Karsai János: A NAGY TOROK (Rothenburg ob der Tauber)

Szegény Georg Nusch nem tartotta magát többre, mint a rothenburgi „Vörös Kakashoz” címzett fogadó tulajdonosának és legderekasabb nagyivójának, számtalan fogadás győztesének. Az est leszálltával bátran szidta az éppen hatalmon lévő polgármestert, az évek alatt az „állandó ellenzéki” titulust vívta ki magának. Senki sem sejthette, hogy a Mindenható egy boros serlegben rejtette el egy város, és több ezer ember sorsát.

Az 1630-as évek kiismerhetetlen idejében dúlt a kegyetlen harminc éves háború, frontvonalak jöttek és mentek, hadseregek masíroztak a városfalak alatt, hol a katolikusokat, hol a protestánsokat éltetve. Nem csoda, hogy Rothenburg lutheránus politikai erői szerencsésnek találták, ha ekkortájt egy olyan ember kerül a városka legmagasabb tisztségébe, akit könnyen fel lehet áldozni, ha a protestáns tanács rossz döntést hozna, vagy a pápisták kezébe kerülne a hatalom. A piros orrú, serpusztító városvezető maga sem értette, hogyan is lett erre a megtisztelő pozícióra jelölve, de remek estét töltöttek a győzelem napján kedvenc kocsmájában, sűrűn csendültek össze a sörrel töltött ónkupák, és többször is megmutatta Istentől kapott tehetségét, miszerint nyelés nélkül képes volt ledönteni egy liter nedűt a torkán.

Azonban 1631 októberében nem a túlzott alkoholfogyasztástól fájt a derék ember feje. A rettenetes hírű Johann t’Serclaes Tilly gróf állt a kapuk előtt negyvenezer fős félelmetes hadseregével. Ki ne hallott volna Magdeburg nyár eleji kifosztásáról és lerombolásáról! A szabad kezet kapott katolikus csapatok csaknem teljesen elpusztították a várost! S most ez vár Rothenburg virágokkal díszített házaira is? Hiába igyekeztek csekélyke ellenállást felmutatni, a számos csatában edzett hadfiak játszi könnyedséggel söpörték félre a városvédőket. Azonban kemény parancsra álltak meg a falak tövében, vezérük újabb jelére várva. A hadvezéri pálca azonban nem mutatott a sarkaiból kifordított városkapura, az idősödő generális merengve a szakállát simogatta. „Isten kezében a kegyelem. Isten kezében a kegyelem”, ezt hajtogatta.

Mindenki a saját levében főtt, bár Georg Nusché valamivel ízletesebb volt, mint Tilliyé. „Ó kedvenc söröskancsóm, adj jó tanácsot”, suttogta az egyik, „Isten megbocsát, Isten kegyelmes”, rebegte a másik. Elégedetlenek voltak a sorsukkal: az egyik bánta az ivászatokat, a fejében dörömbölő sötétséget, a másik még mindig hallotta a magdeburgi nők sikoltozását, a gyerekek sírását. A polgármester azon morfondírozott, hogy felmászik a Szent Jakab templom három méterrel alacsonyabb, déli tornyába, onnan veti le magát, mivel az már egy bejáratott útvonal volt, a féltékeny főpallér is onnan bucskázott le csaknem kétszáz évvel ezelőtt, amikor kiderült, hogy segédje magasabbra emelte az északit.

Reggel, a szokásoknak megfelelően, megjelent a város vezetése a Röder kapunál, fehér vászonnal borított párnán hozták a város kulcsait az idegesen várakozó hadvezérnek. Szegény Georg Nusch saját kezével fogta meg a tábornoki ló kantárját, és vezette be a Főtéren álló városházához. Aztán csak ültek csendben, egymást méregetve a Császár-terem súlyos tölgyfa asztalai mellett. A hódítók előtt gazdagon megterítve, friss kenyér, sajt és sonka, frissen gyöngyöző sörrel telt kancsók, gyümölcsök. Az ősszakállú hadfi letört egy darabkát a cipóból, kereste Isten jelenlétét, azt a fogódzkodót, amibe kapaszkodva talán feledtetheti Magdeburg megalázását, s a végső elszámoláskor maga felé billentheti a mérleg serpenyőjét. Figyelte a véreres szemű polgármestert, aki nagyokat nyelt az egyik oldalsó széken ülve, néha megtörülte gyöngyöző homlokát, szinte remegett a félelemtől.

„Ó, ha ihatnék egy pohárka sört, hogy a buborékok felébresztenének, és valami gondolatot csalnának a fejembe! Talán még kezem remegése is elállna” gondolta az elöljáró. „Ám ennek a marsallnak nem kell a finom itóka, sem a sonka, csak a kenyér héját rágcsálja, mielőtt torkunkba döfi a pengét.”

„Legalább megszólalna ez a szerencsétlen, kezdene alkudozni, hogy kegyelmet gyakorolhassak. De úgy látszik, ettől akarnak megfosztani, inkább a halálra készülnek, mint az életre, a megváltásra” dilemmázott Tilly gróf. „Csoda, hogy nincs étvágyam?”

„Bárcsak jó lennék valamiben, de én csak inni tudok, szegény feleségem is megmondta, nincs tehetségem semmihez. Most mit mondjak ennek az öreg katonának, átlát rajtam, mint az üvegen. De szívesen bezabálnék, mielőtt felköt Isten nevében ez a csontos pápista!”

