Valamilyen erő húz arrafelé – mutattam a helyre. Pontosan tudtam, merre kell mennem. Szent Mihály előtt álltunk a derengésben.” Ez a jelenlét kapcsolódik össze azután a regény első kiáltásával, azaz az utolsó feljegyzett mapucse harci kiáltással: HUARIATUNGVE! A fordítást is megtudjuk, mely legalább hatsoros. Ez a kemény, szikár nép áthatolhatatlan bokrokat növeszt maga köré, hová nem enged be egyetlen „winkát”, azaz idegent sem, ezért is rendkívüli, hogy a Dél-Amerikai egyetemen tanító-kutató házaspárnak végül sikerült bejutnia a titokzatos, tiszta néphez. „Esküszöm a hitemre, nem találkoztam ilyen kemény harcosokkal, pedig nagyon sok nemzettel találkoztam már, harcoltam velük életre-halálra, de a mapucsék nem ismerik a félelmet…” – idézi a legendás indiánmészárló, haldokló Pedro de Valdiviát a sokkötetes szerző. Egy közepesen lestrapált japán terepjáróval indul útnak „a két idegen”, hogy felkutassa ezt a kemény, megalkuvást nem ismerő népet, az egyetlen népet, melyet nem sikerült a spanyoloknak legyőzni. Ősi, elpusztíthatatlan erejük pedig máig megmaradt.
Mindeközben igazi kultúrtörténeti utazásnak válunk részeseivé: Stanczik-Starecz Ervin ihletetten helyezi kontextusba a kínálkozó őstörténeti és egyéb vonatkozásokat, tovább tágítva a horizontot, melynek szemléletébe már így is beleszédülünk olykor. Valóban, szédületes ez az utazás, s nem csak azért, mert váratlan fordulatokkal teli, hanem azért is, mert igazán a lélek útján jár, s mikor magával ragadná az úgynevezett „kulturális mohóság”, ijedten tér újra és újra vissza. A kötet tisztán lelki szálát a szakmájában is ismert és elismert feleség viszi-lebegteti, aki tragikus, megrendítő és katartikus erejű elszántsággal keresi a megtisztulást, a krisztusi utat a kármeli kolostorokon át, Sziénai Szent Katalinnal és Keresztes Szent Jánossal egy szellemben. A depresszióval küzdő lélek rendíthetetlen imája és tragédiája rajzolódik ki előttünk, miközben a regényben érintőlegesen megfogalmazódik a modern ember önpusztító útja is:
„A modern ember nem elvonul, hanem bezárkózik; nem kontemplálódik, hanem kiégve, gondolattalanul, imátlanul néz maga elé.”
Láthatjuk, milyen sokrétű, olykor elkalandozó, s igazi kaland ez a regény. Tudomány, dráma, költészet és eredetmítoszok legendáriuma rétegződik egymásra, s a szerzőnek sikerül összefogni a szálakat, saját meghatározása szerint „tudományos regénynek” maradnia. Nem pusztán útleírás, a különböző tudományterületek kutatói számára is tartalmaz néhány egyedülálló, vagy már fel nem kutatható leírást, adalékot. Egészen rendkívüli, ahogyan megférnek, összeérnek és hatnak a beemelt szemelvények, olykor saját költészeti alkotások, tudományos szövegek. A tájból kivonatolt felvillanásai olykor másik, igézően távoli, s vakító dimenzióba rántják az olvasót:
„Öt napja ömlik az eső. Beszorulunk a szobába. Isten egyik mantrája az esőcseppek kopogása. A mapucsék miért mondogatják esőzések idején: Kai, Kai, Kai; Ten, Ten, Ten? Erre a kérdésre hazatérésünk előtt két nappal kaptam választ. (…) A hetedik napon végtelen csendre ébredünk. Hófehér fényben áll a világ. Lassan kitárom az ablakot. A mozdulatlan hajnalt eukaliptuszok gyógyító illata járja át. Tócsák tükrei vakítanak. Örvendezik a lelkünk.”
A spanyolul beszélő páros a nyelvészeti megközelítéstől sem riad vissza, s olyan nyelvtörténeti vonatkozásokkal szolgál a regény, melyek fontos szakmai hivatkozási pontul szolgálhatnak a téma kutatói számára.
