szeptember 10th, 2026 |

ÍRÁSFRÁSZ – Magánszociográfiák 1956-ról Horváth Júlia Borbála összeállításában (V. rész: Juhos-Kiss János, Csáky Pál írásai)

Juhos-Kiss János

Kitört Budapesten a forradalom

Kocsis Rózsi, édesanyám írói neve. Három néprajzi jellegű könyve jelent meg életében.[1] Az 1956-os forradalom idején a kolozsvári elmegyógyintézetben volt hét hétig, ahol a hároméves bátyámat agyrázkódással kezelték. Én három évvel később születtem. A család életét megváltoztatta a gondoskodás, lemondás, áldozatvállalás. Édesanyánk szokta mondani: őt jobban kell szeretni, mert beteg. Akkor Erdélyben nem volt semmiféle állami, vagy társadalmi támogatás, szolidaritás, sőt azt szokták mondani, hogy bolond. Emlékszem, amikor meghalt édesanyánk, a bátyám eltorzult arccal egész testében remegett. Addig sosem láttam olyan keservesen zokogni, miközben hangosan ismételgette: Most mi lesz velem, ki vigyáz rám!?

Kocsis Rózsi 1999-ben, 65 évesen visszaadta életét teremtőjének. A Wekerlei Szent József templom urnatemetőjében nyugszik, a lakásomtól háromszáz méterre. Pista, a beteg bátyám, öt évvel élte túl édesanyánkat. Ötvenegy évesen elvitte a hasnyálmirigyrák (a sok gyógyszer és nyugtató mellékhatásaként), és most már édesanyám mellett nyugszik. Emlékük legyen áldott. Isten kegyelméből, ha Isten is úgy akarja, még találkozunk…

Tehát Széken történt. Bátyám 1953-ban született. Édesanyám eladta értékes széki ruháit, hogy kikerüljenek a szegénységből, az árából vettek két tinóborjút, eladta hímzett párnáit, abból vettek egy szekeret. Szalmafedeles házukra cserepet nem vehettek, mert a cserépért sok húst kellett volna beszolgáltatni az államnak. Édesapám a csűrben dobta le a szénát, ott hagyta a létrát, mert a két tehén bement a cukorrépába. Odafutott, hogy kihajtsa őket, közben a hároméves Pista felmászott a létrára és leesett. Ott találták habzó, véres szájjal rázkódni. Elvitték a helyi orvoshoz, aki azt mondta, ő nem lát semmiféle ütésnyomot, majd kinövi. Két hétig kezelték otthon, de állapota csak rosszabb lett, idegesen ütött és harapott.

Szekéren bevitték Szamosújvárra. Az orvos megvizsgálta, közben Pista ütötte az orvos fejét s ismételgette: kopoc, kokoc (kopasz) „Pista fiam, nem szabad.” Édesanyám lefogta Pista kezét, az orvos azt mondta, hagyja, hagyja, közben egyfolytában csóválta a fejét, és a kétségbeesett anyámat nyugtatgatta, de semmit sem mondott. Szekérrel döcögtek vissza Székre (10 km), útközben édesapámat kérdezte: „Amikor az orvos félrehívott, mit mondott, meggyógyul a fiúnk?” Apám azt felelte: „A fiúról semmit sem mondott, mind’ azt mondta, hogy vigyázzak rád!”

Mezei munkák voltak akkor, minden falusi kötelezően tevékenykedett világostól–vakulásig. Le kellett aratni a kevés búzát, levágni és beáztatni a kendert, paradicsomot készíteni a vásárba. Kocsis Rózsi az 1956-os forradalom kitörését a kolozsvári elmegyógyintézetben tudta meg, s hogy a magyar a magyart öli, miközben anyai szíve a súlyos beteg fiáért sajgott. Így írt erről:[2]

„Az uram beleegyezett, hogy be kell vinni a gyermeket a kolozsvári kórházba. Indultunk szekéren Bonchidáig, onnan vonattal Kolozsvárra. Most Kolozsvárt a Mócok útján, a gyermekkórházban vagyok, Mátyás kórháznak is hívták. Egy hét telt el, de semmi sem változott a gyermek állapotában. Nagybeteg. A nővér bejelentette, hogy felküldenek vele az ideggyógyászatra. Ölébe vette a gyermeket, kivitte a mentőautóhoz. Kétszer is figyelmeztetett, amikor a nővér a gyermeket az ölömbe tette, hogy ne mozogjak vele sokat, hogy ne rázkódjon. (…) Visszajött a szalonorvos. Megfogja a gyermek kezét. Én sírva hebegem:

– Doktor úr! – a doktor rám néz.

– Maga az anyja? Miért nem hozták hamarabb? Maguk falusi asszonyok megvárják, míg nem tudunk rajtuk segíteni. Mihelyt beteg lesz a gyermek, orvoshoz kell menni.

A gyermeket elvitték, én ott sírdogáltam az ágy szélén.

– Figyeljen ide, menyecske!” Mondta a nővér. Ha a rácsos ágyba teszik a gyermeket, legfeljebb két napot maradhatott volna, és akkor magát is átteszik a súlyos betegek közé. Tudja, én nagyon szeretem az olyan anyukákat, akik annyira szeretik a gyermeküket, mint maga. Az ilyen beteg gyermek, mint a magáé, ha az anyja mellett van, jobban gyógyul.

– Köszönöm, drága kisasszony!

– Nincs mit, én ebben látom az örömem.

– Megajándékozom egy szép díványpárnával.

– Nem fogadom el, mert nekem úgyse kell.

– Szép székies minta, rámán varrottas… Nem szereti?

