Tanulmány

március 22nd, 2026 |

Gutai István: Paksiak a hely történetében*

Gutai István (Szaffenauer F. fotójának fh.)

Az első világháborút úgy emlegették a túlélők, „mint életük nagy kalandját”, írta Csoóri Sándor Magyar apokalipszis című esszéjében. „A második világháború történeteit azonban lelakatolt szájak őrizték.” A múlt század utolsó évtizedére mintha lekattantak volna a szájzárak.

1990-ben Hernádi Ferenc, a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetségének paksi ügyvivője kérésére elbeszélgettem néhány sorstársával.

Szelp János 1945 márciusában Zala megyében esett fogságba. Hatvanad magával kezdte meg „nagy utazását” egy marhavagonban a Jánosháza-Baja-Temesvár-Novoszibirszk útvonalon. Tengelicnél leírta zsoldkönyve egyik lapjára: „Visznek, de nem tudom hova” és kidobta a vagon ablakán a papírlapot, közben kikiabált a vasút mellett kapálóknak: „Paksra, a Szelp asztaloshoz vigyék!” Visszakiabált neki az egyik kapás férfi: „Ismerjük a papát, elküldjük neki.”

Hazájától kilencezer kilométerre éhezve (éheztek akkor ott a civilek is) asztalosműhelyben, kolhozban dolgozott; a barakkban patkányok is lakótársai voltak.

1947 júliusában szabadult. Debrecenben megmondták neki is: Ha beszél a hadifogsáról, visszaviszik.

Kakstetter Ferenc 1944 novemberében sebesülten tartózkodott otthon, közben elvitte egyik rokonát Sárbogárdra. Ott vágták be a transzportba. A hatalmas foksányi átmeneti táborban az ő fenekét is megtapogatták a felcserek. Akinek a farán érzékeltek valamennyi húst, azt (Kakstetter Ferencet is) egészségesnek nyilvánították és vitték Szibériába. Ő is erdőt irtott, majd papírgyárban dolgozott, együtt a helyi civilekkel, akik ugyanolyan rosszul tápláltak és elkeseredettek voltak, mint a hadifoglyok. Azokat így biztatták a Lenin-fiúk: „Ti nem mentek haza soha, itt fogtok megdögleni!”

1948 júniusában mégis fölvirradt a szabadulás napja. Debrecenben orvosok, nővérek fogadták a hadifoglyokat; tizennyolc év körüli fiatalemberek is köszöntötték őket: „Büdös rohadt disznók! Miért harcoltatok az oroszok ellen?”

Kakstetter Ferenc a háború előtt vitéz Kiss Kálmán cégénél kereskedő volt, a háború után – átesve az igazoltatáson -, egy ideig napszámba járt, majd a FŰSZÉRT-nél (Fűszerértékesítő Vállalatnál) talált munkát.

„Nem lehetett a hadifogságról beszélni – mondta visszaemlékezésében. – Nagyon szűkszavúan nyilatkoztam róla önéletrajzomban én is, mert tudtam: hallgatni kell. Az igazoló bizottságnál is figyelmeztettek, lehetőleg tartsuk a szánkat.”

Vayer Mátyás a doni összeomlás és a tambovi haláltábor után a szverdovszki körzetben építőmunkát végzett. 1947 nyarán így búcsúzott el tőle is Záhonyban a szovjet katonatiszt: „Ti most hazamentek családotokhoz, boldogan éltek a demokratikus, felszabadított Magyarországon!”

Szüleit akkor már üldözték a hatóságok, mert cukorbeteg édesapja nem tudta egyedül megművelni a földjét és cselédet tartott.

