Ádám Tamás: Tornác szélén ülve

Már korábban is találkoztam Lakatos-Fleisz Katalin munkáival, olykor megállított egy-egy szövege. Az író, kritikus, egyetemi oktató Kolozsváron él, mivel ismeri a szakmát, és tehetséget is mért neki a Jóisten, bátran kalandozik az irodalom csodavilágában. Ami talán meglepő, vagy mégsem, hogy előbb szórt versei kerültek közel hozzám. Például a Lamento della ninfa című költemény, ami Claudio Monteverdire utal. Ha jól emlékszem, a Tiszatájban olvastam először. Napokig nem eresztettek az ilyen sorok: „hiába az ének, a befőttesüvegbe fagyott / csöndet nem tudja felolvasztani”. De ezekről majd máskor. Az új könyve, a Szabadulás kisregényt és novellákat tartalmaz. Óhatatlanul felvetődik az emberben, hogy az erdélyi gyökerek, a lét miként sugárzik át a sorokon, a tartópillérek milyen erősek, holott persze tudjuk, az irodalom egyetemes.

Némileg meglepetésként egy hétköznapi kérdéssel indul a kisregény: „Mit jelent a szülői örökség?” Sommás válasz aligha érkezhet erre, hiszen eleve többlépcsős a reakció. A ház, telek, pénz kombináció másodlagos kell, hogy legyen, ha a mérleg másik oldalára tesszük az érzelmi kötődést, a szeretetet, az empátiát. Más megközelítést is alkalmazhatunk, mint ahogy szerzőnk írja: „Ami jár, az áttetsző, minden lényeges azon túl van.” Sokszor sok kritikustól, írótól elhangzott, mennyire fontos a regény kezdősora, meghatározza az utána következőket. Hogy egy klasszikusunk, Esterházy Harmonia caelestisét idézzem: „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.” Zseniális. Mások más úton indulnak el, az író egyéniségétől függ kezdet és vég.

Régi családi jelenetek, rokoni szálak, utazások, gyerekkori képek tűnnek elő. A padlásban nincs semmi különös, mégis titokzatos. Nem is gyerek az, aki ne bújt volna meg ilyen titokzatos helyen. A létra általában vastag és erős, elbírja a nyolcvankilós búzászsákokat is. Itt lehet sárguló fényképeket nézegetni, közel jönnek a kinti hangok, a padlás láthatatlanná tesz, és nyáron fullasztó, gyorsan szabadulást kell találni. Pedig megnyugtatóan jó itt, eltűnve a szemek elől. Már az elején nyomatékosul a szabadulás jelentősége. Sokan átéltük ezt, szemünk előtt máig ott lebeg a gerendákra akasztott menyasszonyi ruha, amely tisztára olyan, mint a pókháló. Vagy fordítva. A szövés mindkét esetben eredeti.

Az önjellemzés végigkíséri a kisregényt, még ha fiatal lányról van szó, akkor is kell bátorság az őszinteséghez. A szembenézés komoly erkölcsi tartást igényel, és ez mindvégig megmarad a szövegfolyamban. A kérdés az, befolyásolhatják-e külső, felszínes megítélések azt, hogy helyén kezeljük önmagunk, hogy ne legyünk eltéríthetőek. Hogy van köze a falu nyelvének az igazsághoz, vagy csak ez a felszín: „A falubeliek azt mondják rólam, rendes lány, nem árt senkinek, de vad, magának való. Egyesek azt mondják, nem is fog soha férjhez menni az ilyen.” Mivel Lakatos-Fleisz kiadja magát, megtudjuk az igazságot.

Látszólag egy szimpla házvásárlás körül zajlik a történet egy része, de sokkal több annál. Teljesen azonosulni tudok a fülszöveg írójával, dilemmáival: „Miért dönt úgy egy lány, aki alig múlt húszéves, hogy házat vesz egy isten háta mögötti faluban és anyjával odaköltözik? Miért menekül eddigi múltjából? Anya és lánya egymásra utalt kapcsolatáról szól a kötet kisregénye, illetve arról, van-e kiút az önkéntes száműzetésből?” Elsőre abszurd történetnek tűnik az egész, mert nem úgy folyik az élet, mint nagyanyáink idején, amikor nemzedékek éltek egymás mellett, egy házban, harmóniában, segítve egymást, békességben. Ha tiszteljük is a másikat, a napi konfliktusok óhatatlanul a felszínre törnek, hiszen más a világkép, mások az elképzelések. A legjelentősebb kérdés az: „van-e kiút az önkéntes száműzetésből?”. Kell egyáltalán szabadulnunk? Kiszakadni a fogyasztói társadalomból vagy visszatérni oda? Megéri? Tolerálható a másként gondolkodás szépsége? Súlyos, szinte megválaszolhatatlan kérdések. Semmiképp nem árulható el, a szabadulás az elbújás vagy a kiszakadás az új helyzetből.

