Emőd Tamás lappangó versei
Franyó Zoltán „magyar Rimbaud”-nak nevezte, aki „hazárd vakmerőséggel vállalta a művészi diszharmóniát, megrészegült egy-egy új szó illatától” – ugyanakkor „Pázmány nyelvezetének feltámasztója” volt.(A Jövő 1911. ápr.15.) Tóth Árpád mérsékeltebb elragadtatással, de szintén elismeri zseniális formakészségét: „Ízes és színes magyar nyelve, mely főleg régi irodalmunk szókincsének birtokbavételével sokszor adja kölcsön egy-egy verssorához azt az erőt, amely a háborús témákhoz igen illik…” (Nyugat 1916.jan.1.).
Ady Endre legbensőbb baráti köréhez tartozott, s az egyetlen volt, aki ebből a körből egyetemi (jogászi) végzettséget szerzett. S az egyetlen, aki választott bíróság által lefolytatott eljárásban teljes vagyonát elvesztette egy szerzői jogi perben. Dél-Amerikába készült kivándorolni, végül halála előtt hat héttel hazaköltözött imádott Nagyváradára, ott érte a halál alig 50 éves korában.
Móricz nekrológjában így írt róla: „Emőd Tamás a piruló ember volt. Némán néző, nagy ártatlan szemek, gyermeki csodálkozás és a legkisebb jó dolgon áhítatos meglepetés és öröm, hogy ilyen jók az emberek?! Neki érdemes lehetett honoráriumot fizetni, mert ember még úgy nem álmélkodott azon, hogy neki írásáért pénzt adnak, hogy a pénzt megadják és azon a pénzen – írással szerzett pénzen –valóságos cipőt, igazi bőrből való cipőt, kalapot és valódi műselyemből készült nyakkendőt lehet vásárolni. Hogy egyáltalán ő élhet, ezt az életet megtűrik, sőt mit mondjak, megjutalmazzák!
Drága Tamás, nekem egy színképfénnyel szürkébb lett a természet. Ártatlanságok báránya voltál, s kívánok neked odafenn még szebb, még gazdagabb és még irigylésre méltóbb életet, mint amilyet itthagytál.”
360 kötetben kiadott gyönyörű versét 164 lappangóval egészítettem ki , melyek időszaki kiadványokban jelentek meg: hamarosan önálló kötetben is olvashatja a versszerető nagyközönség.
Dr. Urbán László
Bertalan éj álma
Szomorú párom simulj ide lágyan
Hogy ver a szíved, hogy lüktet a véred!
Ne sírj, ne remegj, ne félj a sötéttől,
Száz fáklya vakít: oltsd hát el a mécset.
Hallod-e nyögni a lusta harangot?
Vad táncra lobognak a céda csuhák –
Madrid piacán máglyák tüze füstöl,
Kísérteni jönnek az ős babonák.
Fekete lárvák éles szeme villog,
A véred, a könnyed már hullani kezd:
Templomos árnyak riadva suhognak
A dóm alatt izzik egy asszonyi test…
Bomlott koronád – sűrű aranyerdő –
Csitt! zengve-zenélve borul ma le rám,
Ne sírj, ne remegj, ne félj a sötéttől
Én láttalak égni hét bűn piacán.
Hallod-e nyögni a régi zsolozsmát?
Száz fáklya lobog, fújd hát el a mécset!
Nagy lánghajad oldd meg: vérbölcs lovagok,
A Tűz, a vörös Tűz hej még agyonéget!
Nagyváradi Napló 1907. okt. 20.
Szerenád
Lila szirmokat gyöngyöz a reggel,
Mint szürke selyem, úgy suhog a köd:
Valaki járt itt a régi tanyámon –
Sugaras csöndben, pitymallat előtt…
Ágyamhoz ült, csipkés takarómra,
Énekes hangon, suttogva dalolt;
Halott arcomra tűzött a verőfény,
Halk-szomorún csak egy zongora szólt.
Álmodtam részeg, mámoros álmot:
Szent, idegen lányról céda mesét,
Szívtam az ajkát édes, puha csókkal
És sírt a zene és fájt a beszéd.
Aranyhaj omlott csipkés takarómra,
A köd suhogott, mint szürke selyem,
Száz ezüst orgona hallelujázott –
Valaki járt itt. – És én keresem.
Nagyváradi Napló 1907. dec. 1.
Ancsa
Felvidéki városkában
Pesztra volt az Ancsa,
Téglavörös színű volt a
Munkától a mancsa:
Reggel-este csak danászott,
Pattogott a szája,
Furcsa szerszám volt az Ancsa
Szájharmónikája.