Rózsás János egykori GULAG-rab (Glavnoje Upravlényije Lágerej=Táborok Főigazgatósága) a Gulag lexikon, a Keserű ifjúság szerzője ezt írta (Gyönyörű a szibériai erdő. Pro Pannonia 2005., 7. p.) ezekről a visszaemlékezésekről: „A háborús nemzedékeknek el kellett titkolniuk azokat a megpróbáltatásokat, amelyek sok százezer család életére oly tragikusan hatottak… Nem lehetett meggyászolni a fronton, a harcok szünetében sebtében elhantolt hősi halottakat, az ismeretlen hadifogolytáborokban, jeltelen tömegsírokban elkapart apát, testvért, fiút. Meg kell becsülnünk ezeket a vallomásokat, hogy valaha majd a történelemkönyvekből is értesüljenek a későbbi nemzedékek őseik XX. századi rabságáról.”

Annál is inkább, mert Borhi László, az Indianai Egyetem professzora szerint „a történetírás […] ma már nem csak külföldön, hanem egy ideje itthon is áthelyezte fókuszát arra, hogy lentről felfelé nézve közelítse meg a történelmet.” (Magyar Nemzet online 2024. VI. 19.) (Kiemelés: G. I.)

Rákosi Mátyás, a Magyar Dolgozók Pártja főtitkára 1948. augusztus 20-án Kecskeméten hirdette meg a szövetkezesítést és megnevezte a nagygazdák (kulákok) személyében a nép ellenségeit is.

Grigorij Konsztantyinovics Ordzsonikidze grúz születésű szovjet politikus korábban már kijelölte a tennivalókat: „Mielőtt halálos ellenségünk, a paraszt felfalna bennünket, nekünk kell őt megsemmisítenünk. A kollektivizálás az az eszköz, amelynek segítségével a parasztokat le tudjuk igázni. És nem nyugszunk mindaddig, amíg az utolsó parasztot is kollektív üzemeinkbe nem kényszerítettük, vagy örökre ártalmatlanná nem tettük.” (Idézi Gazda József A Golgota útján című könyvének – Hét Krajcár Kiadó Budapest – 241. oldalán.)

Vayer Mátyás hazatérte után az apai jusson, 19 holdon gazdálkodott. Behívatta egyszer a tanácselnök asszony őt is, mint több jómódú embert, és katonatiszti erősítéssel békekölcsön-jegyzésre akarta rávenni. Két éjszaka nem engedték haza, hadd gondolkodjon.

Harmadnap újra hívatta a tanács elnöke: „Meggondolta?”

„Meg – válaszolta Vayer Mátyás. – Annyi békekölcsönt jegyzek, hogy annyit senki se jegyez.”

„No! Ilyen jól meggondolta?” A tanácselnök asszony arca felderült.

„Ilyen jól. Öt évig voltam hadifogságban, ott dolgoztam és nem kaptam semmi fizetést. Hajtsák be az oroszokon.”

A község vezetőjének leesett az álla és haragra gerjedt. Ennek következtében az érdemes gazda a helyi rendőrség fogdájában töltött tíz napot.

A magyar mezőgazdaság átszervezésének második hulláma idején (ha nem számítjuk a Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság sajátos téeszszervezési gyakorlatát) beállt az egyik paksi termelőszövetkezetbe, „mert nem lehetett mit csinálni.” Végül megválasztották elnöknek, „amikor még jó volt annak az egyszerű parasztember.”

„Nem volt menekvés.” Ez Feil Józsefné született Kókány Mária tapasztalata is. Családjának három kirablást kellett átvészelni: 1949-ben az állami gazdaság megalakítását, a beszolgáltatást és a téeszt. (Ahol a Csillag megáll. Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944/45 Alapítvány, 2024., 121. p.)

Pallavicini-Andrássy Borbála közelről volt tanúja „egy szörnyű nagy tragédiának: …az egész magyar parasztság likvidálásának. Ők az ország fundamentuma, ők a nemzet élő gyökerei […] és most hontalanná, földönfutókká lesznek – írja A lelkünkhöz nem nyúlhatnak című könyvében. (Kitelepítési és 1956-os napló. Európa, 2016., 184. p.) Közgazdasági tanulmányaira emlékezve („a szocializmus tana szerint a proletárság megszüntetése, az életszínvonal feljavítása volna a cél”), látja annak ellenkező megvalósítását: „Furcsa ambíciója a rendszernek, mesterségesen szaporítani a nincstelent, hontalant, gyökértelent.”