– Óh, menyecske, ma vagyok, de ki tudja holnap leszek-e? Maga ne sírjon, maga sokkal boldogabb, mint én. Magának lehet még gyermeke, de én férjhez se mentem. Szívbeteg vagyok.

Ez a szép, szelíd lelkű nővér boldogan ült a nagybetegek mellett. Tiszta mosoly, tiszta melegség az egész nő. Még az ittléte is megnyugtat, ha ő szolgálatos.

Mind’ arról van szó, hogy hazaengednek. Én nem szólok semmit, ők tudják. Végül megtudtam a kedves nővértől, hogy nem engednek haza. Egy újabb, nagyobb kezelést kap a fiam. Most újból sokat alszik, csak addig van ébren, félig, míg megetetem. A szeme lecsukva, ímmel-ámmal eszik. Az ölembe jól elereszkedik, de nem kérdez, és nem felel, csak éppen van. Sokat imádkozom mellette, van rá időm: én Istenem, arra kérlek, ne vedd el, tartsd meg nekem ezt a gyermeket. Ne engedd, hogy a halál kitépje, elragadja az ölemből. Én Istenem, gyógyítsd meg a beteg lelkű gyermekem, ha beteg is, mint egy letört virág ékeskedik nekem. Köszönöm, Uram, hogy levetted róla a gyötrő ájulást, köszönöm, hogy reménykedhetek további gyógyulásában. Köszönöm, Uram, hogy erőt adtál a szenvedéshez, hogy nem ejtettél ki a kezedből. Köszönöm a hitet, a türelmet, a szeretetet a megsebzett lelkembe.

Köszönöm Uram, hogy tanítsz imádkozni engem, hogy még imára tudom kulcsolni a kezem. Ámen. Ilyenformán imádkoztam leborulva a beteg fiam ágya mellett, míg meg nem kért a szomszéd ágy mellől a doamna,[3] hogy mondjam hangosan, mert ő is akar imádkozni velem. Sokszor ott térdepeltünk az ágyuk mellett. Nekem nem számított, hogy dél van vagy délután, ha egy kis alkalmunk volt. Szeretem a doamnát, mert összeköt bennünk’ gyermekeink betegsége, az anyai aggodalom. Sokszor megkérdezte, hogy miért nem írom le az imádságot? Egyszer, ahogy imádkoztam, leírta ő. Megkért, hogy azt a bizonyos imádságot mondjam el. Nem tudtam, mert mindig más és más imádság tört ki a szívemből. Akkor még nem is sejtettem, hogy egyszer még le fogom írni azt a mély, felejthetetlen anyai fájdalmat, amit soha senki nem tud kitörölni a szívemből, annyi év után sem, máig sebzik, vérzik. Itt, ahogy leírom, mindent újra átélek, s mint egy messzi tükörből szemlélem szenvedő gyermekem. Én csak írok és írok. A betűkkel telnek a sorok, a szememből jönnek a könnyek. A megírt füzetet mind feljebb és feljebb húzom, hogy ne legyen könnyes.

Megy a doamna rádiót hallgatni, én vigyázok a gyermekére. Nem értem, miért zúg annyira a rádió és egyet mondanak benne. A doamna visszajön, ott sugdolózik a lányoknál. Csodálkozom rajta, mert eddig még nem volt titkunk. Én hangosan mesélek a gyermekeknek, de odafigyelek. Hallom, hogy mondja: Kitört Budapesten a forradalom!

Mintha kést ütöttek volna a szívembe. Sírni kezdtem, és hogy ne lássanak, bebújtam az ágyba a fiam mellé. Még a fejemet is betakarta, és ott csendben sírtam. Azon kezdtem gondolkozni, hogy mit jelent a forradalom? Tán csak nem magyar veri a magyart? Ezt az érzést nem tudom leírni. Imádkozni kezdtem a távoli hazámért, nemzetemért. Nem ismerek közülük senkit sem, de tudom, érzem, hogy az én testvéreim. Bejött a fiatal, szelíd lelkű nővér.

– Ne sírjon, estefelé jöjjön be a rendelőbe, ott mindent megtud. Majd bekapcsolom a rádiót.

A doamna ügyel a fiamra. Könnyű dolga van, mert legtöbbször alszik. Ezerkilencszázötvenhat! Nem hallgatom sokáig a rádiót, mert nem bírom hallani. Testvér a testvért öldökli, magyar a magyart veri. Drága nemzetem, öngyilkos lettél? Tudom, hogy áll a hátad mögött valaki, de az ellenséged neked is. Az biztat, hogy öld, gyilkold a magyart. Ne tedd! Ne üsd, ne lődd, ne taposd el magad, ne akaszd fel magad. Nem értem a politikát, de valahogy ez így van. Látom és képzelem, hogy még a magyar zászló is sír, és ahogy lengeti a szél, vércseppet könnyezik. Nem láttam soha hazám szívét, Budapestet, de mégis közel áll hozzám, szeretem.

– Ne, ne lőjétek egymást, mert engem is lőttek, nekem is fáj! Én a kórházi ágyon fekszem a beteg fiam mellett, mégis szenvedek veletek! Az éjszaka nem aludtam, köztetek voltam.

Nem győzöm a könnyeimet törölni. Kinyitom a szemem, még az idő is könnyezik. Hallom, kint esik az eső. Újból imádkozok. – Én Istenem, szüntesd haragodat, fordulj el bűneinktől, vétkeinktől, amit most is elkövetnek a testvérharcban. Oh, Uram, bocsáss meg véreskezű gyermekednek. Légy ővele Uram, maradj vele a Jézus Krisztus érdemeiért. Ámen.

