Hetedhét

augusztus 4th, 2026 |

49 fej a tükörben (Paul Emond elbeszéléseiből)

Paul Emond 49 tetes dans le miroir (49 fej a tükörben) című, 2020-ban megjelent elbeszéléskötetéből egy válogatásnyi. E rövid elbeszélések alaphelyzete ugyanaz: egy férfi nézi a fejét a tükörben, párbeszédet folytat vele, ám a fejnek igen különös természete van. A szerző szerint a mű legbensőbb önmaga, „egyfajta P.E.-koncentrátum”. (A fordító)

A bajusz

A fejem a tükörben bosszús, és ezt a tudtomra is akarja adni:

– Mi ez a bajusz, amit növesztetsz velem?

– Zoé nagyon kedveli.

– Zoé? Most már Zoé dirigál?

– Meg fogom magyarázni.

– Most rögtön magyarázd meg!

Hezitálok. A fej nem enged.

– Hallgatlak!

– Nem dirigál, de rájöttem, hogy…

– Hogy?

– Hogy mindegyik exe bajszos.

Ironikus fény villan a szemében. Biztos kicsit hülyének tűnök. Félénken folytatom:

– Be kell ismernem, hogy Zoét meglehetősen vonzónak találom.

– Meglehetősen?

– Vagyis…

A tükörben a serkenő bajusz vonagló grimaszba torzul.

– Nagyon jól tudod, hogy az a nő csak gondot fog neked okozni.

– Igen, de vonzó, és…

A fejem a tükörben olyan különös képet vág, hogy bennem reked a szó.

– Ide figyelj, vagy átadod magad az alantas ösztöneidnek, vagy…

– Alantas ösztönök, alantas ösztönök, ugyan ne túlozzunk már…

– Nem kezd rögtön rajongani az úr, amint látni vél egy neki tetsző keblet?

– Rajongani?

– Értjük egymást.

– Na ez jó! Ez jó! Ne játszd itt az erkölcsi prédikációt tartó apa szerepét!

– Ha én nem teszem, akkor ki?

A fejem a tükörben igencsak szúrós tekintettel néz rám:

– Nagyon jól tudod, hogy az a Zoé egy igazi kullancs, egy vérszívó! Nincs rá jobb szó!

– Tényleg azt hiszed, hogy…?

– Ezegyszer, csak egyetlenegyszer próbálj tisztán látni!

Ímmel-ámmal tiltakozom, de már kész vagyok igazat adni neki. Nagyon világosan látszik az elkerülhetetlen: pillanatnyi öröm egy véget nem érő, évszázados bánatért.

– Szállj szembe a veszéllyel és borotváld le azt a bajuszt!

Kelletlenül nyúlok a borotva után.

Áhítat

Fejem a tükörben, miközben lassan leszáll az esthomály. A távolban utolsót csicsereg egy madár. Valami meghatározhatatlan nesz hangzik fel a közelben egy pillanatra, majd elhal. Talán még egy motor is veszi a bátorságot és felbúg, félénken, mintegy akarata ellenére, majd beszippantja a csend az arcátlant. A környék fái vallásos elmélkedésbe merülnek. Ilyenkor meggyújtok egy gyertyát, szertartásosan tartom, és mi, a tükörbéli fejem és én, élvezzük a belőle áradó nyugalmat. A fény baráti, nincs benne sem hatalomvágy, sem puhányság. Tekintetem a kis fény táncára szegeződik, a tükörben általa létrehozott apró területet kutatva. A két tükörbéli szem az eredetihez képest fordított helyzetben, szimmetrikusan a hosszú, vékony kis viaszrúdra mered, mely jólesően melengeti kezemet.