Kern József 1944 december 27-én Cinkotán tette le az fegyvert. Egy moszkvai vasgyárban dolgoztatták, majd kolhozban. Később a tábori konyha felvételezője lett; naponta százhúsz kilométerről szállította a kenyeret. Egy vételezés közben mutatta az orosz sofőr: „Ott van Sztálin!” Megismertem, ki volt rakva mindenhol a fényképe. Csípőre tett kézzel állt, olyan közel, mint ide a második ház – emlékezett a volt hadifogoly. – Úgy, ahogy leföstötték. Katonasapka, a bajusza is megvolt neki.”

Kern József azután szabadulásáig szenet fejtett az Uralban.

Amikor hazaért a Mária utcába, a kutyája nem akarta beengedni az udvarba.

Már 16 holdon gazdálkodott, disznókat hizlalt, amikor 1960 karácsonya előtt elmentek érte is a szervezők. Bevitték a községházára, ahol nagykabátban a kályha mellett izzasztották, de akkor sem írta alá a belépési nyilatkozatot. Berakták a dzsipbe, furikáztatták az éjszakában. Közben meghallotta a kukoricaszár zizegését. Kitették a dűlőúton és otthagyták. Nem tudta, hol van. Merre menjen haza? Végre meglátta egy autó fényét a távolban. Elindult abba az irányba és kiért az országútra. Három-négy autó is elment mellette, hiába integetett, egy aztán megállt.

„Mit akar?” kérdezte a vezetője, de alig engedte le az ablakot.

„Ide hallgasson! Nem azt akarom, hogy elvigyen, csak azt mondja meg, merre van Paks.”

„Üljön be!”

Dunaszentgyörgyig elvitte, hajnali kettőre ért haza.

Reggel megjelentek újra a szervezők.

Könyörgött neki a felesége: „Édesapám, írd alá, hadd legyen nyugodt karácsonyunk. Kern József is aláírta.

Bircsár János, Nyesev István gépkocsivezetők és Mutz János, a FŰSZÉRT kocsikísérője november 3-án is szállított élelmiszert a forradalmas Budapestre. Amikorra szétosztották a rakományt a főváros különböző helyszínein, életbe lépett a kijárási tilalom. Az éjszakát a Kilián laktanyában töltötték. Másnap hajnalban, mint tudjuk „a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen…”

Egy fegyveres összetűzés közben a pincébe menekültek, ott estek fogságba. Kihallgatásaik után november 14-én Üllő és Vecsés között őket is vagonba rakták és az ungvári börtönbe szállították a Vörös Hadsereg harcosai.

November 4-től (más adatok szerint már 3-tól 15-ig négyezerkétszáz embert tartóztattak le a szovjet állambiztonsági szervek és hurcoltak a Szovjetunióba. Közülük ezerháromszázat Ungvárra.

„De ez nem volt sem a szovjet kormány, sem a mi szándékunk” jelentette ki Kádár János 1956. november 27-én egy aktívaülésen. (Kő András-Nagy J. Lambert: Ungvár, 1956. Deportálások Kádár János szemével. Új Magyarország, 1995. február 4., 12. p.)

Közben Szerov hadseregtábornok, a Tökölön tárgyaló magyar küldöttség rabul ejtője „magának Hruscsovnak jelent a letartóztatottakról és magyar állampolgárok Szovjetunióba szállításáról.” (Uo.)

A börtönnyilvántartás szerint a paksi foglyok 1957. január 5-én szabadultak, de csak Ungvárról! (https://kmf.uz.ua/kutatasok/deportaltak56ungvari_bortonbe_56).

Kőbányán is kihallgattak minden „piszkos, rohadt ellenforradalmárt.”

„Ott durvábbak voltak a pribékek, mint az oroszok [valójában ukránok] Ungváron”, állította a visszaemlékező.