Újra kinyitom könnyes szemem. Virrad. Ó, te gyönyörű hajnal, hozz valami szépet, biztatót! Ne fájjon, ne égjen a szívem. Az én anyai szívem mindig tűzben van! Miért nem hoztam be hamarabb a gyermeket? Vajon jobban lesz? Vagy soha nem lesz jobban? Félhalott vagyok! Elégtek bennem a szép gyermeki örömök, vesztesnek érzem magam. Csak úgy nő bennem a bánat. Lőnek, lőnek! Bokrosával nő ki belőlem a betegség, a kétségbeesés, az én ellenségeim, akik körülvesznek. Körülvettek a félelmek. Lőnek, lőnek! Tűzben a szívem, megverve érzem magam. Miért nem hoztam be hamarabb a gyermeket? Ha az orvosok nem segítenek, nem állnak mellém a harcba, vesztes leszek örökre…”

A kolozsvári román „doamna” a magyar kultúrában szocializálódott, és „élte világát.” Pontosabban 1956-ig az erdélyi városokban (a szász városokban kevésbé) a románok is tudtak, és szívesen beszéltek magyarul, de a következő években a megtorlás mintájára, sőt, kegyetlenebb módszerekkel némították el, ölték meg, deportálták a városi magyar értelmiséget, munkást, mindenkit, aki csak a forradalommal szimpatizált. 1956-ig Erdélyben, még a román kommunista párt vezetősége is magyar volt, de eljött az alkalom, hogy velük is leszámoljanak, és erőszakos románosításba kezdjenek.

Én 1980-ban voltam katona Bukarestben. Az udvaron sokszor összegyűltünk a Kolozs és Maros megyei magyarokkal, beszélgettünk, tartottuk a lelket egymásban; egyik alkalommal odajött hozzám egy katona, látásból ismertem, egy szakaszban szolgáltunk, kissé romános hangsúllyal magyarul mondta, hogy ő is kolozsvári, Piros Jánosnak hívják. Látta értetlenkedésemet, hozzá tette, hogy Rosu Joan, ő román, de magyarul Piros Jánosnak hívják, nemde? Neki sok magyar barátja van, akikkel csak magyarul beszél. Barátok lettünk. Azután is csak magyarul beszéltünk. Volt egy két román katona, aki oda jött hozzánk hallgatózni, vagy csak azért, hogy ránk förmedjen, hogy beszéljünk románul, hisz román kenyeret eszünk, ezek a katonák Bukarest környékéről valók voltak, egy igazi bukaresti, vagy moldovai sohasem szólt. A vásárhelyi magyarok, mindig visszavágtak, én mindig azzal ütöttem el a kínos helyzetet, hogy elmondtam a románoknak románul, hogy benne van a román alkotmányban, hogy a magyar nyelvet is használhatjuk minden szinten.

Igen ám, de ezután a vásárhelyi magyarok is ezzel érveltek a sovinisztákkal; egy forrófejű magyart én is le kellett hűtsek. A legjobb barátom volt, a legnagyobb sorkatonai rangban, két hónap múlva elárulta nekem, hogy igazam volt, az egység alezredese megfenyegette, hogy büntető ezredbe küldi, ha egyszer is hibázik, mivel nem szereti a románokat. Mondtam neki, hogy nem szabad tévedned szolgálatban, mert akkor véged; megöleltük egymást, sejtettük, hogy honnan fúj a szél. Ugyanis mi, öt magyar megesküdtünk, ha háborúba akarnak vinni minket, teljes fegyverzetben megszökünk és a Dimbovita folyón felfelé haladva, a Kárpátokon átkelünk Erdélybe. Fiatalon nem féltem, nem ismertem a Securitate módszereit. Hála Istennek később sem. Kissé biztonságban éreztem magam a katonai szolgálat alatt is, miután a kezdeti díszszemlén, fegyverrel az orrunk előtt tartva tisztelegtünk az ezredparancsnok és két altisztje előtt. Amikor elém ért a nagydarab, három aranycsillagos, mosolygós ezredes, magyarul szólt hozzám:

– Te Juhos-Kiss János vagy. Én is Kolozs megyei vagyok, pontosan Kolozson születtem, hozzád közel. Aztán románul mondta a tiszteknek, hogy író vagyok, az Ifjúmunkásba írok. (Talán tudhatta, hogy Egy katona tiszteleg címmel írásom a napokban jelent meg, benne, hogy gondolok enyéimre, kémlelem, nézem a tájat, a természetet. A cikk utolsó sora az volt, hogy: A Napnak Tiszteleg a Béke Testőre! Ezt, és a többi Ifjúmunkás hetilapot is megőriztem; 16 évesen, másodéves gimnazistaként „Riportert keresünk” pályázatot nyertem két cikkemmel. Bukarestben szerkesztették a hetilapot, többször meglátogattam Nits Árpád főszerkesztő urat, akivel jókat beszélgettünk; szamosújvári örmény származású volt.

Sok jó és rossz emlék kavarog agyamban. Hány méter egy ember agytekervénye? Hány milliárd idegsejtünk van? Az egyikbe az van beprogramozva, hogy: „magyar húsvétkor” kimenőt kaptam, este a kaszárnya kerítésén másztam át, előtte áttettem, leeresztettem egy korsót, benne 5 liter borral, hogy tudjunk ünnepelni; vásárhelyi és kolozsvári magyarok voltunk összegyűlve az ezred konyháján, két moldovai katona, akik konyhások voltak, krumplit sütöttek nekünk, meglepetésünkre először szólaltak meg magyarul, büszkén mondták, hogy ők nem románok, ők csángók! Piros János nem volt ott, nem hívtuk meg, pedig megérdemelte volna.

