Tornai Xénia: Fény-narancs, Leltár, Drága fiam! (versek)

Fény-narancs
B. Láng Ernesztin festményének igézetében

Lobot vet, izzik, mint tűzgömb sziporkáz,
S a fényszilánkok pukkanó neszét
Érett zamatja szórja szerteszét.
Göcsörtös héján lángoló aranymáz.

Körötte táj, s a csillám levegő ég.
Érik, lehull, de látta minden ős –
E telt narancs a léttel egyidős.
S a dombok íve lágyan lebegő, kék …

Zöld karjaikkal fényt szűrnek a lombok.
Mi földre foly, megannyi sárga homlok,
Mit fenn a láng már meg nem tarthatott.

Füvek és árnyak jóllaknak belőle,
Így téve szert az út előtt erőre –
Odázva mégis a pillanatot.

Leltár
A kórházi ágy mellől

Csak a csend meg a fény,
csak a tört nyugalom.
Kezedet keresem –
soha fel nem adom.

Csak a csendben a kín,
csak a fényben az éj.
Csak a kézen a folt:
a kanül nyoma mély.

Csak az ágy meg a test –
zuhanáskor a tál.
Csigolyában a rés,
hol a lét levitál.

Csak a szemben az űr –
az agyamba beég.
Ködök árnya lebeg.
Apa, bírod-e még?

Csak a távoli hang:
Pocikám, Bogaram.
Babaként nyiszogom:
Apa, fogj szorosan!

Legyek én a gyerek,
s te az életerős!
Apa, győzz le megint!
Apa, légy te a hős!

Csak a rács meg a géz,
csak a szürke kezek.
Csak a száj, motyogó.
Apa, felvegyelek?

Drága fiam!
Bence fiam 26. születésnapjára

Álmos az ég odafenn, cseperészik a tájra a reggel.
Harcol az ablaküveg: viadal kopogó zaja ébreszt.
Tompa agyamban a gondolat úgyse tenyész ma sereggel.
Szunnyadozol, s én várom a talpad alatt fakadó neszt.

Fekszel, agyadban a vér zakatol, s pereg untan az élet.
Szárnyat akarsz, de a fényt kerülöd, felkelni se tudsz tán.
Álmaid ólma a földre lehúz, noha szállna tevéled.
Elnyel az ár, vagy a por kavarog körülötted a pusztán.

Vízzubogás, a kanál odakoccan a csésze falához.
Reccsen a szék majd, hogyha leülsz; tudom, ízlik a kávé,
Ámde ha nyílik a szád, kígyók sziszegő hada távoz,
S megmar a szó, mert mérges a nyelved, akár a bakáké.

Szép ez a bús táj, bár esik épp, de kisüthet a nap még.
Lám, odakinn a falomb üde: boldogan issza a nedvet.
Drága fiam! Tudod-é, mily titkokat őriz a sejt rég?
Benned a csend: odaátnyi derű, alakítja a kedved.

Nyikkan a zár: már hallom a lépted alatt fakadó neszt.
Tompa agyamba a vér heve visszatalálni se restell.
Döndül a föld, ha benyitsz, de a nap kiragyog, ha felébredsz,
S jelt ad a szívnek a fény: igen, érdemes élni ma reggel!

Illusztráció: „B. Láng Ernesztin festményének igézetében”