Körülöttünk leselkedik, nesztelen léptekkel közeledik, körülvesz, megérint, majd lassan átjár bennünket a sötétség. Csupán az a szűkös tér dacol vele, amit itt a gyertya, ott a tükörképe világít meg. Ha a két lángtól mégoly kevéssé is eltávolodunk, a színek a lehető leggyorsabban elsötétülnek. Az árnyalatok Caravaggiót, La Tourt, Rembrandtot vagy Schikanedert idézik. Titokban suhannak a sötétségben a képekből kiszabadult alakok, esetleg hajdanvolt szellemek, akiket vonz a mindent elárasztó nyugalom. Az árnyék és fény játékának e varázsbirodalmában mozdulatlan, elgondolkodó, enyhén félrehajtott fejem és tükörbéli fejem olyan, akár egy koronázatlan uralkodóé. Már nem létezik a külvilág, jelentéktelen voltában eltűnt, örökre kihalt. Egyedül a mi tökéletes szépségű, a csend által megszentelt kis körünk marad fenn.

Álarcok

Fejem a tükörben, ám a rám meredő arc nem tudom miért, de ma este nem olyan, amilyennek ismerem. Ez rendkívül zavar, nyugtalanít. Az az arc, és ugyanakkor mégsem igazán az. De ha valóban nem az, vajon én továbbra is én vagyok? Gyorsan megkérdezem:

– Amilyennek ma este látsz, arról azt gondolod, hogy tényleg én vagyok?

– Kedves barátom! Megint rád tört a nárcisztikus szorongás?

– Azért kérdem, mert ami téged illet, úgy találom, hogy ma este te nem igazán te vagy.

– És ez téged zavar?

– Egy kicsit.

– Miért nem fogadod el, hogy titokban újabb álarcokat próbálgatok?

Ez a kérdés megdöbbent.

– Hogyhogy újabb álarcokat? Azt akarod a tudomásomra hozni, hogy rendszerint álarcban vagy?

– Mit gondoltál? Mindenki álarcot visel. De mivel az emberek általában a szokásos álarcukban vannak, senki nem jön rá.

Ettől az állítástól köpni-nyelni nem tudok. Tényleg hitelt kell adnom neki? A fejem a tükörben olyan képet vág, amit nagyon is jól ismerek, képtelen vagyok rájönni, komoly-e, vagy viccel.

– Akkor mit tehetek, hogy lássam, mi van a maszk mögött?

– Nem láthatod. Az álarc erősen az archoz van rögzítve. Még ha le is téped a bőrt, megint csak egy álarccal lesz dolgod, véres álarccal, de álarccal.

Gyengéden végigsimítom a homlokom, arcom, orrom. Tükörképem ugyanazt teszi, mint én, de valahogy kelletlenül, úgy tűnik, döbbenetem vajmi kevéssé érdekli, és a párbeszéd kezdi fárasztani. Mégis újabb próbát teszek:

– Csak nem azt akarod mondani, hogy mi, akik oly jól ismerjük egymást, álarcot viselünk, amikor egymásra nézünk, szólunk egymáshoz?

Sóhajt:

– Miért ragaszkodsz ehhez ilyen gyermeteg módon?

– Nem tudok nem hinni az őszinteségünkben az ilyen pillanatokban.

A fejem a tükörben harsány nevetésben tör ki, mely olyan ellenállhatatlan, hogy nekem is muszáj nevetnem. Majd miután megnyugodott, hozzáteszi:

– Figyelj, drága barátom! Ma este különösen, igen, különösen engedékeny leszek veled. Leveszem az álarcomat, rendben?

– Ó, igen!

– De ahhoz, hogy levehessem, a tükörnek egy pillanatra varázstükörré kell válnia.

– Ha muszáj, ne habozz.

– Figyelem: Cipőkanál, mortadella, padlizsán és fodormenta! Hopp!

Meg akarom mondani neki, hogy az ő állítólagos varázsigéje fölöttébb nevetséges, és kár tovább szórakoznia velem. Ám tiltakozásomat túlharsogja a torkomból feltörő üvöltés. Egy lángvörös ördög bukkan fel a tükörben. Testét zöld színű gennyes pattanások borítják, és nagyra tátott szájából rám ölti villa alakú nyelvét.