Jól elkalandoztam édesanyám 1956-os emlékeitől, egyben az eszméktől. Vagy mégse? Nagyapám és édesanyám a magyarságukért éltek-haltak. Dokumentarista elbeszéléseimben, verseimben mindennapi küzdelmeikről, álmaikról, vágyaikról sokat írtam, valamint kilenc erdélyi város múltjának és jelenének (a 2002-es évig) életérzéstét ecseteltem. Az hiszem, az erdélyiek csináltak belőlem történelemtanárt. Csináltak. Vásárhelyi Margit gimnáziumi magyartanárnőm, mindig mondta, hogy a „csinálás” szót ne használjátok, mert annyi szép, rokon értelmű szavunk van helyette! Vásárhelyi Margitnak köszönhetem, hogy költő lettem.

Egy agytekervényem összevissza tekeredik. A kötelező katonai szolgálat után még két hónapig visszatartottak. Ceaușescu rendelkezett velünk: senki sem szerelhetett le, mert a Szovjetunió megtámadta Afganisztánt, a kiképzett katonák bevetésre készen kell álljanak, ha netán a Szovjetunió megtámadná az el nem kötelezett, drága Romániát! Nem támadta meg. Bukarestben tudtam meg, hogy milyen gyűlölet, ellentét van a román katonai vezetés és a Ceaușescu-féle Securitate között. Nem véletlen, hogy 1989 karácsonyán egy rögtönítélő katonai bizottság parancsára végezték ki a diktátort és nejét.

Egy másik agytekervényem visszakunkorodik 1956. november 4-ig. A Szovjetunió miért támadta meg az akkor már semleges, új kormánnyal rendelkező Magyarországot?

Egy harmadik tekervényem Kolozsváron csavarog. Piros János leszereléskor megadta a címét, hogy látogassam meg, de a sors nem vitt arrafelé; ma már telefonkönyv sincs. Egyébként Kolozsváron megállt az idő. A román történetírás szerint ez bonyolult. Megállt az idő vagy megbolondult! Nekünk a román történelemről a dákok és rómaiak összekeveredésé tanították, de a kilencvenes években olvastam azt a „jó hírt”, hogy a románok már az első századtól kezdve keresztények voltak. Ma is azzal etetik a fiatal generációt és a turistákat, hogy 1918-ban a három román fejedelemség egyesülésével született meg Románia! Törölve a múlt, könyveivel, értékeivel, a fölösleges népszámlálási adataival s mindennel együtt, ami csak a mienk volt, de ők is haszonélvezői voltak és ma is azok.

Megállt az idő, talán mert, a büszke Mátyás királyunk leszáll a lováról, négy kapitányával visszanézik Kolozsvár régi utcaneveit, házait. Lakóik ismerik az 1910-es népszámlálás adatait: akkor Kolozsvár lakosságának 80 százaléka magyar, 64 ezer polgár, a többi német, román, zsidó, örmény, cigány (stb.) volt. Trianon óta tart a magyar elűzetés, kisemmizés, az elvándorlás, a kiutasítás, az asszimiláció. A Ceaușescu-korszakban Kolozsvárra betelepítettek több százezer románt. A magyarok száma 106 éven át ugyan csak pár ezerrel csökkent, hála Istennek. Ennek is örülnünk kell, de talán mindenért kárpótol a nyári, pezsgő kolozsvári élet, ugyanis készülnek megszervezni, megtartani 2026 augusztusában a 17. Kolozsvári Magyar Napokat. A fesztivál nemzetközi rangot szerzett.

[1] Megszépült szegénység (Bukarest, 1988), Remények és kétségek között (Egy asszony életútja, Székelyudvarhely, 1997) és Nyitott könyv a lelkem (Európai Folklór Intézet, L’Harmattan Kiadó 2000)

[2] Kocsis Rózsi könyveinek előszavát Nagy Olga, az erdélyi néprajztudomány doktora írta.

[3] Doamna: úri hölgy (román)

Csáky Pál

Köd

Dráma hét oldalon

Margitka aznap is fáradtan ért haza, testét-lelkét kilúgozta a sok rohanás, s a munkahelyi problémák. Érezte, hogy nemcsak fizikailag bír kevesebbet, s riadtan tapasztalta, hogy a lelke is kezd kiáradni. Ettől jobban félt, mint a fizikai leépüléstől, vagy a szellemi hanyatlástól.

Sok ez már nekem – panaszkodott magában, mert arra vigyázott, hogy mások előtt az összeszedett, energiával teli asszony képét mutassa. Utálta, hogy sajnálják, a kemény tartás születésénél fogva a személyisége része volt. A szája is eljárt néhanap, de hát mit lehet tenni: ilyen az ember, ilyen ő, Margitka. Szabad lelkű, ahogy jellemezte akkoriban magát, önigazolásként is, persze.

Három évvel azelőtt is eljárt a szája a tantestületben. Elég lett volna csak gondolnia, hogy: úgy látszik, itt a korai ősz, sorra hullanak az elvtársak, gyilkolásszák is egymást vastagon. Elébb Slánský, a kommunista párt főtitkára, odaát Rajk meg a többiek, majd később a nagy Sztálin elvtárs, s rá néhány hétre Gottwald elvtárs is… Nem szerette őket, kiváltképp a hazugságaik és az úrhatnámság miatt; egyáltalán, a művi viszonyaik miatt. Őket, a tanítókat gúzsba kötötték, s még a nemzetiségi iskolában is a bigott kátéjukat kellett papagáj módra szajkózniuk a gyerekeknek, hiszen a többségi elvtársak véleménye szerint kisebbségi ’kis elvtársak’ is az ország elvtársi közösségének része volt, nemde?

