Stenszky Cecília: Miért ne?, A vizek, Tavaszi varázslat

Miért ne?

Miért ne lehetne ugyanúgy igaz?
A sziluettekre csupaszodó formák.
Az apró fénygolyók, a mindenütt
homályló körvonalak a délutánban,
s az ismerős mozdulat, ahogy
sután elfordítod a fejedet.

Tapogatom bőröm lüktetésével
az itt és most diadalát.
A pillanat harapható, és én
talán megragadom a levegőt,
az állandóan hullámzó,
oly ismert biccenés szélét.

Te vagy az! És benned a nyár!
Miért ne lehetne mind igaz:
a csík, a hasadékos, mely beforrt,
a véletlennek álcázott almamag,
s az is, amit a libabőr pillanatnyi
rücskei jeleznek nekem csupán?

A vizek

Némileg meghaltam a teliholdnál,
kicsit a végsőkig toltam a falat,
nem mindig ismerek magamra; formál,
s nem megy le a torkomon a falat;

nem értem, miért, rég megettem már,
hogy újjászületre adjon még erőt,
hát kicsit megint meghalok a holdnál,
s lerázok magamról minden ütközőt.

Egyébként az is mind én vagyok, no lám,
én vagyok, akit figyel a figyelő,
folyton magam körül fordulok báván,
vak utazóként dióba zárom őt,

vagyis magamat, s ki nem szabadulok –
más szeme-mosdóban lenne csak esély,
de hol találok én még tiszta forrást,
ha a szennylé már a torkomig elér?

Tavaszi varázslat

Figyel a kő, nem ugrik fel.
Figyel a szem, követ remél.
Követ a láb, nem lépdel el,
Dobog a szív, nem folyik szét.

Zizeg a kéz, oldódik át,
Zönög a vér az erekben,
Lobog a sóhaj, meg-megáll –
Feloldódik a szelekben.

Figyel a szív, nem indul még,
Tudja, kivárni szelíd hatalom.
Ébred, zeng, kivirágzik az ég,
Várja a kő. Hisz a fény a habon.