Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban
Ismét egy örökkévaló város az Idő peremén is túlról
Edward Bryant 1945-ben született, a hetvenes években, a nyugati sci-fi újbóli fellendülése idején bontakozott ki a karrierje. (Hasonlóan az Opusban korábban bemutatott Tanith Lee-hez.) 2017-ben hunyt el. Nem a regény volt a fő műfaja, ám rövidebb prózái a zsáner kiemelkedő alkotói közé emelték, számos alkalommal jelölték a legnagyobb sci-fi díjakra, a Nebulát kétszer sikerült elnyernie. Bryant, míg hivatásos íróvá vált, sok mindennel foglalkozott, volt lemezlovas, rádiós hírszerkesztő, még tanárként is dolgozott rövid ideig. A kritikusok szerint munkáira mentora, Harlan Ellison volt először hatással, ám egész pályafutását tekintve J. G. Ballard és Cordwainer Smith befolyása mutatható ki leginkább. (Utóbbiak a kritikusnál jó pontnak számítanak.)
Legjobb munkájának, közfelkiáltással, a Cinnabar című novelláskötetet tartják. Bryant a rövidebb sztorik mestere, ez a műve is nyolc lazán összefüggő novellából és kisregényből áll. Bár nem beszélhetünk komplett regényről, az elbeszéléseket összefűzi a közös helyszín, illetve a karakterek is átfedik a novellákat. Ez a szerkezet nem volt meglepő a zsáner korai műveiben, bizonyítva, hogy a pulpmagazinok oldalairól nőtt ki, ahol adott volt a terjedelem, a negyvenes-ötvenes évek számos remekműve ilyen sorozat: Ray Bradbury: Marsbéli krónikák, A tetovált ember, Clifford D. Simak: A város, Henry Kuttner: Mutáns, de kisregényekből állt össze Asimov világhírű Alapítvány-trilógiája és Ted Sturgeon Több mint emberi című műremeke is. A hetvenes évek konjunktúrájában viszont már a regényeké – ha nem is túl terjedelmes, úgynevezett „DAW Books” méretűeké – a főszerep. (Az elmúlt évtizedek „sorozatitiszes” íróinak megalomániás, ezer oldalnál is többre rúgó gyűjteményeiről most ne beszéljünk.) Bryant novellafüzére angolszász nyelvterületen az egyik utolsó ilyen sikeres vállalkozásnak számít, ma már a klasszikusok közé sorolják.
Emlékezetesen nyit az első novella: „Egy poros út haladt a sivatagi szél által kivágott dombok között, a kiszáradt patakágyakon keresztül, összecsúszva a szürkészöld bokros aljnövényzettel. Egyenesen, mindig a látótávolságon belül futott. Az út mellett vasúti töltés emelkedett, de a vonatok évszázadokkal korábban megálltak, s a síneket gyomnövény nőtte be. A jelvezetékek közt a szél atonális scherzót fújt, de ritkán jött valaki, aki hallhatta. A város felé sorakoztak az útszélén hagyott járművek csupasz fémvázai. Aztán zöldövezet következett, mérföldnyi fákkal teli élő szalag, majd nyírt füvű rétek, amiket a csendesen suhanó gépezetek folyamatosan karbantartottak. A szerelmesek és a természet kedvelői néha meglátogatták ezt a sávot. Végül Cinnabar városa, üvegtornyok és fémfalak tülekedése a vörös sziklák tetején. A sziklák lábánál törmelékmező, majd egy keskeny strandszakasz, ami a tengerig terjeszkedik. A sivatag. A zöldövezet. A város. A tenger. Ez volt a világ – nem sokkal több.” E látomásos sorok egyébként keretbe foglalják a könyvet, némi módosítással, de erről később.
Cinnabar egy moorcocki értelemben vett „időn kívüli város”. Olyan település, ahol az abszurd is normális, a lehetetlen hétköznapivá válik, egyfajta metszete a belső és külső valóságnak, térben és időben mindentől távol van, mégis akadnak pontok a világmindenségben, ahonnét elérhető. J. L. Borges Alef című novellájában van egy kivételes hely, ahol minden, ami a földön történik, látható és megfigyelhető, Cinnabar ennek az analízisnek kozmikus méretűvé tágult változata. Maga a név is szimbólumot sejtet, a cinóber, angolul vermilion, egy szívós anyag, higany-szulfit, világosvörös színű, az emberiség legősibb kultúrái is használták, ezzel színezték a pecsétviaszt, a címertanban a cinóber vöröse önálló heraldikai szín. A nyugati alkimisták nagy becsben tartották, a távol-keleti bölcseletben egyfajta belső tégelyt szimbolizál, ami a jint és jangot egyesíti. Ami tükröződik a címben is, de az olvasó csak nagy sokára fedezi fel a mélyebb jelentését. A városban az idő folyama többdimenziós örvényt kelt, ezért nehéz betájolni, hogy Cinnabar mindennek a közepe, esetleg a vége: az „utolsó várkastély”. Maga a település is számos alternatívát kínál, ám ezek többsége inkább elterelésnek tűnik. Ez talán a szerző kikacsintása a hatvanas-hetvenes évek szépirodalmi mozgalmaira, jelesül a filozofikus antiregényekre, ahol a valóság elvesztése titokban zajlik, s mindent lassú elnyeléssel fenyeget az entrópia. De a szürke káosznak épp az ellentéte Cinnabar, a sokszínűség ünnepe.