Persze csak módjával, mert amikor minden utcasarkon a prágai elvtársak ideológiáját kellett támogatni, akkor ők is kellettek a statisztikába. Ők, az egyébként nem kedvelt csehszlovákiai magyar elvtársak. Egyébiránt kuss nekik is, mint mindenkinek; nekik a némileg keményebb kisebbségi elvtársi kuss jutott; ajjaj!

Azt viszont tudhatta volna Margitka, hogy ezt csak gondolnia lenne szabad, és megpróbálta utólag helyrerakni magában a történteket. Az ember nem hallgathat örökké, néha ki kell mondania dolgokat, ha nem akar belebolondulni abba, hogy él. Megpróbál sejtetni valamit a valóságról, amelyet a lelke nem tud elfogadni; nemhogy befogadni.

Valószínűleg az egyik szolgálatos kolléganő elcseveghette, amit tőle hallott, talán véletlenül (ugyan, hol lennének ilyen véletlenek!?). Lehet, hogy szándékosan tette, és ő már repült is az állásából.

– Nem engedhetjük meg, hogy az ilyen megbízhatatlan elvtársnő az ifjúsággal foglalkozzon – dörögte a járási pártkorifeus az igazgatói irodában, amikor a kezébe nyomta a felmondást.

Bár hirtelenjében nem tudta, mi vár rá, némi megkönnyebbülést érzett, de ami következett, az a privát Golgotájává vált. Abban a társadalomban, ahol mindenkinek dolgoznia kellett, munkakönyvvel jártak az emberek még a mellékutcákban is. A rendőr közveszélyes munkakerülésért bevitte azokat, akik nem tudták igazolni munkaviszonyukat.

Margitka három hónapig nem kapott állást, egyetemet végzett magyartanár létére sehol sem álltak szóba vele. Mintha légüres barlangba csöppent volna, és az öngyilkosság gondolata is felmerült benne a reménytelen, kontúrok nélküli szürkeségben. Legszívesebben mindent feladott volna, és már sajnálta, hogy ötvenben kikosarazta az iskola igazgatóhelyettesét, aki a három gyerekkel is feleségül akarta venni. Csak hát neki elvei voltak. Még mindig Ferit szerette, nem pedig ezt a karrierista szocialista kreálmányt.

Feri, igen, a Feri… Áldott ember volt, szerető férj, csak hát az orosz golyók nem válogatnak a minőségi és a kevésbé minőségi emberek között. Feri ott maradt a Don-kanyarban, a nyughelyét még a legközelebbi katonatársak sem ismerik.

– A visszavonuláskor kapott találatot abban a nagy felfordulásban – mesélte három bajtársa is… Margitka reménykedett, hátha előbukkan, hátha hazaengedik valamelyik fogolytáborból, mert a komoly sebesülést is túl lehet élni, ha életerős az ember. Feri az volt. Fizikailag és szellemiekben, csakhogy tizenhárom év is eltelt azóta, s az oroszoktól minden hadifogoly hazajött.

A nő annak örült, hogy munkát kapott a gyárban. Eleinte reménykedett, hogy papírmunka lesz, de a sötét árnyék ide is behúzódott: kemény fizikai munkát löktek neki. Mindegy volt, csak legyen keresete, hiszen ott a három gyerek. Gondolta, de idővel úgy látta, nem neki való a rettenthetetlen szocialista elvtársnő szerepe, és rémülten tapasztalta, hogy a monoton fizikai munka felőrli.

Odahaza minden pillanatot kihasznált, hogy pihenjen, órákig csak feküdt, gondolattalanul. Egyszer a szomszéd szobából átszűrődött a gyerekei beszélgetése.

– Nagyon szép ünnepség volt, úgy-e? Szeretem az ilyen összejöveteleket! – Ilonka hangját hallotta, az éppen érettségi előtt álló lányáét.

– Mit szeretsz rajtuk? Egy kaptafa, seggfej elvtársaknak való. – Ez a hang Péteré volt, a keményfejű a fiáé. Mint az apja, nem is vették fel az egyetemre a káderlapja miatt. Margitkának különösen fájt, hogy a gyerekeit is büntetik őmiatta.

– Ne félj, ott volt a Sanyi! A Sanyi elvtárs! Ő legalább igazi előadó! Ilonka csak őt bámulta! – Puha bariton volt a Tibi hangja. Ő a magyar színházban szeretett volna énekelni, de nem vették fel, aztán a szlovák színház ajánlott fel helyet neki a kórusban, de a kemény magyarsága okán elutasította.

– Ne légy rosszmájú – szólt újra Péter. – A húgod az ideológiáért rajongott, azt számolta, kivan-e az ötágú csillagnak mind az öt kereke – akarom mondani, ága. Mert az ágak nélküli csillag elhajló csillag, s az nagyon veszélyes. Ezt minden elvtárs tudja – nevetett Péter.

– Utálatosak vagytok – csattant fel Ilonka. – Miért kell mindenből gúnyt űzni? Akkor is szép rendezvény volt. És azok a slágerek…

– Az Internacionáléra gondolsz? „Fel-fel-ti-labjai-a-földnek…– röhögött Péter – „fel-fel-te-éhes-ploletál…” – csatlakozott a testvéréhez Tibi.

– Lehetetlenek vagytok! Miért kell kifigurázni a párttitkár elvtársat? Nem ő az egyedüli, aki nem tudja kimondani az „r” betűt – játszotta tovább a szerepét Ilonka.

– És Sanyi mondta már neked, hogy „szejetlek”? – gurgulázott Péter.

– Undokok vagytok! – Ilonka sírva bemenekült az anyjához.