Az utód

Fejem a tükörben – de mi lesz, ha meghalok? Ki marad akkor szegény árva léleknek? Nagyon jól tudom, elfoglalhatja a helyemet valaki más. De azt hiszem, a tükörképem meg lesz rémülve, elképzelem a fejét, amikor felfedezi, hogy az a másik már nem én vagyok. Mi történik akkor abban a fejben? Aggódom.

„De hát te nem én vagy” – nyugtalankodik – „te nem az a fej vagy, amit ismerek.” Az a másik vállat von, bizonygatja, hogy őt nevezték ki helyettesemnek, talán még elő is vesz az apjától örökölt krokodilbőr tárcából egy hivatalos tanúsítványt pecséttel és okmánybélyeggel. De azt is nagyon jól tudom, hogy a fejem a tükörben nem éri be ennyivel, tudnia kell, kivel van dolga. „Maga sakkozik?” – kérdezi.

A helyemre kijelölt illető ekkor bizonyára kissé közönséges módon felnevet, mielőtt közölné, hogy nem, tényleg nem, a társasjátékok nem az ő műfaja. A fejem tiltakozik: „Ez a nemes játék több, mint társasjáték. Mindenekelőtt egy végtelenül bonyolult szellemi játék. Az ókortól fogva létezik, számos legenda fűződik hozzá, sok híres ember gyakorolta, és a nagymesterek…”

A helyettesem hirtelen közbevág, kissé idegesen e kommentártól, amit nagyon hamar rém unalmasnak talál, és amit – belátom – a tükörben levő fejem hajlamos kissé hosszúra nyújtani, és kioktató hangnemben előadni. Ő viszont– közli az utódom – futballrajongó. Egy jó meccs este a tévében egy láda sörrel és chips hegyekkel, kell ennél több a boldogsághoz?

A fejem a tükörben még csak nem is válaszol, nem áll szándékában kinyilvánítani az utálatát, amit azon sport iránt érez, amelyben huszonkét idióta elképesztő fizetést kap azért, hogy sípcsonton rúgják egymást. De hogy ne szalassza el a lehetőséget, megpróbálkozik egy utolsó kérdéssel: „Olvasta Kafkát?”

A két bozontos szemöldök fordított V alakot öltve felemelkedik, az imént megnevezett fazon kilétén töprengve. „Ja, a gasztro rovat vezetője, ugye? De mire jó ekkora hűhót csapni az evés körül? Egy tripla hamburger, jó ropogós sült krumpli és teli a bendő, nem igaz?”

Őszintén szólva kegyetlenül szenvedek, ha arra gondolok, mi történik azon a napon. Inkább megesküszöm, hogy soha nem halok meg. Szegény fej a tükörben! Végtelenül sajnálom.

Eltűnt – feltűnt

Fejem a tükörben, azaz ott kellene lennie, de nincs ott. A csudába, hová lehetett? Vajon valamiféle mágia által elhalványult, majd átlátszóvá vált, mint a kristály? Fokozatosan eltűnt, fantomfejjé vált, maradéktalanul elpárolgott, mindörökre köddé vált, immár veszteségként könyvelhetjük el? Szüntelen keresem, kutatom. Ott? Igen, talán ott legalul az a szaggatott vonal jelzi a fejem bizonytalan körvonalát. Azután belelátom a fülek sziluettjét, az áll rajzát. Ez én vagyok, akarom, követelem, hogy én legyek!

– Gyerünk, fejem, te is tedd meg a magadét, ne porladj szét ebben az irreális térben, gyere vissza hozzám!

De hiába könyörgök, a szaggatott vonal továbbra is egészen áttetsző marad. Oly kevéssé látható, hogy ahhoz, hogy észrevegyem, annyira ki kell düllesztenem a szememet, hogy már fáj a szemüregem. És a tükörben hol van a szemem? Milyen abszolút fényességbe veszett bele? De mégis! Mégis ott van, lassanként felbukkan a semmiből. És lám, valamiképp az arc többi része is követi. Hűha! Végre megtalálom magam! Vonásaim vastagabbá, húsosabbá válnak s végleges formát öltenek, nyilvánvaló, hogy én vagyok, én bizony, az egész csak vaklárma volt, minden visszatér a rendes kerékvágásba; lecsillapodom.

