Jóna Dávid: az eredendő
megalvadt fények, zuhan a kancsó,
kézzel söpört száz üvegszilánk,
a kályha is fullad, ha rongyokat éget,
fanyar füstjével telik a szánk
monoton ritmus, némi cinizmus,
nem talál otthont a futóhomok,
dühös a fákra, mindegyik ágra,
menti magát, s a holdra morog
krétaszívnek vizes az aszfalt,
önzetlen kézen harapásnyom,
a seb amíg gennyed, halljuk a csendet,
mint templomában az özvegyasszony
kikötött kompot, a sodrony se védi,
ha a víz alatt jön az áradó jég,
vastag acél szálait tépi,
az arctalanság, s a névtelenség
aztán a sors mégis csak úgy dönt,
a mozaik legyen kirakható,
térdre rogyott büszke valóság,
a becsületében szorong a szó
málló kőre épített ösztön,
nevedben csókol, s nevedben ír,
a parti köveken fehérlő foszlány
hangjegyét vesztett kottapapír
miről beszéljünk?, kör ez vagy négyzet?
az okát keresse valaki más,
micsoda válasz lehet a végzet,
selyemgubóban a megalkuvás
borostyán- létnek ilyen a sorsa,
elszívott nedvek éltetik őt,
természetét Isten, ha adta,
ne tekintsd bűnnek az eredendőt!
Illusztráció: Sal Antal fényképfelvétele (2016)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