– Ebből elég! – kiáltott ajtón át Margitka. – Nincs jobb dolgotok, mint heccelődni? – közelebb lépve súgta – Nem látjátok, hogy szerelmes?

– Szerelmes? Ó, az mindjárt más! – váltott sékszpíri tónusra Péter. – Hirtelen nem is tudom, Marxnál ezt hol olvastam… vagy Engelsnél: a szerelem tényének fennállása előtt még az ideológia is vigyázzba vágja magát! A szerelem, mint az antagonisztikus osztályellentétek áthidaló áthidalója – s mint egy pártszónok folytatta – A proletárdiktatúra fű alatti ökle!

Tibi tettetett komolysággal közbeszólt. – Ne vicceld el, kérlek! Aki tehetséges, az tehetséges. Szerelemből is lehet Trockijt ölni – jégcsákánnyal.

Péter elkomorodott. – Ölni… Ahhoz értenek. – Náluk nem érték az emberi élet. Egyébként az elvtársak igazán tudják, hogy a politika olyan, mint az ablakpucolás. Gyorsan rájössz, hogy a piszok a másik oldalon van.

– Miket beszélsz? Azonnal befogod! – kiáltott rájuk ijedten az anya. – Még meghallja valaki!

– Csak azt akartuk mondani, hogy kételyeink vannak arra nézvést, hogy a lányod Sanyiba szerelmes–e vagy az ötágú csillagba – súgta Tibi.

– Undokok vagytok! Anya, ezek tényleg a te gyerekeid? – kérdezte szipogva Ilonka.

Péter megjátszott pátosszal fordult a húga felé: – Mert mi a kommunista mese vége? Aki nem hiszi, annak utánajárnak!

– Az elvtársak mindenütt ott vannak! – hülyéskedett Tibor is. – Kinyitom az újságot: Lenin. Kinyitom a rádiót: – Fejezzétek be! Úriember tudja, hol a határ – csapta rájuk az ajtót Margitka és keblére vonta a lányát.

– Nem volt egyszerű – emlékszik vissza Margitka – három életerős fiatalt úgy–ahogy kordában tartani. – A pedagógus-énem nem pihent, s megfogadtam, történjen bármi, tisztességes embert nevelek a gyerekeimből. Azután jött az a bénító este…

– Hallottátok a hírt? Valami történik Pesten! – a két fia egyenesen berobbant a lakásba. – Azonnal kapcsold be a rádiót! – kiáltotta Péter.

– Végre! Megmozdult Budapest! Balhé van Pesten! – Tibi szinte kiugrott a bőréből.

– Mit balhé? Forradalom! – süvöltötte. – Forradalom van Pesten! Megmozdult a nép! Mozdul a Föld! Eppur si muove!

– Kitört a forradalom! Forradalom van, érted? Végre jól seggbe rúgják a ruszkikat! – örvendezett Tibi. – Meg az itteni seggnyalóikat is!

– Csönd legyen! – Margitka emelt hangon rájuk szólt. – Miket beszéltek itt össze? Azt akarjátok, hogy valaki feljelentsen? Elfelejtettétek, mi történt a tanító úrral? Amikor szót emelt a magyarok kitelepítése ellen és átvitt a határon egy levelet Mindszenty bíborosnak. Azt hitte a szerencsétlen, hogy itt azt tehet, amit akar…

Péter szinte lebénult. – Anya, ezt ne. Így ne! A tanító úr azt tette, amit tennie kellett. Amit a lelkiismerete parancsolt.

Margit a szemét törölgette. – Bebörtönözték, aztán lezárt koporsóban hozták haza. Ezek nem viccelnek. A szerettei még egy utolsó pillantást se vethettek rá.

– A világtörténelem leghumánusabb társadalmában… mondaná erre a lányod – szólt vissza gúnyosan Péter.

– Ezt akarják! Nem érted, hogy ezt akarják? – rázta anyja vállát Tibor. – Hogy mindannyian rettegjünk! A világtörténelem legszabadabb, legigazságosabb társadalmáról papolnak, közben azt akarják, hogy mindannyian féljünk, és fogjuk be a pofánkat!

– Pestre kell mennünk! Segítenünk kell! – próbálta rövidre zárni Péter.

Margitka szinte sóbálvánnyá vált. – Megvesztél? Szó sem lehet róla! Ha történik is valami Budapesten, az ő dolguk, és nem a miénk. Minket nem érint, nem érinthet. Értitek? Minket leválasztottak róluk, és ha bármit csinálnak, az ő ügyük!

– Mi az, hogy nem érint minket? Magyarok vagyunk, anya. Minden érint bennünket, ami a magyarokkal történik! Mi, itt Kassán ugyanolyan magyarok vagyunk, mint ők Pesten! – tört ki Péterből.

– Nem! – kiabálta Margitka. – A budapestiek mindig beképzeltek és forrófejűek voltak. Gyorsan kaphatók lázongásra. És egyszer sem lett jó vége.

– Te nem érted, hogy éppen ezt akarják? – próbálta győzködni anyját Tibi is. – Hogy itt, a határokon túl közömbösen forduljunk el mindentől, ami a magyarokkal történik, és legyintsünk arra, ami magyar nemzeti érdek!

Margit felcsattant: – Szembemenni az orosz medvével nem lehet magyar érdek! Ezt ’45–ben is megtapasztaltuk. Az öngyilkosság nem lehet magyar érdek! Egy világhatalom áll szemben velük. Nem néznétek a térképre? Ezek nem könyörülnek!