Ám azok a vonások továbbra is egyre duzzadnak, már túlságosan is vaskosak, súlyosak, túl nagy tömeget alkotnak, a látvány már nem is hasonlít rám. Kiáltok, hogy fejezze be, állítsa vissza a normális helyzetet, jogom van hozzá, hogy magamra ismerjek, a fej az fej, és nem héliummal töltött léggömb, nem érzek hivatást a bohóc szakma iránt, ez az arc hétszer akkora, mint az enyém, elég! mondom, tüntesd el onnan azt a felfújt hólyagot, azt a madárijesztőt, azt a rémes fejet, melynek förtelmes szájából gigantikus méretű fogak bukkannak elő, készen rá, hogy felfaljanak!

Fejet fejért

Fejem a tükörben, de most kettő is van belőle, azaz eggyel több a kelleténél. Bosszúsan kérdezem:

– Mi ez már megint? A tükör előtt egy fej van, és ez teljesen normális, de a tükörben ketten vagytok. Lennétek szívesek ezt megmagyarázni?

A jobb oldali fej azonnal válaszol, miközben a bal oldali megemeli sapkáját:

– Amikor nem vagy itt, én is elmegyek sétálni. Ne vágj ilyen csodálkozó képet, ennél mi sem természetesebb. A tükrök világa igen nagy, drága barátom, sokkal nagyobb annál, amit te el tudsz képzelni. Úgy esett, hogy találkoztam az ikertestvéremmel, akit itt látsz, egyedül volt és halálosan unatkozott, meghívtam hát, és most bemutatom neked.

Még csak nem is válaszolok a bal oldali fej baráti üdvözlésére.

– Nem akarok két fejet a tükörben. Egy is épp elég gondot okoz.

– Beszélj csak, beszélj, mi addig is ketten vagyunk, és jól elszórakozunk.

A bal oldali fej újfent helyeslően bólint. A priori nem néz ki rosszabbul, mint a társa, de ez nem számít, két fej van a tükörben, tudok számolni, és ez eggyel több a kelleténél, mondtam, és újra mondom. Hogy nézne ki, ha Zoé épp itt lenne, amikor nézem magam, nézne, amint nézem magam, és látná, hogy… Mondom a bal oldali fejnek:

– Szedd a cókmókod és azonnal tűnj el!

A jobb oldali fej közbelép:

– Most az egyszer legyél nagyvonalú!

Hezitálok. Majd, akár egy idióta, magamnak keresve a bajt, így szólok:

– Öt perc, semmivel se több.

A két fej ugrál örömében.

– Szuper! Ez tényleg szuper! Azt fogjuk játszani, hogy „húzz el, én megyek oda”.

– Az milyen játék?

– Játssz velünk, és meglátod.

– Szó sem lehet róla.

– Ugyan már!

– Hát jó, de csak egyetlenegyszer.

Nem tudom, mi ütött belém, hogy mindenben engedek. Vannak napok, amikor mélyponton az akaraterőm. A tükörben a jobb oldali fej mosolyogva magyarázza:

– A lehető leggyorsabban elszámolunk tízig, és az veszít, aki a legkevésbé gyorsan számol. Egy-két-hár, rajt!

Mindhárman hangosan számolunk:

– Egy kettő három négy öt hat hét nyolc kilenc tíz!

Én fejezem be utolsónak.

– Vesztettél! Húzz el, én megyek oda!

És a két fej közül az egyik már ki is ugrott a tükörből, ráfúj a fejemre, mire az eltűnik, ő pedig elfoglalja a helyét. Tiltakozni akarok, de már késő. A hétszázát, hogy nézek ki ezzel az új fejjel? Hirtelen szörnyen bizonytalanul érzem magam. Megkockáztatom, hogy egy pillantást vetek a tükörre. Az ott levő fej rám mosolyog:

– Úgy látom, megfiatalodtál. De, de, őszintén mondom!