Mutz János szabaduló irataival jelentkezett a paksi kiegészítő parancsnokságon, ahol a szolgálatot teljesítő katonatiszt ráordított: „Erről egy szót se beszél! Csönd lesz! Világos?” A rendőrségen két hatalmas pofonnal üdvözölték a szabad férfit.

Farkasdi mester megnyírta, megborotválta, úgy ment haza. Otthon már tudták, hogy jön, mert a hír hazaszaladt.

„Györköny területén a legnagyobb szervezkedést Koch Frigyes, volt többszáz holdas kulák irányította, akinek a rokonai a vagyonelkobzás után beférkőztek a Paksi Konzervgyárba, mint dolgozók.” (Ellenforradalmi események Tolna megyében. [Tolna] Megyei Tanács, é. n.) („Fehér könyv”)

Ifj. Koch Frigyes szülei az 1939-es népszámláláskor magyar nemzetiségűnek és német anyanyelvűnek vallották magukat. Ő magyar anyanyelvűnek és magyar nemzetiségűnek. Ennek ellenére, mint kiskorú, rákerült a kitelepítési listára.

A kitelepítettek ingó és ingatlan vagyona a magyar államra szállt. A Koch család vagyonát is felleltározták. (Salga Kristóf: Egészen csinosak vagyunk már. Kitelepített németek levelei 1948-ból. http://www. archivnet.hu)

A Györkönyben élő család azonban nem akart Németországba menni.

Vida-Binder Edit, ifj. Koch Frigyes unokahúga: „Akalacs volt az a hely, ahol két évig hontalanul éltek, bujkáltak. Ott lakott a felesjuhász is, gyakorlatilag vele éltek egy fedél alatt. A kitelepítéskor a nyájról – valószínű azért, mert nem volt szem előtt – nem is nagyon tudták, hogy a nagyszüleimé volt, nem lett felleltározva, így elvételre sem került. Édesanya szerint az édesapja [id.Koch Frigyes] egyenes ember volt, nem csapott be soha senkit. Nála a szóban megkötött szerződés ugyanolyan súlyú volt, mintha írásban kötötték volna. A felesjuhász a minden éves szaporulat felére volt jogosult, azt mindig meg is kapta. Korpácsi Józsefnek hívták. (1905-1955). Leszármazottai most is élnek Gyapán. Édesanya azt mondta, hogy kint volt Akalacson a nyáj, a juhakol és az állatok téli szállása is. Csak a szűkebb család tudta, hogy mekkora volt nagypapáék nyája. Ha megkérdezték a juhásztól, kié a nyáj, nem mondott rá semmi, vagy a magáénak mondta.

A juhász elég korán meghalt, felesége viszont 2001-ben, amikor elmondott néhány dolgot a gyerekeinek. Most tudtam meg az unokáktól, hogy nagyszüleik világ életükben vándoroltak és Gyapán találták meg végleges otthonukat. Korpácsi József Ceglédről származott, felesége Takács Anna pedig Nógrádból. Amig élt édesanyám, többször meglátogattuk a juhász családját. Édesanyámnak mindig nagyon fontos esemény volt ez a látogatás. Korpácsiék nem voltak rokonok, miért látogattuk meg mégis őket? Mert édesanya soha nem felejtette el, hogy becsületes, jó ember volt a juhászuk. Ezt valószínűleg csak az érti meg, aki abban a korban élt, hogy akkor mit jelentett az adott szó és a becsület.”

Az elbujdosott és Németországból visszaszökött, hontalankét élő magyarországi németek jogi helyzetét a 84/1950. (III. 25.) M. T. sz. rendelet szabályozta, kimondva: ők is egyenlő polgárai a Magyar Népköztársaságnak. (Gonda Gábor: Kitaszítottság. A magyarországi németek sorsa a második világháborút követő években. http://old.rubicon.hu) anyagi kárpótlás nem kaptak.