Elképzeljük a természet közelségét, ahogy fésüli hajunk a szomorúfűz, ahogy a kökénybokor pajkosan civakodik velünk. Lakatos-Fleisz Katalin sajátosan közelít e témához: „Ezen a helyen a természet azért nem elsősorban nyugalom vagy felüdülés, mert valamilyen állandó aktivitásra, odafigyelésre, mondhatjuk akár, munkára késztet.” Aztán: „Egy fát mindig csak a körötte vibráló levegőéggel látod.” Minden összetett, és nem annyira könnyen feloldható. Az mégsem lehet, hogy az idealizált vagy a valóságos, szépséges természet ne tűnjön fel sehol, ne simuljon egybe! Nemhiába vártunk, az író meghitt, szép pillanatokkal ajándékoz meg bennünket: „Egész nap tűzben volt az ég. A sárga korong a faluvégi mezők fölött még gondolkodik egy kicsit, majd lejjebb halad. Ülünk a tornác szélén, a fellocsolt járdáról jóleső esőszag száll fel.” Ilyenkor kedve lenne az embernek felvenni a hátizsákját, és elindulni, hátha jut hely a tornácon.

És sorakoznak a novellák, melyek egy része megbújik A napkelte elmarad fejezetcím alatt; az első A függöny mögött. Dante Isteni színjátékát szinte mindenki ismeri. Most, hogy Lakatos-Fleisz is eljutott az emberélet útjának feléig, ahol nagy sötétlő erdő várja, úgy érzi, ideje számvetést készíteni. „A pszichológusok talán életközépi válságnak mondják az effélét.” Erről meg egy amerikai életkép jut eszembe: két ismerős hölgy beszélget, feltesz szokványos kérdéseket, például: hogy vagy? Minden happy – érkezik a válasz. Aztán mindketten elmennek a pszichológusukhoz. A novellában persze mélyebb gondolatokról esik szó: „Onnan kezdem, hogy már a középiskolában is biztattak a tanárok, miszerint jól mondok verset.” Ez jó kiindulási alap. Hogy a nyitás és a zárás között mi történik, el kell olvasni. Dramaturgiailag szépen felépített mű. A vége tökéletesen keretez: „De a halált kívánni is ugyanolyan hazugság. Ha megölném magam, egy teátrális gesztus lenne, semmi több. Az ént, ha egyszer hazugul, van, nem lehet igazul meg nem történtté tenni. Ami van, legyen. Legyen meg a te akaratod.” Legyen meg a mi akaratunk.

A sorozat. Különösen érdekes ez a novella számomra, hiszen életemben nem bírtam végignézni egy sorozatot. Nemhogy egy egészet, egyetlen részt sem sikerült leküzdenem. Próbálom megérteni azokat, akik a sorozatokhoz igazítják életüket, ünnepi pillanatokat élnek át egy-egy szappanoperára várva. Mi lesz most Isaurával, Zorróval? Ha valaha összeszedem a bátorságom, megnézem a Don Quijotét, ez se lesz így, tudom, hiszen Cervantes könyvét nem lehet felülmúlni. Lakatos-Fleisz jól izzítja fel a várakozás perceit: „Előbb a déli harangot kell várni. A délután már csak percenként növekvő sötétség,” Aztán elérkezik a kezdés, a csodálatos másodperc. Aztán vége, megint egy teljes napot kell várni a folytatásra. Látleletet kapunk, pontos leírást adott élethelyzetekről. Valahol mi is megszállottak vagyunk.