Nincs más választásom. Tehát fejet fejért, jó, legyen az a fej. De többet nem tesznek lóvá. Legközelebb hajthatatlan leszek. Egyszerre egy fej lesz a tükörben.

Fejjel lefelé

Fejem a tükörben, ám ezúttal fordítva, fejjel lefelé. Ez nem normális. Lehet, hogy ez őt szórakoztatja, de engem, aki nem is lehetnék jobban fejjel felfelé, nem szórakoztat. Becsukom a szemem, majd újra kinyitom – semmi sem változott. Jógapózt felvéve fejre állok, és ismét a tükörbe nézek: fejem utánozza derűs mosolyomat, de ismét az ellenkező helyzetben van, koponyával a plafon felé fordulva. Azonnal lábra állok: hopp, a tükörben a koponya ismét a padló irányába néz. A villanykapcsolóhoz nyúlok, a szoba sötétségbe borul, majd újból felgyullad a fény: a helyzet ugyanaz. Megkérdezem a tükörben lévő fejemet:

– Te rendesen látsz engem?

– Szuperül. Miért kérded?

– Mert én fordítva látlak téged.

– Hogyhogy fordítva?

– A koponyád a padló, az állad a plafon felé néz.

– Te ittál?

– Dehogy, ne kezdd már megint! Egy kortyot sem. Olyan józan vagyok, mint egy püspök a nagyböjt utolsó napján.

– Akkor magyarázd el érthetőbben.

– Tökéletesen érthetően beszélek. Amikor fejjel lefelé vagyok, fordítva látlak, úgy értem, fordítva az én fordított helyzetemhez képest. Azután ismét úgy helyezkedem, hogy fejjel felfelé legyek, és te újból fordítva vagy. Most fejjel lefelé vagy felfelé vagy?

– Én nem értek semmit ezekből a zagyvaságokból.

– Akkor te ittál, vagy mi? Szerezd meg nekem azt az örömöt, hogy fejjel felfelé állsz.

– De hát fejjel felfelé állok!

– Nem, fejjel lefelé.

– Nem, fejjel felfelé.

– Lefelé.

– Akkor fordulj meg.

– Mi ez a szeszély?

– Kérlek, állj fejjel lefelé, akkor fejjel felfelé látlak.

– Szó sem lehet róla. Nem tudom, miért bohóckodnék, csak azért, mert téged szórakoztat.

– Engem ez egyáltalán nem szórakoztat. Azért kérem ezt, mert fontos. A mentális egészségem forog kockán.

– És mert a mentális egészséged kockán forog, nekem fejjel lefelé kellene lennem? Nevetni akarsz? A feje tetején állna a világ!

Néha ki tudnám dobni az ablakon a tükörben levő fejemet.

– Figyelj, nincs kedvem vitatkozni.

– Akkor ne vitatkozz.

Késő van, és nagyon korán kell kelnem. Ólmos fáradtság vesz erőt rajtam. Vállat vonok, elfordulok a tükörtől és megyek lefeküdni. De alig fekszem le, a tükör irányából tisztán hallom a nevetést.

Hiány

Fejem a tükörben, és én aggodalommal telve azon töprengek, mi hiányzik az arcomról ma délután. Semmi mást nem tettem, csak egy ártatlan kis sziesztát tartottam. Ezerszer megvizsgálom, megfigyelem, megnézem, szemügyre veszem, elemzem, kutatom, aprólékosan végigmustrálom magam. Semmi sem segít, minden normálisnak tűnik. Pedig egészen biztos, hogy valami hiányzik, és ennyi odafigyeléssel fel kellett volna, fel kellene fedeznem. De a fejem a tükörben nem tűnik úgy, mintha különösebben zavartatná magát. Ez már túlzás, nem?

– Igazán segíthetnél kicsit!

– Nem tudom, mit tehetnék.