Vida-Binder Edit: „Lehetséges, hogy a hontalanként élő magyarországi németek jogi helyzetét a 84/1950. (III. 25.) M. T. sz. rendelet szabályozta, kimondva: ők is egyenlő polgárai a Magyar Népköztársaságnak, de édesanya kézírásos feljegyzései szerint id. Koch Frigyes és családja 1949. novemberében már amnesztiát és magyar állampolgárságot kapott, megszűnt a hontalansági jogállásuk.

Nagypapáék még sokáig Akalacson éltek, 1952 körül adták el azt a juhnyájat, ami hivatalosan – a kitelepítés és a teljes vagyonelkobzás okán – már nem lehetett volna az övék, beköltöztek Paksra és megvették a Szeniczey család zsellérházát és a hozzá tartozó körülbelül fél hektár földet. [A Szeniczey közbirtokos nemes család meghatározó szerepet játszott Paks közéletében. Tagjai között evangélikus püspök, esperes, 1848-as népfelkelő-kapitány, csillagász, jogtudós, országgyűlési képviselő is volt. (Kernné Magda Irén: Híres paksi elődeink. Életrajzi gyűjtemény. Pákolitz István Városi Könyvtár 2009., 136-141. p.) A továbbiakban is Akalacsra jártak földet művelni.”

Ifj. Koch Frigyes a györkönyi ágostai evangélikus elemi népiskola után 1941-ig Szekszárdon járt a polgári fiúiskolába; még annak az évnek az őszén megkezdte tanulmányait a székesfehérvári Magyar Királyi Szent István Középfokú Gazdasági Tanintézetben. Amikor megkapta bizonyítványát, az intézménynek Magyar Állami Mezőgazdasági Középiskola lett a neve.

A hontalanság évei után Frigyes fizikai munkás lett a készárúraktárban. Főnökei többször raktárossá akarták előléptetni, de a személyzetis nem engedélyezte.

1956 nyarán bevonult. Nem „lapátos katonának”, azaz munkaszolgálatra, mint osztályidegen, hanem fegyveres szolgálatra. De a konzervgyárban nem lehetett göngyölegraktáros.

Húga segédmunkás lett a gyárban, holott érettségivel rendelkezett. (Egyszer, amikor egy német cég konyakos meggyet vásárolt, hirtelen kinevezték csoportvezetőnek, mert csak ő tudott németül. Utána melós lett újra.) Kochék így „férkőztek be” a konzervgyárba.

1956. október 24-én Koch Frigyes is a gyárban értesült a budapesti eseményekről, részt vett a vezetőség által szervezett, a sóderjóskához vezető felvonulásban. A helyi népnyelv – finoman utalva Joszif Visszarionovics Sztálinra – nevezi így a település bejáratánál a 6-os műút mellett fölállított szovjet hősi emlékművet. (Megjegyzendő érdekesség: a levert vörös csillagot a gyár személyzetise kötötte a teherautó után.)

Tagja lett a gyári munkástanácsnak; ami jobbára termelési kérdésekkel foglalkozott, és megszervezte a gyár vagyonának őrzését.

„Nem fedi a valóságot – mondta Négy év című visszaemlékezésében -, amit később hangoztattak, hogy a paksi munkásságnak nem volt fegyvere. Igenis, volt fegyver a konzervgyárban is. Amikor már kezdett a mérleg a forradalom győzelme felé billenni, egyszer szóltak, segítsek rakodni. Voltunk tízen-tizenöten. Hosszú ládákat kellett felrakni egy teherautóra. Az egyik láda nyitva volt. Kézigránátok, bezsírozott vadonatúj géppisztolyok voltak benne. Ezeket a fegyvereket vitték vissza a pártbizottságra. Nem merték kiosztani a munkások között.”

30-án a begyűjtés és a végrehajtás folytatásáról szóló hírek érkeztek Györkönyből a gyárba. Hlatky Béla igazgató összehívta a munkástanácsot és Koch Frigyest kérte meg, hogy tájékozódjon erről a helyszínen. Öten-hatan mentek vele. Egy idősebb férfitől megtudták, semmi különös nem történt a faluban, ott is elégették az adópapírokat, megválasztották a nemzeti bizottságot, a nemzetőrséget.