Találkozhatunk mapucse sámánasszonnyal, a rewe, a leírhatatlan, szent hétfokú létra tudományába nyújt váratlan betekintést, s részt vehetünk a mű egyik központi eseményén, a félelmetes és hatalmas erejű, kimerítő varázsvágtán. „Semmit sem ért. Ismerem az idegeneket. Csak okoskodnak és a pénz az istenük.” Vágják többször az indiánok az író-antropológus fejéhez, aki ezt szomorú derűvel viselvén csak halkan jegyzi meg, hogy „Igaz. A többség ilyen. Jól látja. Én szegény ország fia vagyok. Tudom, mi a szenvedés, szegénység.” Kirajzolódik a pap-király-szolga képe, az igaz ember mítosza, akire egy nép támaszkodhat, s aki csak az alázaton keresztül nyerheti el a koronát. Itt is drámába botlunk…
Áramlik a tanítás, fejbe kólint olykor a semmiből („A lélek gyors öröme nem élet”), s mire kijózanodunk, már máshol járunk – például az inkáknál. Hosszas múzeumi séta és egy neves professzorral való találkozás során kiviláglik a vallási tudatlanságból eredő mérhetetlen pusztítás, mely még ma is folyik.
A bizonyság viszont itt hever előttünk, egy asztalon: „– Ez a gyűjtemény a Bizonyságok Asztala. Az ember fogni, érinteni akar. Cudarul nehezen hisz, vagyis csak hiszeget, míg bele nem nyúlhat a sebbe. Érezni akarja más fájdalmát, mint Szent Tamás, úgy, hogy ő ne érezze. Az efféle képtelenség is lehetséges Istennél, ha úgy akarja. Önök hogyan akarják? – mered ránk a nyolcvan esztendős, tiszta arcú, egyenes tartású férfi.
– Együtt – válaszol Tünde, irigyelni való természetességgel.”
Kultúrák érnek össze és válnak szét a szemünk előtt egy őrületesen keringő forgatagban, melynek centripetális ereje, magja azonban kikezdhetetlen. Ez a benső erő uralja a regényt, s ez adja tudományos jellege mellett költőiségét, s hitelességét is.
A történeti jellegű, s számos egyéb szakirodalmak mellett Hamvas Béla fontos pillér a beszúrt szemelvényeket illetően: „Az áldozat az emberinél magasabb léttel való közösség megteremtése.”; az ember „(…) a tudományból akarja megérteni a metafizikát. Röviden: a másodlagosból az elsődlegest.”
Megcsodálhatunk átlagember számára elérhetetlen lepleket és köveket, s még egy ásatáson is megfordulhatunk, madártávlatból betekintést kapunk a világ egyik legnagyobb titkának, a perui Nazca-rejtélyének történetébe, s a Titicaca-tóhoz is eljutunk, mielőtt megtudhatnánk egy preinka szentély méreteit, mely ráadásul első adatközlés.
Megindító őszinteséggel és hitelességgel fonódik egybe a regény két hősének élete, akik talán nem is igazságkeresőnek, s istenkeresőnek mondhatók, inkább olyan földöntúli aurájú lényeknek, kik nem hajlandók kilépni abból az igézetből, melybe mint a fényörvénye bátran beleléptek, s ennek ára van, melyet folyamatosan fizetnek.
A Tűzföldre lépve ér véget az út, de előtte még értékes lejegyzéseket kapunk egy kihalófélben lévő nép egyik tagján keresztül, kiknek őseit főként a németek pusztították el, s a regény idejében már csak tizenegy tiszta vérű él belőlük, a kaweshkarokból.
Ahogy átfonja tudomány, történelem és kihaló népek ősi hiedelemvilága ezt a művet, mégis, talán nem túlzunk, hogyha azt állítjuk, valami titokzatos módon a költészet tartja egészen a végéig össze, s nem engedi, hogy végzetesen lezárttá tegye a közösen megtett hosszú utat, hanem egy tündöklő lélek múzsájának engedve megnyitja fölfelé, a síron túl, számunkra is:
Az én hantom
Időtlen idők óta ülök itt egyedül. Szemeregni kezd
—-a langyos eső.
Tintakék, alacsonyan úszó felhők látogatnak meg.
—-A szél némelyik
testét megnyitja, amin keresztül óarany fénypász-
—-mák törnek át.
Az egyik sugár épp rám világít: összetöredezett
—-bőrömre, szomjúságtól
cserepes számra, hajlott alakomra. És látom, hogy
—-a keskeny kis kerti
úton közeledik valaki felém. Hangosan lélegzik,
—-fénylő szemű, s csapdosnak
fölötte az ég összes madarai.
(S.S.E., 2014. február 2., Gyertyaszentelő Boldogasszony napján)
[*] Stanczik-Starecz Ervin: Varázsvágta. Levelek az Újvilágból (Napkút Kiadó, Bp., 2016)
Illusztráció: A könyvborító egy fotórészletével
Ezek is érdekelhetik!
Kerényi Mari: Magyarul – az Angyalok nyelvén (egy nyelvi lektor elfogult vallomása) →
Széplaki György: Csipke finomságú pillanatképek →
Turai Kamil: Nagyvonalúan, csendben (Parcsami Gábor szíven ütő végverseskötete) →