„Istenem, kérlek, mutasd meg magad! Engedd, hogy végre nagylelkű és megbocsátó lehessek a Te nevedben” imádkozott a tábornok. „Ha nem próbálja a városát szavakkal menteni, akkor tegyen érte valamit! Fejét kérem a békéért cserébe.” Igen, ez jó ötletnek tűnt. „Mihez értesz, jó uram” kérdezte végül hangosan.

Szegény Georg Nusch fel sem merte emelni a szemét az üres asztallapról, úgy felelt. „Ha alaposan belegondolok, semmi másban nem jeleskedtem életem során, mint a finom ser eltűntetésében.”

„Ser? Ez az olcsó lötty? Hát Krisztus urunk vére, a nemes vörösbor, az hogyan tetszik Önnek?”

„Nagyságos tábornok uram, bevallom töredelmesen, hogy nem állhatom még a szagát sem. Persze ez nem hitetlenségem bizonyítéka, vagy Jézus szenvedéseinek tagadása, hanem pallérozatlan életem következménye. Nem vagyok én szokva a jóhoz, egyszerű embernek teremtett engem az Isten. Most sem kívánok mást, csak egy kis nyugalmat, és egy korsó sört.”

A grófot mulattatta a polgármester bárdolatlansága. Intésére egy literes korsót helyeztek a város vezetője elé. „A kedves egészségére” intett a tábornok, engedélyezve az ivást. Hanem amit látott, attól az ő lélegzete is megszakadt: talán háromig sem számolt, mikorra az üres kupát az asztalra koppantotta Nusch.

Tilly előre dőlt a faragott karosszékben, kesztyűs baljával őszes szakállát simogatta, míg összeállt benne az Isteni parancsolat. Szeme megakadt a város díszes serlegén. Utasítására letették a polgármester elé, s kezdték vörösborral megtölteni. Kiürült az első borostömlő, majd a második is, a harmadikban azért maradt egy kevés: csaknem három liter bor pihent a megszeppent polgármester előtt. A hadvezér behívatta tisztjeit, hogy legyenek tanúi a szent megmérettetésnek. Ugyan ezért bekérette a városi tanács összes tagját: lássák a próbát, nem ő dönt, Isten kezébe helyezte a határozást.

„Polgármester Uram! Katonáim éhesek, fáradtak, elcsigázottak. Vérüket ontották a Szent Hitért, feláldozták életüket Jézus királyságáért. Igazán jól esne nekik a megérdemelt jutalom: ha szabadon elvehetnék e református város őket megillető javait. De én azt mondom, hogy ma ne a fegyverek ereje határozza meg a dúlást, hanem a mi Urunk akarata. Amennyiben Ön képes egyetlen szuszra meginni a város serlegébe töltött bort, nem engedem meg a fosztogatást. Tisztességes sarcot fizetnek élelemben és innivalóban, s a várost érintetlenül hagyom. Ha nem sikerül, akkor rászabadítom a magdeburgi poklot erre az Istentelen helyre. Mi a véleménye?”

„Nem lehetne inkább ser?” Nem is kérdés volt, csak egy halk sóhaj.

Minden szempár a megszeppent Georg Nuschra szegeződött. Volt, amelyikben kétely, kíváncsiság, volt amelyikben könyörgés csillogott.

„Talán ezért jelölt a sors engem polgármesternek”, gondolta a Vörös Kakas tulajdonosa.

„Nem az én bűnöm”, gondolta jó előre a gróf.

„Igyál, te alkoholista barom”, gondolta a Városi Tanács.

Georg Nusch megmarkolta a díszes kelyhet.

A Szent Jakab tornyában kilenc órát kongattak.

Fülsértően recsegtek a bőrnadrágok a fészkelődő ülepeken.

„Mintha sör lenne. Sör”, szuggerálta magát Georg Nusch.

„Istenem, történjen, aminek meg kell történnie”, motyogta Tilly.

„Most igyál rendesen!”, sugallta a Városi Tanács.

A kupa a bajusszal övezett szájhoz ért.

Az ajkak szétnyíltak.

A gége félreállt az útból, zúdult lefelé a vörösbor.

„Sör ez, sör, sör, sör”, győzködte magát a polgármester.

„Ilyen nincs”, kerekedett ki a marsall szeme.

„Megissza ez, mind megissza”, ujjongott a Városi Tanács.

A serleg üresen csapódott az asztalra. Georg Nusch diszkréten böffentett a nagy csendben. Tilly gróf lehunyta szemeit. Nem, nem őt szégyenítették meg. Ez Isten akarata. „Polgármester úr, tartom a szavam. Legkésőbb délig hozzák a kapuhoz a tisztjeim által kért élelmiszereket. A fosztogatás elmarad. Van valami hozzáfűznivalója?”

A derék fogadós még nem értette meg, mit is vitt véghez. „Nagyságos gróf úr, Rothenburg vezetősége a legnagyobb örömmel teljesíti katonái igényeit. Én tíz perc múlva részeg leszek.”

A katolikusok sarkantyúikat pengetve hagyták el a Városházát. A nyitott ablakokon keresztül sokáig lehetett hallani a lópatkók kopogását. Georg Nusch elégedetten vigyorgott, majd az asztalra borult.