Elmondom a kedvenc Vasárnap délutáni történetemet. Hazamentem a nagymiséről, az asztalon párolgott az aranyszínű húsleves, lassan táncoltak az aranykarikák, utánozhatatlan színűre sültek a fasírozottak, fénylett a libamáj. Az ebéd után édesanyám mosogatott, mozdulatait ma is látom, és hallom a tanítani való csendeket. Aztán elvonultam a szobámba, Pilinszkyt olvasgattam. Persze akadtak szörnyű vasárnapjaim is. Idillinek tűnik az egész, mégis örökre megmaradtak bennem azok a pillanatok, pedig látszólag nem történt semmi különös. Mindenkinek megvan a maga vasárnap délutáni története, lássuk Lakatos-Fleisz Katalin hősének történetét.

Itt is megjelenik a természet, írónk már-már költői magasságokba emeli a sorokat: „Az a diófát nézi az egyenletes fényben. Körülötte magasra nyúlt rózsabokrok, amik bársonysárga virágaikat már elhullatták. A leveleken a fény visszaverődik. Mégis különös ez. A fénytől az égnek színe sincs, homályos. De ettől a fénytől minden jelentéses lesz, mintha minden bokor mondani akarna valamit.” Merülés a tájba, lassan elhalványul minden, emlékek jönnek elő: „Egyszer csak kislányként látja magát, a mezőn jár, mert ebédet visz az aratóknak. Sült csirke főzelékkel. A finom portól tűszúrásnyi barna pontok borítják be a lábfejét. Vakító koradélutáni fény.” Máshol: „Kifolyik a lába alól a talaj, minden lebeg. Beléhasít, teljesen egyedül van.” Tán közeleg a vég. A novellát egy kórházi nap teszi feledhetetlenné: „Ő könyörgött magában, hogy ne mondjanak semmit. De megmondták. Megmondták, hogy a fiút a Dunából, a Vaskapunál húzták ki lőtt sebbel a fejében.”

Az ember valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt a vasárnap délutánok mellé nyugalmat, meghittséget képzel. Sokszor megesik, hogy tragédiák jönnek helyette. Ettől még a nyugalom iránti vágy megmarad, bennünk él.

A Változás fejezet emlékezetes darabja a Terhes magány. Kevesen maradnak ki a magányból, jó esetben csupán rövid idő ez az állapot. Mondják a szakemberek, az életet nem rövidíti meg, de a pszichénkben jelentős pusztítást végez. Hogy terhes a magány, evidens. A magányt sem képzeljük el egysíkúnak, ahány ember annyiféle lehet ez a jelenség. Még az is elképzelhető, hogy akadnak olyanok, akik szeretik a magányt, minden lehetséges. Lakatos-Fleisz írásában Páros magányra is gyanakodhatunk. Ezúttal viszont szó szerint kell érteni a terhes magányt. Egy házaspár konyhai jeleneteivel indul a novella, utalásokkal, elharapott mondatokkal, félbemaradt gondolatokkal. Aztán a diskurzusok valami miatt egypólusúvá válnak, a kérdések megválaszolatlanok maradnak. Hosszú csendek következnek. Mígnem egyik pillanatról a másikra megváltozik minden, az okok ismeretlenek. Az asszony roppant kedves lesz: „Talán megint válni akar? De ehelyett tapintatosan, finom mozdulattal hajolt be az ajtón, esténként, hogy kész a vacsora, szívem, kijössz, vagy hozzam inkább be?” A férfi egyszerűen nem értette az egészet, jöttek simogatások is, összezavarodott. Az asszony szépen kiszedte az urából, minden titkos gondolatát. A tapasztaltak tudják, ennek okai lehetnek háttérbűnök, egyebek. Végül az asszony bevallotta: szeretője van, itthonról meg jön a kisbaba. A férfi lelke mélyén valahol örült is a szeretőnek, hiszen az asszony százszor kedvesebb hozzá, mint korábban. Igazi Lakatos- Fleisz fordulat. De végtére is a kisbabavárás kerül a fókuszba, megérthetjük, miféle Terhes magány ez.

Lakatos-Fleisz Katalin könyve olvasmányos, erőssége, hogy sose tudhatjuk, merre megy a történet, amire számítunk, nem úgy történik meg. Nehezen tudod letenni a kötetet, nem kell messzire menni, ismét egy remek munka.

Lakatos-Fleisz Katalin: Szabadulás, Holnap Könyvek, Nagyvárad, 2026