Visszatértek a gyárba és dolgoztak tovább. Közben Gárdai Györgyöt a nemzeti bizottság titkárát, Tuba János nemzetőrparancsokot, Titkos Antalt elvitték a nyomozók. (Bővebben: Kernné Magda Irén: Az 1956-os forradalom Pakson. In Városunk: Paks. Paks Város Polgármesteri Hivatala. 1997., 83. p.)

Koch Frigyes nyugodt volt. Nem csinált mást, mint a gyár hatszáz dolgozója. Egyik éjjel azonban érte is eljöttek.

Pakson volt az első kihallgatás. Néhány nap múlva Tökölre vitték. Ott a paksi vallatástól eltérően nem verték, inkább lelki terrort alkalmaztak a kihallgatók. Békaügetésre is kényszerítették a lefogottakat, és üvöltözve folyamatosan fasisztázták őket.

Az ott raboskodó ügyvédek lejátszottak a zárkában társaiknak egy koncepciós pert. A „börtönszínházi előadásból” Koch Frigyes leszűrte, akkor is elítélhetik, ha nem csinált semmit.

Tökölről visszahozták Szekszárdra, és újra kihallgatták.

A bírósági tárgyalást Pakson tartották. A konzervgyár igazgatója elmondta vallomásában, hogy minden a pártbizottság beleegyezésével történt. Tüntetés -, sztrájk -, munkástanács szervezése, csillag leverése, könyvégetés volt a Koch Frigyesék elleni vád.

Akkor került terítékre a györkönyi út. Az ottani párttitkárnő (és két tanú) azt állította, hogy Koch Frigyes egy húsz-huszonöt fős tömeg előtt kijelentette: „a telepesek hagyják el a községet, mert sortűz elé lesznek állítva.”

Györkönyből 1946 novemberében kezdődött a németek kitelepítése, ami 1948 márciusáig tartott. Házaikba közben a Hajdú-Bihar megyei Derecskéről érkezett telepesek és a csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezmény alapján szülőföldjükről elűzött felvidéki magyar családok költöztek. (Györköny község honlapja, https://www.gyorkony.hu, Brunn János.)

Éppen delet harangoztak Szekszárdon a belvárosi templomban, amikor a bírónő kihirdette az ítéletet: négy év!

Koch Frigyes a márianosztrai börtönbe került. Szülészorvos, kórházigazgató, bányász, lokátoros főhadnagy, egykori földbirtokos társaságába.

A Legfelsőbb Bíróság visszaadta újra tárgyalásra a megyei bíróságnak az ügyet. A koronatanú, a györkönyi pártitkárnő, ellentmondásba keveredett paksi vallomásával, azt azonban sem a bíró, sem a védőügyvéd nem vett figyelembe. Ahogy a másik györkönyi tanú módosított vallomását sem: igen, elhangzott az a kijelentés, de nem akkor, nem ott és nem Koch Frigyestől.

Ugyanaz a bírónő két évre mérsékelte Koch Frigyes büntetését, aki a hátralevő tizenegy hónapot a szekszárdi börtönben és Pesten, a Gyűjtőben töltötte le.

Szabadulása után szüleivel dolgozott, majd a cseresznyési Rákóczi téeszben lett beosztott agronómus; vezető állást nem tölthetett be.

Vida-Binder Edit: „Egy picit utána néztem annak, vajon milyen hátrány érhette a családot nagybátyám ötvenhatos szerepe miatt. Édesanyám 1953. július 3-tól segédmunkásként a konzervgyárban dolgozott. Amikor testvérbátyját bűnösnek találták, 1957. május 17-én elbocsátották. Legközelebb 1959. októbertől tudott elhelyezkedni 1-2 hónapos munkákra. Nagybátyám ötvenhatos múltja egész sokáig kísérte hátrányosan húgát a munkavállalásnál.

