Horváth Ferenc: Halottak napjára, élőknek

Talán
(Halottak napjára, élőknek)

Mi a halál? Hogy is tudnánk felelni?
Tán maga a mindenség. Meg a semmi,
mit eltakar előlünk annyi minden,
hogy nem mutatkozik közben a nincsen;
így-úgy egyre ránk pereg a derű,
s biztat valami örök erejű
égi-földi remény e földi szinten:
hogy vár még jó és szép is minket itten;
azt sugalmazza, hogy nem félni kell,
mi adatik, azt mind megélni kell;
így a halált is – s ez nem képzavar –
mert jön a vég, hívatlanul, hamar:
ésszel, szívvel nem értelmezhető,
s nem megfogható, mint egy hegytető,
erdei ösvény, dombság hajlata,
hegyek, völgyek kies vonulata,
magashegységek vonzó bérci tája –
nem, a halál más, ismeretlen pálya,
sehogy se jutunk dűlőre vele:
nem síkság, mely a szívbe fut bele,
nem támpont, mint a turistautak,
hol minden jelzés jó irányt mutat,
tudatva, hogy merre van a virány…
Az elmúlásban mi is az irány?

Lám, kószálgatunk még, kedvünk szerint,
talpunk alatt ilyen s olyan a szint:
mélyföldek, kaptatók, alföldi por,
akácosok, hosszú eperfa sor,
magyar magasunk, a Kékestető,
a mindig gyöngéd és szerethető;
s szerte a földön hívnak a hegyek,
mintegy jelezve: fennen a kegyek;
s míg próbálgatjuk a csúcstámadást,
mintha felednénk a halált, na, lásd!

Megsejdített egységben földdel, éggel,
elégedjünk meg ezzel az eléggel:
hiszen az élet úgyis lepörög –
addig meg miénk a földi örök.

Októberi biztatgató
(Korosodó sorstársaimnak)

Nagy áldás minden őszi nap,
valamennyi új pillanat,
minden, mi van, mi lesz, mi volt,
a titkos ég, a lenge hold,
egy érintés, egy szemsugár,
egy röpke szó, a csönd csupán,
az egymást értő hallgatás,
velünk rokon szívdobbanás.

Egyre gyorsul a szürkület –
de biztat új meg új szüret;
s bőszen gyűlnek habár az árnyak,
a hajnalok ránk egyre várnak,
s bánatos és friss reggelek
ígérik az újabb telet,
eljövendő tavaszt, nyarat,
esztendőt, mely vet és arat,
a természet örök merését,
létünk kitartó érverését,
időnket, hogy marad miénk,
a sötétséget és a fényt,
vigasztalást, fájdalmat is,
az igazit, nem a hamist;
könnyeket, derűs perceket,
ép ütemeket, terceket,
lélekkel telt harangokat,
nem tévedő szívhangokat –
s madárijesztő-dallamot,
hiszen botolhat a fagott,
még a szív billentyűje is:
bizony, megtörténhet ez is…

Hallod? A csönd s a tiszta szó
azt hirdetik, hogy lenni jó;
s egy szemsugár s az ólmos ég
biztatnak kedvvel élni még –
azt súgja minden pillanat:
nagy áldás minden őszi nap.

Illusztráció: S. Hoitsu