szeptember 8th, 2025 |

2650 – Csikós Attila, Lakatos-Fleisz Katalin

Öt év után újraindul sorozatunk: 2650 leütésben „bármi”, amely szövegben – nem témaszervező szerepben – szerepel a Nap, az út.

Csikós Attila

Ez a kuszaság vagyunk

Kétezerhatszázötven leütés. Ez sakkban sok. Boxban még több. Spártainak elég lett volna-e? (A bötűk a mi harcosaink. Ugyan! A pátosz a gyöngék vértje.) Már csak kettőezer négyszázkilencvennyolc. Fogynak az esélyeink. Múlik a Nap, egyre meredekebb az út. Felgyalogoltunk Szigligetre, az Alkotóházhoz. A közel – s kicsit a távol – múltba oldott magyar irodalom. Magyar Irodalom, hány leütés? Ha kivonom belőle az álmatlan éjszakák számát, a próféták felkiáltásait, talán meg is vagyok. Noha. Stekovics Gáspár Esterházyról készült portréjához kért három mondatot. „Szigligetről három mondatot? Ezzel a névvel? Meg is van a három mondat.” Így könnyű. 1982. Már csak ennyi van. Vagy csak ennyi volt? Mi is volt 1982-ben? Én még csak ismerkedtem az irodalommal, az irodalom azóta is csak ismerkedik velem. Csak hét év volt a rendszerváltásig. Hét év az megközelítőleg 2650 nap. Kis túlzással tehát tizenhárom évesen egy nem is túl hosszú esszé választott csak el a szabadságtól. Mit tudtam én akkor erről? Most gondolok csak vissza a tévedéseimre, a mulasztásaimra, ami tulajdonképpen természetes. Az ember ahogy megy előre, úgy halad visszafelé. Már csak ezernégyszáz nyolcvankilenc. Lenni író a visszaszámolásban. Néztem az aláírásokat az Alkotóház valahai egyes, ma már hármas szobájának falán. Várady Szabolcs mesélte, hogy az Alkotóház egykori, az írókkal néha baráti kapcsolatot ápoló gondnoka kérte meg a szobájába betérő vendégeit, hogy lássák el kézjegyükkel a bejárati ajtó melletti falat. Pilinszky, Somlyó, Örkény. A nevek, amiket elsőre megláttam a grafitszürke kuszaságban. Mennyi név! Biztos van kétezerhatszázötven leütés ez is. Ez a kuszaság vagyunk. Egymásra írt szavak. Mint amikor még írógéppel pötyögtem le a szövegeimet, s egy-egy rontás után lusta voltam a javítófestékkel bíbelődni, s egyszerűen átgépeltem a már leírt szót. Hacsak az egész szöveg nem maga volt a hiba. Javíthatatlanul. Íme, közeledek, hétszáz betű kéne még. Meg még húsz év minimum! Hétezerháromszáz „n”. Az „n” lehet nap is. Három flekk, hozzávetőlegesen, meg egy utószó, talán. Sok vagy kevés? Nem tudjuk. Hétszáz karakter most rengetegnek tűnik, de a húsz év (az a hétezer háromszáz leütés) meg olyan kevésnek. Elfogy mindegyik. Látod? Már csak négyszáztizenegy. Mindjárt annyian lesznek csak, mint a spártaiak. Nem sok, könnyen ment ez is, és még vége sincs a napnak. Hogy az Alkotóházi élményeimet elmondjam, milyen tünékeny álomnak tűnt a teraszra képzelnem EP-t vagy a fiatal Zalánt, erre már nincs is elég betűm. Három abcnyi leütésem maradt egy szép zárlatra. Ballagtam le a dombról, és néztem a Balatont. A buszmegállóig huszonnyolc lépés. Itt is vagyok.

Lakatos-Fleisz Katalin

HAZAFELÉ

Csak a táj marad, csak a táj. Vonatról leszállva túl ismerős járdákon, városok kitaposott főutcáin járok, mégsem az enyémek. Majd a mezők közé befordulva, napraforgók milliónyi lemondó babafeje közt eső utáni nehéz párában cipelem a levegőt, ahol a felizzó napsárga mezők a látóhatárig nyúlnak, és egy vékony fűzfacsík mégis zölddel keretezi a tájat, és a szekerek barázdálta poros földúton a finom port felkapja, majd dühében odacsapja a szél, a temető kőkeresztjénél balra fordulva az erkölcs útjelzői egy alacsony vályogházig vezetnek, hátulról közelítek, a kertek alján lopakodom, pedig fényes dél van, a nap merőlegesen tűz a tornácra, ahol anyám alszik, meglopta az álom, nem tud magáról, azt sem tudja, hogy amíg ébren van úgy él, mint az isten, úgy él, hogy nem él, megölték az emberek, a sógornői, mert már amikor apád odavitt fiatalasszony koromban, akkor sem kellettem nekik, te egy senki-semmi vagy, ezt mondogatták mindig neki, ezt mondogatja mindig nekem is, én erre csak bólogatok jobb híján, mert mit mondhatnék erre, nem mondhatok soha semmi fontosat, mert egy ilyen sorshoz nem lehet mit hozzátenni, csak hallgatni és főleg vezekelni, hogy belőle szakadtam ki, mint fatörzsből gyönge ága, és különben is, kit anya szült mind csalódik végül, mert a páraként nehezedő bűntudatot kell cipelnie élete végéig, hogy nem önmaga, hanem az anyjáé, sohasem lehet önmaga, mindig egy anyáé, és erről a parancsról időről időre hajlamos elfeledkeznie, amikor azt hiszi, író lehet, de csak ebből az éléskamrából tud meríteni, a savóvá romlott anyatejet öklendezi vissza, mondom, anyámat meglopta az álom a tornácon, de ahogy érkezem, felretten, a délivel jöttem, kérdezi, a Nap útján jöttem, válaszolom, a mezőkön keresztül ebben a napszítta nevenincs tájban, mert sem nem szikes alföld ez, sem nem szelíd dombság, lecsapolt láp leginkább, ahol a napsárga tarlók között szívós, szikkadt törzsű akácok finom csipkelombjai között drámák zajlanak, amik ki akarnak mondódni, de mégsem mondanak semmit, folyton beszél a táj, de nem mond semmit, reggel arra riadsz, hogy az ablakkeretben motoz a fény, mintha lopni akarna valaki, nyári délutánokon redőnyök résein becsorog, mégis csak Rahmanyinovot hallod, a kopogós zongorafutamot, súlyos hangorkánt, télen Bachot, mert légy fegyelmezett, mondjátok meg, hol van a második zongoraverseny, hol van a g-moll hegedűszonáta, hol van a zene, a nap, becsurgó fény, a szembe gyűjtött napsárga mezők, a felpuffadt, túl nehéz felhők, mondjátok meg, mi lesz, ha akkor éjjel a nagy morgásban-dühöngésben az ég saját súlyától leszakad, a ház porrá málik, mint az emberi test, és csakis a táj marad, a táj.