– Anya, nem fogod föl, hogy ezzel éppen azt érik el, amit csak akarnak a nagy–szláv bódulatukban? – próbálkozott újfent Péter. – Hogy feledkezzünk meg mindenről, ami oda köthetne bennünket! Most akarnak véglegesen levágni bennünket Magyarországról. Lelkileg és a gondolkodásunkban is. Végleg elidegeníteni bennünket tőlük és őket is tőlünk.

– …és ők mostantól kezdenek majd csodálkozni azon, hogy szlovák létünkre milyen jól beszélünk magyarul a Felvidéken – fűzte tovább Tibi. – Kimossák az agyunkat és az övéket is odaát, ha hagyjuk. Nem hagyhatjuk! Ez is a nagy hazugságözön része! A felszínen nemzetközösségről szónokolnak és szocialista egyenlőségről, de a mélyben olyan nacionalisták, mint a nyű! Ilyen trükkökkel akarnak taccsra tenni bennünket, csak a hülye nem látja!

Margit nem tört meg: – Csend! Egy szót se többet, értettétek? Komolyan mondom: eljár a kezem, ha nem fogadtok szót. Ez nem játék, hanem veszélyes üzem, ami nem a ti gyerekes naivitásotok szerint működik. Nézzétek meg a történelmet, és azt, ami velünk történt másfél évtizeddel ezelőtt. Nem is értem, miféle őrültség ez ebben a népben, mindig a nagyobbnak nekimenni. Azután csodálkozunk, ha koppanunk a falon.

– Akkor koppanunk, ha mindenki behúzza a nyakát – felelte Péter. – Ha mindenki megijed, és senki nem tesz semmit. Anya, nem látod? Jellemtelen törpék filozófiája, hogy ne csináljunk semmit, mert úgyis csak vesztesek lehetünk. Ha mindenki így gondolkodott volna előttünk, még most is a fán ülnénk.

– Igaza van Péternek – szólalt meg békülékenyen Tibi. – Néha kockáztatni is kell. S néha nem a milliméterekkel és grammokkal számolók igazát nézni, hanem az elveket. Tisztességes ember nem élhet tisztességtelenségben.

Margit sírva fakadt: – Nem értitek, hogy itt ez a fajta gondolkodás csak vesztes lehet?

– Segítenünk kell! – zárta a vitát Tibor.

– Elég! – harsogta Margit. – Ezt még egyszer meg ne halljam!

Péter nagyon csendesen válaszolt: – Megyünk, anya. Ne haragudj, de mi ezt már eldöntöttük. Fegyvert kell szereznünk! – aztán egymás után kimentek az ajtón. Margit magánkívül szólt utánuk:

– Lőni fognak, felkoncolnak benneteket. Emlékezzetek a tanító úrra!

Tibor az ajtóból visszaszólt: – Éppen miatta is mennünk kell!

Margit felsikoltott: – A vesztükbe rohannak! Istenem, legalább te ne hagyj el minket most!

Úgy éreztem akkor, hogy a villám csap belém – emlékszik Margit. – Hányadszor történik meg velem ugyanaz? És meddig még? Tíz évig gyászoltam a férjemet, és most nézzék, a keményfejű Ferenc helyett itt a két öntörvényű fiókám. Mintha csak az apjukat hallottam volna. Édes Istenem, hát mindenkit el akarsz kobozni tőlem?

Ami utánajött, az maga volt a pokol. Néhány perc múlva Ilonka benyitott.

– Anya, ezek ezek tényleg át akarnak menni. Hogy engedheted? Nagyon veszélyes, Sanyi is azt mondja.

– Nem engedem, hogy engedném? – kiabált most már vele is Margit. – Azt hiszed, hallgatnak rám? – a foga közt szűrte a szót: – Ne üvölts itt, mint a tatár! Még az hiányzik, hogy valaki meghallja, mire készülnek.

– Meghallja? – válaszolta a lány indulatosan. – Előbb–utóbb úgyis megtudja mindenki! Anya, ezek szabadcsapatot akarnak szervezni, azt mondják, már hatan vannak.

Margitka most ijedt meg igazán. Eddig abban reménykedett, hogy a fiai elállnak tervüktől. – Megyek, és beszélek a fejükkel! – és már indult volna.

– Én is megyek, és megkérem Sanyit, hogy segítsen – készségeskedett Ilonka.

– Megvesztél? – torkolta le Margit a lányát. – Sanyinak egy szót sem! Ő azonnal feladja őket!

Ilonka felcsattant: – Mit gondolsz te rólunk? Sanyi soha nem adná fel őket – kiabálta hisztériásan. – Tudod miért? Miattam! Mert szeret engem! Meglátod, segíteni fog.

Margitka maga elé meredt. Mi marad nekünk? Mindig csak a kiszolgáltatottság? Szeretteink óvatlansága? Miért ilyen a világ, hogy a tisztességet elsöpri? A két fiamban találtam meg a boldogságot, és most őket is el kell veszítenem.

Két nappal később úgy érezte, vége az életének. – Nem voltam érzéketlen az ideáljaik iránt, de annyi mindent megtapasztaltam már – mormolta. – Oly sok szerencsétlenséget láttam, annyi jó szándékot a porba hullani, és az ellenkezőjébe fordulni… Sok ez már az én életemben.

Sanyi szavaira gondolt, aki fél órával a veszekedés után megjelent. Ilonka nem tartotta a szavát, beavatta őt. Sanyi feldúlt volt:

– Megmondtam nekik is, őrültség, amit akarnak. Itt nem arról van szó, hogy széllel szemben nem lehet… Sokkal többről van szó! Ha Budapesten felelőtlen elemek felelőtlenül viselkednek, az az ő dolguk. De miért kellene miattuk is nekünk állni a cechet? Egy baráti szocialista országban fölülni ilyen provokációnak, kész öngyilkosság. Annál jobban szeretem Tibit és Pétert, hogysem engedjem, hogy a vesztükbe rohanjanak. Azt meg különösen nem értem, hogy anyuka, hogyan egyezhetett bele ilyesmibe.