Sétikálni ment hazulról
Egy vasárnap Ancsa,
Hát azonnal mellétoppant
Egy baka bakancsa;
Városkertbe mentek együtt,
Ez volt Ancsa veszte, –
Mert Ancsát a közvitéz ott
Ügön megszerette.
Már azontul Ancsa többé
Nem danázott reggel,
Bensőbb összeköttetésbe
Jött a hadsereggel;
Ámde közbeszólt a császár
Hadseregparancsa:
Frontra ment a közvitéz és
Ottmaradt az Ancsa.
Majdhogy egyszer muszka foglyok
Jöttek egyre-másra,
Ancsa egy pólyásbabával
Ment az állomásra:
Odatoppant egy kozákhoz
Felmosolygott rája:
-„Bozse pán, egy pillanatig
Vigyázz a babára…!”
Bozse pán a kis porontyot
Az ölébe vette,
De bizony csak nem jött vissza, aki odatette;
Mert az Ancsa egy levélkét
Benn’ hagyott a pakkban:
-„Neked adom pán kozák, mert
Pán bakától kaptam!…”
Az Érdekes Ujság 1917. szept. 30.
Masamód-dal
a Beregi színész úrról
December hó valamellik legutóbb múlt hetibe,
Megnéztem a Zárva László királt a Nemzetibe,
Erkélyszéki balközépen egymagambam ültem én,
Úgy tapsoltam, hogy a rácson majdnem átaldültem én;
A Beregi színművész úr teccett nekem legkivált,
Sajátmaga – ő játcotta Zárva Lászlót a királt, –
Nem is tudtam én felőle mondani sem egyebet:
– „Beregi úr, Beregi úr,
Tiszteltetem kegyedet!
Tiszteltetem kegyedet!”
Úgy adta a Zárva Lászlót, a szívem majd megrepedett,
Nem volt neki egyetlenegy hangja-szála se rekedt,
Azt mondotta Hunyadinak: „Tiszti szavamat adom,
Amíg engem királynak lácc, jöhecc hozzám szabadon!”
Jaj, ha nekem mondaná ezt, nem haboznék sokat én,
Odaülnék az ölébe, a királyi kanapén. –
Nem is tudnék örömömben mondani sem egyebet:
– „Beregi úr, Beregi úr,
Tiszteltetem kegyedet!
Tiszteltetem kegyedet!”
Be se vártam, hogy az utolsó szavát elrebegi,
Leszaladtam az utcára: „Éljen, éljen Beregi!”
Megálltam a kijáratnál ezerötszáz nő között,
Ott szokott ő hazamenni, amikor felöltözött;
Addig vártam, míg a lépcsőn személlesen megjelent,
Megjelent és… a nejével karonfogva hazament!
Bánatomban nem is tudtam rárebegni egyebet:
– „Beregi úr, Beregi úr,
Tiszteltetem kegyedet!
Hogy a fene egye meg…!”
A Szamár 1918. jan. 9.
Kimaradási engedély
A nagy vasútépítést abbahagyta
Szibériában négyezer fogoly
És napnyugatnak mendegélt, amerre
Magyar tanyák felhője vándorol:
Ott bandukolt a négyezer fogoly közt
Koldus batyuval közvitéz Balogh,
Koldus batyuval és kigyúlt szemekkel,
Éhezve, fázva, rongyosan, gyalog.
Már látta szint’, Pesten, hogy fogadják,
Hogy hömpölyög nyomába majd a nép,
Kendők lobognak és virágeső hull,
Boldog harangszó zeng amerre lép, –
Fülébe csengett szinte már az ének
Szebben dalolják, mint az angyalok:
– „Hozsánna Néked! Alleluja! Megjött
Szibériából közvitéz Balogh…!”
És három év után, Pest városába
Balogh közember megjött csendesen,
De késő este volt, záróra elmúlt
És őrá nem várt senki, – senkisem!
Tűnődvement a házfalak homályán,
Csukott kapuk közt csendesen haladt,
S a transzbajkáli városokra gondolt
A messzi muszka hómezők alatt.
Egyszerre csak bakancsok lépte koppant
És jött kilenc-tíz fegyveres személy,
Megállt a sarkon és elébe toppant:
– „Van-e kimaradási engedély…?”
Balogh közember halkan felsóhajtott
És érzett, hogy a hangján bánat ül:
„… Szibériában voltam három évig,
Kimaradási engedély nekül.”
Uj Nagyvárad 1918. júl. 3.
Illusztráció: Emőd Tamás (Major Henrik karikatúrája)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