– Nézd meg te is!

– Semmi rendkívülit nem látok.

– Könnyű ezt mondani, nézd meg jobban.

– Mindent megnéztem. Hosszában, széltében és részletesen.

– Nézd meg még jobban.

– Még jobban megnéztem, semmi rendkívülit nem látok.

– Biztos vagy benne?

– Hótbiztos.

– Még egyszer mondom, valami mégis hiányzik.

– Nem vagy te kicsit paranoiás?

Olyan idegesítő ez a lagymatag reagálás! Hová jutunk, ha az ember már a tükörbéli fejére se számíthat? De meghallotta a gondolatomat, és azon nyomban folytatódik a vita, vagy inkább egy helyben toporog.

– Nem reagálok lagymatagon, egészségesen reagálok.

– Ettől nem jövök rá, mi hiányzik az arcomról.

– Nem győzöm mondani, hogy nem hiányzik semmi.

– Nem győzöd, nem győzöd, könnyű ezt mondani. Vegyél erőt magadon, és nézd meg jobban.

– Utoljára mondom: nem hiányzik semmi az arcodról. Így van, és kész. Világos?

Hirtelen megtalálom a gyenge pontot:

– Mondjuk világos arra nézve, amit te látsz. Talán igazad van a tükrön kívüli fejemmel kapcsolatban. De ami téged illet, téged ott a tükörben, akit reggel óta figyelek, ott valami hiányzik.

Kissé megzavarodik, kérdőn ráncolja homlokát.

– Azt hiszed?

– Világos, mint a nap.

A ránc vádló kifejezést ölt.

– Akkor ez a te hibád.

– Szeretném tudni, miért.

– Ha nem vizsgálgatnál ilyen tüzetesen, nem hiányozna semmi.

– Na ez csúcs!

Arcán a ránc megkeményedik.

– Egyébként te te vagy, én pedig én. És nálam nem hiányzik semmi, érted.

– Újra mondom, hogy…

– Ha tényleg ragaszkodsz hozzá, hogy valami hiányzik az arcodból, az a te problémád. Nálam minden rendben van.

Tátott szájjal bámulom. Ő otrombán utánoz, csak hogy kicsúfoljon. Kijövök a sodromból:

– Ami azt illeti, elképesztően komisz vagy.

És elfordulok. Mennyire elegem van időnként ebből a tükörbéli fejből! Egy másik fejért a tükörben a csillagokat is lehoznám az égről.

Örökség

Fejem a tükörben, s én rémülten lépek hátra: a velem szemben levő fej apám feje.

– De papa, mit csinálsz itt?

Jobban megnézem: nem, nem, ugyan már, persze hogy nem ő az, az én fejem van a tükörben. Pedig ahogy hirtelen megjelent, biztos voltam benne, hogy ő az… Úgy látszik, minél idősebb az ember, annál nagyobb a hasonlóság. Főleg, amikor egy önkéntelen fintor, egy lopva vetett pillantás suhan át az arcán. Lopva vetett pillantás? Nem, a fintor, a kifejezés újra megjelenik, megtelepszik az arcán. Ő az, az öregem teljes pompájában, mintha ott ólálkodna bennem a kísértete. Az az oly sajátos mód, ahogy összeszorítja ajkát… Nagyon huncut vagy, te fej, ott a tükörben! Ne csináld ezt túl gyakran! Gyors ellentámadás, ráncoljuk össze a homlokunkat, grimaszoljunk, hogy apám eltűnjön. Na végre, nincs már ott! Hosszasan nézem, vizsgálom, fürkészem, míg a tükörben levő fej tekintete nyugtalanná nem válik. Ezt a nyugtalan tekintetet jól ismerem, rám jellemző, az enyém. Biztos vagy benne? Tényleg biztos? Ez a nyugtalan tekintet, vajon apád…? Nem lehet, hogy éppúgy az övé, mint a tiéd? Kezdek ideges lenni. Ennek soha nem lesz vége?