Nagybátyám „fekete” múltja a rendszerváltásig többször negatívan hatott a saját családomra is.”

Hanol Józsefné sz. Koch Erzsébet, ifjú Koch Frigyes lánya: „Édesapám soha nem szidta a rendszert, visszamenőleg se. Lojális volt. Elfogadta azt a helyzetet, amiben éppen akkor élt. Abból próbálta kihozni azt, amit lehetett. 1986-ban kiemelkedő társadalmi munkájáért helyi elismerést kapott. (Tevékenyen részt vett az utca csatornázásában.)

A hazáért és szabadságért 1956-os emlékéremmel Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke tüntette ki. Még abban az évben tagja lett a POFOSZ-nak, a Politikai Foglyok Országos Szövetségének.

Apu az első időkben műhelyfőnökként dolgozott a Dunamenti téeszben, raktárosként ment nyugdíjba. A kárpótlás után készült az egyéni gazdálkodásra. Sajnos, 1993-ban meghalt.”

Tihanyi Györgyné született Hollósi Erzsébet nagyapja 1912-ben két testvérével vendégmunkásnak ment Amerikába. Nagyjából tíz évig egy Ohio állambeli vasgyárban dolgozott, majd feleségével hazajött. Kétkezi munkájával, orcája veretékével (nem „ügyes” privatizációval, olajszőkítéssel és a hirtelenpolgárosodás egyéb módján) keresett, élire rakott dollárjain itthon cséplőgépet vett és használt, darálójában (ami faluhelyen szintén nélkülözhetetlen kisüzem) tíz embernek adott munkát.

1950-ben rékerült a kuláklistára. Cséplőgépét elvitték, a darálót leszerelték – a nép nevében. Meghurcolását, kifosztását nem tudta „feldolgozni” és önkezével….

Fia, aki az Állami Felsőipari Iskolában érettségizett 1948-ban, néhány év múlva a daráló szétdobált alkatrészeit a gépállomás udvarán látta rozsdásodni.

Ifjabb Hollósi István egyedül tevékenykedett saját műhelyében, úgy nem számított kizsákmányolónak. Később (magas műszaki végzettsége ellenére) egyszerű szerelőként a szedresi, nagydorogi gépállomáson, majd az otthoni téeszben, munkaideje letelte után pedig műhelyében és a háztájiban dolgozott.

Alkotóerejét bizonyítja, hogy bontóban összeválogatott alkatrészekből traktort készített, olajkályhát is „gyártott”.

Erzsébet lánya már középiskolás korában tudatosan készült a gyógyszerész hivatásra. Osztályfőnöke próbálta lebeszélni. Ugyanazt tette második felvételije előtt volt középiskolája igazgatója. Helyette a bajai vízügyi technikumot javasolta. Hollósi Erzsébet azonban továbbra is gyógyszerész akart lenni.

Egy dokumentumfilm vetítése utáni beszélgetésen találkozott egy kortársával, akinek a szüleit az Ormánságból hurcolták a Hortobágyra. Ő Baján lett vízügyi technikus. Nem az akart lenni, de származása miatt máshova nem mehetett.

Hollósi Erzsébet elgondolkodott ezen. Harmadik felvételije sem sikerült. (Édesapjának elmondta párttag ismerőse: egyik gyűlésükön napirenden volt lánya továbbtanulása.)

Hollósi Erzsébet szerdán szóbelizett, másnap már hozta a postás a Szegedről küldött elutasító levelet. akkor azt gondolta: „Ennyi volt. Ők voltak az erősebbek. Asszisztens maradok.”

Bonyolult szakmunkás volt a besorolása.

Figyelmüket Lugossy László filmrendező gondolataival köszönöm meg: „A történelmi emlékezet életszükségletünk, mint ahogy a történelmi eszméletvesztés kóros, sőt életveszélyes állapot.”

*A Paksi Városi Múzeumban 2025. szeptember 26-án, a Kutatók Éjszakáján tartott előadás bővített változata.