– Nem egyeztem bele, ne beszélj itt félre – mondta erőtlenül Margit. – Felnőtt emberek, nem hallgatnak rám! Kiabáltam velük, de önfejűek, mint amilyen az apjuk… volt.

– Önfejűek, önfejűek – ismételgette Sanyi. – És ha baj lesz, azért ki a felelős? Mert ez jól nem sülhet el.

Margitka fáradtan felnézett, mintha nem is ő lett volna. – Nem lesz baj. Miféle baj lehet? Nem mennek sehová, és akkor nem lesz baj.

– De mennek, Margit néni, mennek! – kiáltotta Sanyi. – Toboroznak, és másokat is beugratnak ebbe a kalandba. Megpróbálnak fegyvereket szerezni.

– Micsoda? – mint akit kígyó csíp, ugrott fel Margit.

– Valódi fegyvereket – mondta Sanyi a jól értesültek hangján. – Ennek a fele se tréfa! Csak anyuka tudja őket leállítani.

– Mondtam már, hogy… – vágott volna a férfi szavába, de megelőzték – Segítenünk kell nekik, ez igaz. Mármint az odaátiaknak. De nem úgy, ahogy azt a fiatalurak gondolják. A magyar elvtársak tőlünk várnak segítséget, s mi nekik fogunk segíteni.

Margitka a szívéhez kapott.

– Az erőviszonyok kérlelhetetlenek, Margit néni – magyarázta Sanyi. – A szovjetek stratégiai okokból nem engedhetik meg, hogy Magyarország kiugorjon a szocialista táborból. A gyengeség jele volna.

– Miket beszélsz itt össze? – hitetlenkedett a nő.

– El kell fogadni a reáliákat – bólogatott Sanyi. – Ez geopolitikai játék, ahogy a mi elvtársaink is megmondták. Igenis, átmegyünk segíteni – de nem a banditáknak, hanem a hűséges elvtárs–barátainknak. Internacionalista segítséget kell nyújtanunk nekik!

– Hol tanultad ezeket a szavakat? – szólt rá a nő.

– A pártiskolában. Tudjuk, hogy a többség Magyarországon sem akarja a felfordulást. Higgye el, a többség békét, nyugalmat akar. Meglátja, pár napig tart majd csak az egész ribillió, és utána megint csend lesz.

– És te azt honnan tudod, odaát hogyan gondolkodnak az emberek? – sziszegte Margit. – Azt is tudod, hogy odaát a saját rokonainkban is nagy az elégedetlenség!

– Elégedetlenség mindig van és mindig lesz – ellenkezett Sanyi. – És lesz majd jövő év is, eljönnek az ünnepeink, ismét lesz igazi, kommunista május elseje. Aki sokat elégedetlenkedik, az majd a párt öklével is találkozik. Az ostor és a cukor elve mindig működött a történelemben. Ne tessék félni, az elvtársak tudják, hogy kell ezt csinálni. Rendbe jön itt minden – csak segítenünk kell a magyar elvtársaknak.

– Hogy lehetsz ennyire cinikus? És vak! – mondta sírós hangon Margit.

– Csak realista vagyok, Margit néni. Re–a–lis–ta! A jövőben is az lesz, amit mi mondunk. Vagyis amit az elvtársaink mondanak. Ezért kérem még egyszer, beszéljen velük. A saját érdekükben.

És megtörtént – emlékszik tovább Margit. Utólag mit is mondhatnék? Hogy ebből a börtönből nem lehet kitörni? Hogy ebben a rendszerben kell leélnünk az életüket, ha tetszik, ha nem? Alig érzékelte, amikor Péter berobbant az ajtón.

– Anya, anya hol vagy? – Margitka úgy érezte, nincs levegő a tüdejében, alig hallható volt a válasza: – Itt vagyok. Mi történt?

Péter zokogva borult a vállára. – Tibor, Tibi…

– Mi van vele? Beszélj!

– Meghalt, anya! Megölték a gyilkosok!

– Miket beszélsz? Hiszen még el sem indultatok!

– Éppen ez az! – zokogta Péter. – Tőrbe csalták. Közös ismerősünk fegyvereket ígért, amelyekkel átszökhetünk Magyarországra. Egy elhagyott raktárba vezette őket, de ott az államvédelmi hatóság várta őket. Amikor felcsattant a szlovák nyelvű parancs, megpróbáltak elmenekülni. De lőttek, azonnal lőttek, anya… Tüzet nyitottak rájuk!

– A fegyvertelen fiatalokra? – Margit azt hitte, megáll a szíve.

– Felszólították őket, hogy feküdjenek a földre – folytatta Péter sírva. – Tibiék futni kezdtek. És lelőtték őket, hátulról…

– Jaj, Istenem, már megint? – Margit elcsöndesedik, mintha köd ereszkedne az agyára. – És te hogy menekültél meg? – fordul Péterhez.

A fiú szaggatottan beszél. – Rossz előérzetünk volt, ezért úgy egyeztünk meg, hogy a csoportból hárman előre mennek, mi távolabbról követjük őket. Vártak bennünket. Nagyon jó információik lehettek, tudhattak minden lépésünkről.

Zokogás rázza, nem tudja abbahagyni. Margit térdre esik. – Mi kell még? Ez sem elég? – Magához rántja Pétert: – Fiam, egyetlen kisfiam, ugye, te nem mész sehová? Maradj itt, maradj meg nekem, gyermekem!