A novellák sorrendbe állítva a következők: The Road to Cinnabar, Jade Blue, Gray Matrers, The Legend of Cougar Lou Landis, Hayes and the Heterogyne, Years Later, Sharking Down,Brain Terminal. A szereplők a legkülönbözőbb karakterek: Turmaline Hayes egy pornósztár a médiából, Timnah Obregon eszement, ám zseniális tudós, Jade Blue, aki valójában nősténymacska hibrid (kihallani Cordwainer Smith dorombolását…), egy őskori cápa ( a Megalodon fajtából), név szerint Sidhe, Cogar Lou Landis, akiről a „fehérmájú nő szobrát” lehetne megformázni, a poligámia csúcsán ezernyi férjjel, végül, de nem utoljára Terminx számítógép, a hipochonder mesterséges intelligencia…
Bár a történetfüzérben felsejlik a linearitás is, a költői leírások és hallucinációk kaleidoszkópja erős képzeletet és lektűrhöz képest szokatlanul nagy intuíciós képességet követel az olvasótól. A szerző sűrített prózája se könnyíti meg a dolgot, az első hat történetet kissé szét is aprózza, bár az író igyekszik feldobni a korszellemhez hű buja erotikával vagy akár némi darabolós gyilkossággal is az egyik rövid sztori fináléjában. A szexjeleneteken igazából nem lepődünk meg, hisz a városban valójában mindenki ősöreg, csak fiatal testben él, nincsenek gátlások, rég kiveszett belőlük a morál, nehéz igazi újdonságot kieszelni a végtelennek tűnő szabadidő elütésére. Egyébként a fentebb említett bizarr szereposztás nem válik zavaróvá, mert a könyv legalább annyira a paradox városról szól, mint a karakterekről. Aki meg akarja érteni a hősök indítékait, annak előbb a várost kell megérteni.
A befejező elbeszélés, a Brain Terminal egyfajta összegzése a könyvben sorjázó történeteknek. Utoljára összegyűjti a szereplőket a pornócsillagtól a kissé habókos tudósig, mert el kell jutniuk a titokzatos városközpontba. Terminx, a Cinnabart mindenhatóként irányító számítógép – újólag – megzavarodott, öngyilkosságot forgat az agyi áramköreiben, ám ha ez bekövetkezik, a halhatatlannak tűnő város most véglegesen megsemmisül… A városközpontba nehezebb eljutni, mint az összegyűlt, színes társaság gondolta, a tér és idő ellenük fordul minden próbálkozásuk alkalmával, az útjuk során egyre több kérdés merül fel a karakterekben, saját és Cinnabar létezésének értelméről. Végül elérnek a Központba, ahol Terminx mint fekete, hatalmas tojás trónol egy oszlopon, a teremben egy mesterségesen generált fekete lyuk csalogatja a furcsa gépintelligenciát. Az Obregonnal való utolsó párbeszédből kiderül, szó sincs arról, hogy megbolondult volna: elhagyni készül Cinnabart és lakóit, a szingularitáson át egy másik, általa kreált kibernetikus univerzumba. A tudós le akarja beszélni a végzetes tervről, mert el fog pusztulni a város az irányítása nélkül, ám Terminx szerint Cinnabar megvolt őelőtte is, és meg lesz utána is.
A Cinnabar írója meghagy egy résnyi menekülési utat a novellafüzér szereplőinek. A könyv kezdő sorait ismétli meg Bryant a befejezésben; amíg a mű elején egy örökkévaló, de mozdulatlanságra ítélt társadalom felé haladnak halhatatlanságukban közönyössé vált hőseink, most egy változó, a túléléséhez az egyén és közösség felelősségét és a cselekvését szükségesnek elfogadó karakterek közelednek. S ahogy az utolsó mondata leszögezi: „Cinnabar, a haldokló város vár rájuk.”
Illusztráció: ’77-es könyvborító fh.
Ezek is érdekelhetik!
Kerényi Mari: Magyarul – az Angyalok nyelvén (egy nyelvi lektor elfogult vallomása) →
Széplaki György: Csipke finomságú pillanatképek →
Turai Kamil: Nagyvonalúan, csendben (Parcsami Gábor szíven ütő végverseskötete) →