– Nem, fiam, soha! – jelenti ki apám a tükörben.

Tátva marad a szám. Apám folytatja:

– És tudod–e, hogy egyszer a te fiad, amikor magát nézi, hirtelen téged lát a tükörben?

Egy röpke pillanatra becsukom a szemem, és amikor kinyitom, a fiam fejét próbálom felfedezni a tükörben levő fejemben.

Randevú

Fejem a tükörben színlelt ártatlansággal kérdi:

– Mit akarsz ma csinálni?

Tudom előre, hogy nem fog tetszeni neki a válaszom. Pontosan ismerem tudálékos észjárását. A legapróbb részletekig. Akár a tenyeremet. De úgy teszek, mintha mi sem történt volna, vele szemben ez a legkevésbé kockázatos eljárás.

– Randevúm van Zoéval.

– Már megint?

Úgy teszek, mint aki mit sem hallott:

– Mindenképp meg akarja mutatni nekem a…

– Nem hittem volna, hogy ennyire naiv vagy!

Fejem a tükörben jobbra-balra inog. Megnyugtató hangnemet veszek fel:

– Nem lesz hosszú, épp csak megadom neki az infókat, amiket megígértem, és…
Gúnyos vihogás velem szemben.

– Mint tegnap, mi? Hosszú séta a parkban, hosszú beszámoló arról, hogyan bánt vele a legutóbbi exe, a szülei válásának, a bátyja betegségének a története, a…

– Nem, nem, biztosíthatlak, hogy ezúttal…

Fejem a tükörben ráncolja a homlokát, mozgatja a fülét, felhúzza az orrát, forgatja a szemét:

– Javíthatatlan vagy, haver, és este, amikor hazajössz, dühös leszel, hogy elvesztegetted a napot, nem tudod, hogy szabadulj meg ettől a lánytól, mert holnap megint randevútok lesz, és…

– Mindig mindent eltúlzol!

De azért kevésbé vagyok biztos magamban. Fejem a tükörben erősködik:

– Kell-e mondanom, hogy csaknem egy hete csimpaszkodik rád?

– Nem vagyok hülye, nem kell emlékeztetned rá, hogy felfogjam. De Zoé szórakoztató.

– Szórakoztató?

– Igen. Van egy nagyon kellemes oldala is.

– Persze, már az ágyában képzeled magad.

– Vagyis egyik oldalról nyilvánvaló, hogy…

– És a másikról?

– Nos, a másikról…

– Főleg erre a másik oldalra gondolj, mégpedig jó sokat! Tudomásom szerint éppen eleget beszéltünk róla. Úgy vélem, nem kell visszatérnünk rá.

Nem tudom, jól láttam-e, de azt véltem látni, hogy a fejem a homlokát titokban beleveri a tükör belső oldalába. Még egy kis fájdalmat is éreztem tőle. Ha így tombol, akkor komoly a dolog. Hirtelen látni vélem Zoét, amint magához szorít az ágyban és rám zúdítja panaszainak végtelen litániáját…

– Mit csináljak?

Szemeim a tükörből merőn néznek.

– Hívd fel, hogy nem érsz rá.

– Gondolod?

– Igen.

– Tényleg ezt gondolod?

– Tényleg.

– De…

– Semmi de.

Abban sem vagyok biztos, hogy őt hallgatom. Mert pontosan ismerem tükörbéli fejem tudálékos észjárását. A legapróbb részletekig. Akár a tenyeremet.

Szökés

Fejem a tükörben, orromon szemüvegkeret, amit az imént tett rá az optikusnő parancsoló tekintetettel. Hosszú, csillogó vörös körme tökéletes összhangban áll ajakrúzsának, ruhájának, ízlésesen berendezett üzlete parkettáján hangosan kopogó tűsarkú cipőjének, és last but not least, saját szemüvegkeretének élénkvörös színével – mely keret arról tanúskodik, hogy tulajdonosa ahhoz az elithez tartozik, amelynek mindazok, akik nem képezik annak részét, kötelesek alárendelni magukat. Ami a másik keretet illeti, amit nekem szándékozik eladni, tökéletesen illik hozzám, olasz gyártmány, kedves uram, s ezzel mindent megmondtam, az olaszok találták fel az eleganciát, és lám, mintha egyenesen önnek tervezték és gyártották volna a legújabb kollekció e remek darabját. Ha jól számolom, ez a tizenkettedik keret, amit próbálok, több, mint egy órája, hogy a fejem a tükörben, én pedig a próbapultnál, egymással szemben. Megkérdezem:

– Tetszik neked?

Az ítélet megfellebbezhetetlen.

– Úgy nézel ki, mint egy kakadu.

Visszhangként ismétlem az optikusnőnek: „Úgy nézek ki, mint egy kakadu”. A nő lenyeli a békát, továbbra is lelkesen néz rám, apró kis kacajt hallatva, ami a bosszankodás és a harag között ingadozik. Mintha összezárt ajka azt mondaná, zsémbes, házsártos vevő az úr, de keményen visszatartja magát és nem mondja ki, hogy ha ez az állítólag szellemes kommentár örömet szerez is az úrnak, hagyja a fenébe az élcelődést, jelentse ki, hogy becsszóra remekül áll neki az a rohadt keret, vegye meg és tűnjön innen.

A fejem a tükörben tagadólag rázza a fejét. Én makacsul utánozom. A vérmes hölgy hosszan, hangosan beszívja a levegőt, majd még hosszabban, még hangosabban kifújja. Megborzongok. A tükörben levő fejemre is hasonlóan hat a dolog. Ennek rossz vége lesz, szó sem férhet hozzá. „Rendben!” – kiált fel a hölgy, miközben arca szemüvegkeretének színét ölti fel – „Legyen. Akkor nézzünk valami egészen mást, még jobb minőségben. És az a keret ott? Nem fog úgy távozni az üzletemből, hogy magával ne vigye.” És a magas sarkok kopogása jelzi, hogy a vörös optikusnő máris a bejárat mellett büszkén magasodó állvány felé tart. Megkérdezem a fejemet a tükörben:

– Mit csináljunk?

– Húzzunk el.

– Megőrültél?

– Miért?

– Nem merek nem vásárolni.

– Egy olyan szemüvegkeretet, ami nem is tetszik?

– Több mint egy órája keresgélünk.

– Na és?

– És? Több mint egy órája foglalkozik velünk.

– Ez a dolga.

– Láttad a fejét?

– Na és?

– Mondom, hogy kötelességemnek érzem.

– Akkor távozzunk angolosan.

– Elállja a kijáratot.

– Ugorjunk ki az ablakon.

– Tudod, hogy nincs ablak.

– Akkor az egyetlen megoldás a vészkijárat.

– Ne beszélj szamárságot, nincs vészkijárat.

– Figyelj, megértő leszek. De először és utoljára. És meg kell esküdnöd, hogy nem beszélsz róla senkinek.

– Mit…?

– Meg kell esküdnöd, hogy még nekem se beszélsz soha róla! Esküdj meg!

– Nem esküszöm meg addig, amíg nem tudom, mit…

– Esküdj meg!

„Íme a remek!” – A vörös optikusnő a levegőben lóbálja a szemüvegkeretet, amit keresett. Több se kell, hogy engedelmeskedjem.

– Esküszöm.

– Rendben. Most ugorj be a tükörbe.

– Megőrültél? Ez lehetetlen!

– Ez egyszer felhatalmazlak rá. Ugorj!

A vörös optikusnő visszamegy a próbapulthoz. Tüntető csodálattal bámulja a remeket. „Átnyújtom ezt a ritka gyöngyszemet. Minden nap hálás lesz érte, hogy eladtam önnek.”

Egy pillanattal később felemeli a fejét. Tátott szájjal fedezi fel, hogy csinosan berendezett üzletében nincs más, mint a besütő nap sugara és a zöldellő fű illata.

Fordította: Károly Judit